Németh Tibor: Mikor az öregek szava nem jut át. Beszélgetés Tornyai Magdolnával

„Az ember nem erőszakkal lesz úrrá
a természeten, hanem belátással.”
Jacob Bronowski
 

Tornyai Magdi – drámapedagógus, pszichológus, kreatív művészetterapeuta, mentálhigiénés szakember – hét éve dolgozik a kanadai Gyermek- és Családfejlesztési Minisztériumban. A Jeges-tenger és a Mackenzie folyó torkolatánál, az Északnyugati Területeken és Vancouver környékén élő indián gyerekekkel kapcsolatos tapasztalatairól mesélt.
 

Klinikai terapeutaként hogyan kerülsz kapcsolatba indián gyerekekkel?

Többnyire iskolák és gyermekvédő szociális munkások utalnak be hozzám olyan gyerekeket és fiatalokat, akiken lelki betegség jelei mutatkoznak, és olyanokat is, akik súlyosabb traumát szenvedtek el: fizikai vagy szexuális erőszak áldozatai voltak. Környezetükben valahogyan felismerték a bajt, és komolyabb vizsgálatra küldik hozzám őket; előzetes diagnózist kérnek tőlem és azt, hogy stabilizáljam a gyermekek állapotát. Persze ezt csak a szülőkkel, a családdal komolyan együttműködve lehet elérni. Az a szomorú dolog, hogy nagyon sok öngyilkos hajlamú fiatal kerül hozzám ebben a városkában, ahol most dolgozom – tavaly decemberben és januárban húsz olyan fiatal volt, aki öngyilkossági kísérletet tett egy tizenötezres városban. Abban a rezervátumban, amelynek közelében vagyok, gyakran követnek el öngyilkosságot és halnak meg huszonéves indián fiatalok.

Csak a legsúlyosabb esetekkel vagyok képes foglalkozni, azokról állapotfelmérést készítek. A diagnózist csak pszichiáter tudja felvenni, ő azonban csak minden ötödik hónapban jön hozzánk, akkor is csak öt óra hosszára (tapasztalataim szerint ez nem így van a nagyobb városokban), úgyhogy ha valakit én nem tudok meggyógyítani, akkor beutalom egy közeli nagyvárosnak a gyermekpszichiátriai osztályára. A beutalás után következő néhány hétben az ottani stábbal és a családdal állandó videókapcsolatban dolgozunk együtt, hogy mire a gyerek visszajön, már egy nevezőn legyünk. Addigra működőképes koncepciót kell alkotni és együtt megtervezni-megérteni, mire van a gyereknek szüksége ahhoz, hogy meggyógyuljon.

Ezek az indián gyerekek milyen iskolai történeteket mesélnek?

Kanada belső területén, ahol most dolgozom, a gyerekek vallomása szerint a legtöbb problémát az iskolában kialakult klikkrendszerek okozzák, a klienseim közül többen kiközösíttettek és emiatt sokat szenvednek. Eszembe jut egy tizenhárom éves kisfiú, aki tavaly került hozzám – a rendőrséget kellett többször kihívnom, a gyerek annyira fenyegetve volt az iskolában. A szenvedés okozója általában az iskolai elidegenedés, a kívülállóság, a peremre kerülés és az erőszak. Ha ez így történik, akkor persze a gyerek is fizikai erőszakkal válaszol, és ha ez a helyzet párosul azzal, hogy otthon sem kap semmilyen érzelmi segítséget, akkor borzasztó nehéz helyzetbe kerül, mert az iskolai erőszakoskodás gyakran rejtve marad.

Magyarországon az a jó, hogy mind az általános iskolás gyerekek hattól tíz éves korig, mind a középiskolások egy osztályban négy évig együtt vannak, és így jócskán egymáshoz szoknak, megismerik mélyebben egymást, de Kanadában olyan az iskolarendszer, hogy minden évben másokkal tanulnak együtt, emiatt összes kapcsolatuk megreked egy bizonytalan státuszharc és versengés szintjén és ha ezek a gyerekek versengésben alulmaradnak, akkor könnyen lehet, hogy kétségbeesésükben harcolni-verekedni kezdenek. Állandó háborúskodás folyik köztük. Az előbb említett 13 éves fiú például tavaly arra kért, segítsek neki, hogy ne kelljen iskolába mennie, mert – mint mondta – ha visszamegy az iskolába, az egyik unokatestvére segítségével, aki nagyon vad harcos, bosszút fog állni az összes fájdalomért, amit elszenvedett. Mások az elidegenedés következtében magánytól, depressziótól szenvednek.

Az indián gyerekek nagyon erős elidegenedésről panaszkodnak a kezelés során, mely számukra nem csupán az iskolában, hanem otthon is jelen van. Szüleik is, de főleg  nagyszüleik kicsi gyerekkoruktól kezdve bentlakásos iskolában nőttek fel, így nem volt példa az unokák-gyerekek előtt azzal kapcsolatban, hogy hogyan kell érzelmi kapcsolatokat kialakítani – példa híján nagyon sok családban az intim kapcsolat nagyszülők, szülők és gyerekek között hiányzik. Ahhoz, hogy a szülőben a gyermeke iránti empátia kialakuljon, hogy képes legyen megérteni a kicsi szükségleteit, érzéseit, az kellene, hogy a saját múltbeli szenvedéseit ne temesse el, ne akarja elfojtani, ne akarja elfelejteni, hanem azokat képes legyen feldolgozni – mivel azonban a visszatekintés fájdalmas, ez legtöbbször sajnos nem történik meg.

Milyenek a bentlakásos iskolákból kikerült indián nők és férfiak?

Az én tapasztalataim szerint a legnagyobb szenvedést a családjuktól való elidegenedett állapot okozza, az elidegenedettség a saját szüleik, nagyszüleik kultúrájától. A bentlakásos iskolákból a gyerekek bár nyaranként általában haza tudtak menni egy rövid időre, ez nem volt elég ahhoz, hogy igazi kapcsolatot alakítsanak ki a szüleikkel, nagyszüleikkel. Ez a nyári időszak arra is kevés volt, hogy nyelvükkel, saját kultúrájukkal megismerkedjenek. Ezek a kultúrák írásos formában egyáltalán nem léteztek, a történetek, morális tanítások, mítoszok, mesék és maga a nyelv nem voltak dokumentálva – mindent csak élmények által lehetett volna továbbadni a következő nemzedéknek, és ez sajnos nagyon sokszor elmaradt.

Hét éve annak, hogy a Jeges-tengernél kizárólag indiánok között dolgoztam, olyan területen, ahol még a hetvenes években is működtek bentlakásos iskolák. Volt egy a korai harmincas éveit élő alkoholfüggő kliensem, aki azért szenvedett súlyos depresszióban, mert nagyon kínozta az a sok fizikai és lelki bántalom, amelyet a bentlakásos iskolában szenvedett el. Minden évben tavasztól őszig elvonult a halásztáborba (fishcamp), hogy úgy éljen, mint a szülei és nagyszülei (living on the land), és én mint az ő terapeutája azt vettem észre, hogy minden ősszel azután, hogy néhány hónapig az ősei nyomdokán járt, teljes lelki egészségnek örvendett. Arrafelé, a Mackenzie folyó partján az emberek mindig elsősorban halászatból és vadászatból éltek, ez volt az elődeiknek és az előző generációknak is az egészséges élettere. Nagyon sok szenvedéssel jár télen ott megküzdeni a hideggel és az elemekkel, úgyhogy az emberek közül sokan nem veszik a fáradságot, de akik kimennek, és képesek ott élni egész évben, egészségesek maradnak lelkileg. Ha csak nyárra mennek ki, és ősszel visszakerülnek a fehérek teremtette világba, beilleszkedési nehézségeik, harag- és drogproblémáik lesznek, az italhoz fordulnak. Ez a fiatalember mondta nekem, hogy amikor a többi gyerek nagyon kínozta, fizikailag és lelkileg bántotta őt, a tanárok az iskolában teljes egészében keresztülnéztek a szenvedésein. Ő mesélte, hogy milyen nehéz volt hazamennie még nyárra is, mert a szüleitől is elidegenedve érezte magát, és az édesanyja már akkor alkoholista volt (annak idején ő is bentlakásos iskolában nőtt föl, és soha nem tudott kigyógyulni a szesz okozta függőségből). Az is nagyon fájdalmas volt a klienseimnek, hogy ezekben az iskolákban a testvéreikkel nem volt szabad beszélgetniük, ott ülhetett a másik asztalnál a testvére, tilos volt kapcsolatot teremtenie vele; ha a testvére bajban volt, ott kellett passzívan ülnie és nem lehetett a segítségére. Ez az erőszakkal elnyomott együttérzés és szeretetérzés egész életükben égő fájdalomként él bennük.

Milyen az iskolára egyértelműen visszavezethető negatív hatásokat tudsz regisztrálni?

Az indiánok a kultúrájuknak megfelelően mindig egy csoport tagjaként cselekedtek, éltek: az individuális szemlélet teljesen ismeretlen volt számukra a múltban. Ezért az, hogy az iskolában sokszor nem kaptak figyelmet-együttérzést senkitől, hogy senki sem törődött fájdalmaikkal, ez tengernyi szenvedést okozott nekik. Mivel generációkon keresztül mindent a környezettől, csoporttól kaptak, minden ott oldódott meg a sámánnal, a törzsfőnökkel együtt; a mai elidegenedett állapot roppant keserves számukra.

Mentálhigiénés szakemberek számára szervezett továbbképzéseken, ahol mélyebben megismerkedtünk a kolonizáció rettenetes hatásaival, láttam olyan filmeket, ahol az indián törzsekben szerveznek gyógyító rituálékat, ahol egymás között (in healing circles) nyíltan és őszintén próbálják feltárni a bentlakásos iskolákban elszenvedett fájdalmas emlékeiket. A gyógyító rituálé nagyon hatékony, ha csoportban történik. Az individualizmus az indiánoknál – például, hogy önmagukban elmenjenek pszichológushoz, vagy magukkal elkezdjenek törődni – ma is nagyon furcsának tűnik.

Az iskoláknak köszönhetően a keresztény vallás az egyetlen, amit sok indián közösségben gyakorolnak, elvesztették viszont a kapcsolatukat a saját kultúrájukból fakadó lelki gyakorlatokkal, rítusokkal – gyakorolnák ezeket most már, de többnyire kihaltak azok az öregek, akiktől ezeket megtanulhatták volna.

Az öregeknek a szava az én tapasztalataim szerint nagyon gyakran nem jut át, mert olyan mély a generációk közötti szakadék. Annak következtében, hogy bentlakásos iskolákban voltak, és nem tudták megemészteni az érzéseiket, már a nagyszülők alkoholhoz nyúltak. A mai szülők haragszanak a nagyszülőkre – a mai anyák nem látták, hogyan kell anyának lenni –, tehát nem akarnak tőlük semmit sem tanulni, hiába van annyi bölcsesség az öregekben. Szeretet hiányában nem megy semmi – nem tudunk tanulni azoktól, akikkel nincs érzelmi kapcsolatunk.

A saját nyelv elvesztése, kihalása további probléma. A bentlakásos iskolákban a gyerekeknek nem volt szabad gyakorolniuk az indián anyanyelvüket – a rezervátumokban található alkoholizmusnak, önpusztító életmódnak ez is indoka. Volt egy indián ismerősöm, egy költő, aki angolul írt. Amikor negyven (!) éves korában hirtelen megtalálta az elvesztett anyanyelvét (valahogy meglelt valakit, aki beszélte az ő nyelvét), egyszerre az egész ember teljesen megváltozott – elfordult az alkoholtól, élete új értelmet nyert. Annyira megtalálta önmagát és saját hangját, hogy törzséről írott színdarabjával Ottawában nem sokkal később díjat is nyert.

Jung archetipikus pszichológiájának alapján mondom, de ma a genetika is azt mondja, hogy a kultúrának és a környezetnek hatása van az ember génjeinek az aktivizációjára. A kultúra hiánya miatt az egészséges archetípiák nincsenek aktivizálva, alva maradnak, ez pedig a vitalitás és a lelki egészség elvesztéséhez vezet. Azok az archetípiák és gének, amelyekkel az indiánok rendelkeznek, generációkon keresztül öröklődtek, és egészen másfajta élményeket, másfajta tudást hordoznak, mint amilyet a mieink. Ha azok az archetípiák és gének, melyek mindent irányítanak, az emberben nem ébrednek fel és nem aktivizálódnak, akkor nincs és nem is lehet lelki és fizikai egészség.

Ma már világos: ahhoz, hogy véget vessenek azoknak a egészségügyi problémáknak, melyeket a fehérek étrendjének a követése okozott, az indiánoknak vissza kell térniük azokhoz a táplálékforrásokhoz, melyekkel az őseik éltek. Ezért meg is engedték számukra a vadászatot, és az elmúlt években nagy vadászterületeket is adott nekik az állam.  Én azt tapasztaltam a Sarkkörön túli területeken, hogy a szabadban való élet (living on the land) mindent jelent az indiánnak, de ezt a fehér embernek nagyon nehéz volt megértenie, és ma is nagyon nehéz, mert azt hiszem, ez egy olyan világ, amely messze esik a fehér ember tapasztalataitól. Valószínű, hogy ahelyett, hogy a fehérek megpróbálták volna megérteni, mit jelent az, hogy mindent a földből, a földnek köszönhetően kapnak meg az életükben az indiánok (noha van folyóvíz, ma is megolvasztják a jeget, és pontosan ez az ősi életforma teszi őket egészségessé), a fehérek meg akarták őket változtatni, mert ez egyszerűbb volt, mint megérteni őket. A történelem mindig azt mutatja, hogy a megértés vezet célra, és az elnyomás sohasem.

Az öngyilkossági szándék miatt hozzám küldött tizenévesek sokszor sehova sem tudnak fordulni segítségért. Előfordul, hogy a rezervátumban nem látnak egészséges példákat, senkitől nem tudják ellesni, hogyan kellene, hogyan jó élni. Az egyik ilyen 14 éves kliensem, mikor behozták, mert meg akart halni, azt mondta nekem, hogy ő még nem látott jó embert.

Milyen eszközökkel próbálsz segíteni?

Az öregekkel való kapcsolat lenne a legfontosabb, az, hogy a generációk egymásra találjanak. Képes voltam minden szerdán főzni, találkozókat szerveztem az öregek és a gyerekek között – bár jó hangulatúak voltak ezek az együttlétek, sértettség mindig maradt az öregekben, hogy nem kapják meg azt a tiszteletet, amihez régen szokva voltak. A gyerekek szeretnének minél előbb elmenni a közösségből, de nem tudják, hová. Ahelyett, hogy mélyebben próbálnák megérteni a helyzetüket, és ahelyett, hogy a generációk közelednének egymáshoz, a fiatalok a városban való életről álmodnak, nem tudva, milyen lélektelen helyzet is az, mikor senki nem tudja, hogy te ki fia-borja vagy. Egy indián tanárral beszélgetve azt gondolom, hogy a probléma ott van, hogy azért nem tudják elvégezni a középiskolát, mert a fehérek által írott tananyag nem veszi tekintetbe azt, hogy az indiánok hogyan is tanultak. Ők mindent gyakorlatban sajátítottak el, kézzel végezve mindent, az elmélet nekik magából a cselekvésből jött. Azt próbáltam megszervezni, hogy a fiatalok meghallják az öregek (elders) tanítását, de ez nagyon nehéz. Azt hallottam az indián barátaimtól, hogy például a Fort Nelson First Nation rezervátumban, még mielőtt az öregek meghalnak, fölveszik a történetüket, de hogy hogyan lehet ezekből tanulni, azt nem tudom.

Én sokszor nem nyelvi közlésen alapuló terápiát használok az indiánokkal, sokkal inkább szerepjátékokat – ezek elég jól működnek velük, mert ők nagyon kreatívak. Van öngyilkosság gondolata miatt hozzám került kislány betegem, aki azért inkább engem választ, mint az indián terapeutát (noha ők évekig dolgoztak együtt), mert én kreatív művészeti terápiát használok a vele való munkában, és ő ebben a formában jobban ki tudja magát fejezni – képi látásmódja van, a beszédben is. A nagyapjával való kapcsolat is nagyon fontos lenne, ebben is próbálom őt segíteni.

Nagy-nagy türelem szükséges, sokszor hónapok is eltelnek, mire egy gyerek bízni kezd bennem, és ő jön oda hozzám. Északon voltam terapeuta körülbelül két évig. Eleinte nagy gyanakvással fogadtak, de mikor eljöttem onnan, a törzsfőnök hozott egy gyönyörű mokaszint, ami a legnagyobb tisztesség jele – egy megbecsült öreg készítette, és a törzsfőnök mint búcsúztató ajándékot hozta el, nagyon nem akartak elengedni. Azért kellett eljönnöm onnan, mert a fehér iskolaigazgató nem engedélyezte, hogy játékterápiát csináljak a gyerekekkel – ez szimbolikus "kivetített játék", ahol a gyerekeknek nem kell beszélniük ahhoz, hogy a történetüket elmondják és ez nagyon fontos az indián gyerekeknek. Az igazgató nem értette, hogy én ezekkel a játékokkal hogyan gyógyítok, és hogy miért csinálom ezt – ezért eljöttem.
 
Főleg mi gátolja a munkádat?

A bennszülöttek nagyon bizalmatlanok a minisztériummal szemben. A gyermekvédő szociális munkások a múltban sokszor kiszakították a gyerekeket a családból, és fehér nevelőszülőkhöz adták őket, ami százezreknek óriási törést okozott. Mindig mondom az indián szülőknek, hogy én ugyanabban a minisztériumban dolgozom, mint ahol ilyen dolgok megtörténtek, de ez a minisztérium azóta rengeteget változott. Elég nehéz megteremteni azt a bizalmat, amit a minisztérium dolgozói a múltban elveszítettek.

Ahol csak jártam Kanadában az indián településeken, a lelki egészség mindenütt nagyon nagy probléma volt – kivéve ott, ahol erős a kultúra, és az indián állam hatalmon van. Ahol a kultúra erős, nincs nagy probléma a lelki egészséggel, de elég kevés azon törzsek száma, ahol a kulturális és vallási hagyományok fennmaradtak.

Milyen módszerekkel dolgozol?

A gyerekeknek mindig tetszik ha mesélek, az öregek is történetekkel tanítottak. Óriási gyűjteményem van indián mesékből, ezeket szoktam mesélni, és a gyerekek megértik a mesék morális üzeneteit. Próbálok arra építeni, ahogy régen volt, ahogy régen tanultak a gyerekek, amikor az öregek tanítottak. A szimbólumoknak és a metaforáknak a használata is eredményes a terápiámban, de azt hiszem, a lelki gyógyulás elősegítésében a legfontosabb a csoportos élmény – egymás megismerése a csoportban, a közös élmények. Volt egy hat év körüli helyes kislány, nyolc-kilenc gyerek között nőtt fel, a nagynénje nevelte (az édesanyja alkoholista volt). Kijártam tíz kilométernyire, hogy behozzam minden egyes csoportfoglalkozásra, hatalmas élmény volt számára a közösségi lét, úgyhogy mindig fontos szerepeket adtam neki. A közösségben való részvétel, egy közösség tagjának lenni, ez nagyon fontos az indián gyerekeknek, s mivel ez nagyon ritkán van meg, ha csak lehet, meg kell teremteni.

Én klinikai terapeuta vagyok, az én városkámban pillanatnyilag az egyetlen, akinek képesítése van arra, hogy azt a valakit, aki az öngyilkosság gondolatával foglalkozik, felmérje, megállapítsa, hogy be kell-e utalni őt a kórházba, haza lehet-e engedni, vagy be kell-e vinni a legközelebbi gyermekpszichológiai intézetbe. Ahhoz, hogy egy ilyen felmérést elkészíthessek, beszélgetnem kell a gyerekkel, a családdal, a környezettel, hogy meg tudjam állapítani, hogy az a gyerek biztonságban lesz-e otthon, vagy találnom kell egy számára biztonságosabb helyet.

Hogyan viszonyul a kanadai közvélemény a bentlakásos iskolák szomorú örökségéhez?

A kanadai társadalom mindent megpróbál megteremteni, hogy segítséget adjon az indiánok gyógyulásához – ez nagyon tiszteletre méltó. Az tény, hogy rengeteg pénzt adott és ad most is az elszenvedett sérelmek és szenvedések miatt megítélt kárpótlásra, továbbá hatalmas területeket adott vissza az indiánoknak, hogy úgy élhessenek és táplálkozhassanak, mint az elődeik – ez anyagi és természetbeni segítség. Kanadában, ebben a multikulturális országban, a kultúrák támogatva vannak, itt az emberek többsége együtt érez az indiánokkal, de a sok szenvedést látva gyakran tehetetlennek érzi magát. Az anyagiakon kívül – ma úgy tűnik nekem – mindent az indiánoknak kell majd megteremteniük, hogy kikerülhessenek ebből a helyzetből, amelybe bele lettek kényszerítve.

Fontos a kanadai bentlakásos iskolákban nevelt indián diákok helyzetével foglalkozni ma Magyarországon?

A kolonizáció öröksége a magyar nép életében is rengeteg problémát okozott és okoz most is, s bár ma talán nincs látható elnyomás, mégis úgy látom, hogy sok veszély leselkedik a magyar kultúra és a magyar ember lelki egészségének fenntartására. A magyar kultúra rendkívül gazdag, s nagyon fontos, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben is maradjon elég fedezet ennek ápolására.

A kanadai bennszülöttek példája mutatja, milyen óriási veszélyt jelenthet a kultúra hanyatlása egy nép lelki egészségére. Ezt a magyar köztudatba is be kell vinni, tudatosabbá kell tenni az emberekben, a politikusokban, hogy hogyan függ össze egy nép kultúrájának, nyelvének egészséges fenntartása a nép lelki egészségével.

Kapcsolódó írás:

Németh Tibor: Kört a kör köré