Pongrácz Éva: „Sárgahajú” varázslói putrikban és betonok között

Tanár és művész az iskolákban

 

Családom, gyermekkori élményeim és az engem segítő mesterek gazdag személyisége határozta meg szakmai pályafutásomat és a magánéletemet egyaránt.

 

A színek, illatok, hangulatok iránti fogékonyság szinte születésemtől fogva élt bennem, így aztán alig néhány éves koromtól maradandóan belém rögződtek a jelentős élmények. Édesanyám sport-babakocsiba ültetetve százszorszépeket adott a kezembe, és máig tart rajongásom a virágok iránti.

 

Édesapám hatalmas íróasztala mellé bújva figyeltem a hozzá érkező ügyfelek lábát, a sokác asszonyok bütykös harisnyáit, hófehér alsószoknyáik hópehelycsipkéit, a cigányasszonyok szegedi papucsait, a sváb férfiak és nők kötött tutyiját és az úriasszonyok kecses körömcipőit. Miközben békaperspektívából figyeltem a világot, hallgattam azokat a fantasztikus párbeszédeket, melyeket édesapám folytatott ügyfeleivel. Mindenkihez személyesen szólt, pillanatok alatt megtalálta a megfelelő hangot, így aztán a paragrafusok madárnyelve helyett a valós élet szavaival beszélt hozzájuk, kiknek igazát aztán rendkívül sikeresen képviselte. 

 

A színek, formák, ízek iránti korai vonzalmam persze meglehetősen bátor játékok művelésével járt. Édesanyámnak volt egy gyönyörű gyerekkori játéka, a színes gyöngykirakó, amit nekem adott. Körülbelül száz – ribizliszem méretű – üveggolyócskából állt a készlet, és ezeket az üveggolyócskákat egy mélyedésekkel teli, átlátszó üveglapocskára lehetett kirakni. Hosszas rakosgatásuk, a színek varázsa olyan nagy örömet jelentett, hogy elhatároztam, megeszem azokat. Amíg a felnőttek elfoglaltan beszélgettek vendégeikkel, betermeltem az egész készletet. A pirossal kezdtem, aztán jött a sárga, a kék és végül a fehér.

 

Emlékezetem kezdetétől rajzoltam, és még írni sem tudtam, de már folytatásos történetek kitalálásával szórakoztam. Amikor megtanultam írni, ezek leírásával foglalkoztam, és egészen biztos voltam abban, hogy felnőtt koromban is ezt fogom csinálni, és mindegy, hogy mi lesz a foglalkozásom.

 

Pécs szellemisége, művészeti élete az 1960-70-es években kitűnő lehetőséget biztosított ahhoz, hogy az itt élő fiatalság a legjobb mesterektől tanulhasson valamennyi művészeti ágban. Martyn Ferenc meghatározó személyisége valójában egy iskolát hozott létre, melynek tagjai festők, írók, gondolkodók voltak. Engem Bizse János és Lantos Ferenc tanított rajzolni, festeni. A keramikus szakmát Fürtös Györgytől tanultam. Veidinger Vilmos és Tüskés Tibor zsenge gyermekkoromtól terelgette szépírói törekvéseimet.

 

A pécsi Művészeti Gimnázium után a pécsi Tanárképző Főiskola magyar nyelv és irodalom – rajz szakán végeztem 1970-ben. Komlón kaptam tanári állást, ahol egy olyan iskolában dolgoztam, ahova a közeli cigánytelep gyerekeit iskolázták be. Ez idő tájt már keveset alkottam, néhány kiállításom volt ugyan, de a végsőkig felháborított, hogy a munkáimat rendszerint úgy zsűrizték, hogy a kiállításra került alkotások nem tükrözhették mondanivalómat, sőt a zsűrizés folytán a kiválasztott munkákat más kontextusba rendezve megmásították az eredeti elgondolásaimat. Ugyanez volt érvényes az írói publikációra is, mert a kultúrpolitika, illetve annak testületei mindenbe beleszóltak. A tanításhoz meg egyáltalán nem volt kedvem. 

 

Azonban ez a kedvetlenség egy munkával eltöltött hét után az ellenkezőjére fordult, ahogy a cigány gyerekekhez bevittem saját, már nem használt ecseteimet, temperáimat és papírjaimat. A telepről jött, vizuális iskoláktól még nem érintett, természetben élő gyermekek megrázó, lenyűgöző, érintetlen, erőteljes és igaz képi világot formáltak meg az eléjük kitett papírokon. Miközben festettek, kezükre, körmükre, karjukra is felkúsztak az indázó színkáprázatok, majd ujjukat belevájva a tejfölsűrű temperákba, megkóstolták a színek ízeit, és bátran kínálgatták nekem is, hogy melyik színt érdemes megkóstolnom és mely színek nem érdemesek arra, hogy megízleljem azokat.

 

Otthon éreztem magam köztük. Bár alig tudtak magyarul és beás cigány (óromán) szókincsük is gyér volt, a színek és a formák nyelvén soha nem tapasztalt gazdagsággal kommunikálhattunk. És kitűnően működtek köztünk a megérzések is, hiszen valaha én is „színevő” voltam. Ők is rendelkeztek azzal a szinesztéziás képességgel, mely az érzékszervek közti átjárhatóságon alapszik, és amely valójában a legtöbb gyermek és gyakorta a felnőtt művészek sajátja. Az érzékszervek közti átjárhatóság az az érdekes képesség, hogy az ember úgy érzi, mintha a színeknek íze, illata, hangja lenne, avagy a hangoknak színe, illata, íze, vagy az illatoknak színeik.

 

Az első tanítási hét rajongással töltött el. Úgy éreztem, szabad vagyok, a tanításnak és a művészetnek újból van értelme számomra, mert létezik igaz mondanivaló, kifejezés és szépség. Ez a rajongás aztán végigkísérte pedagógiai munkásságom nagy részét. Mindig találkoztam gyerekekkel, akikkel létrehozhattam olyan művészeti műhelyeket, ahol rendkívüli tevékenység folyt. Ezek a műhelyek mindig sok kísérletezésre adtak lehetőséget, mert mindig azokat gyűjtöttem magam köré, akik bírták a szabadság adta szigorú lehetőségeket, és volt mondanivalójuk, amit ki is kívántak mondani vagy fejezni. 

 

 

Három nagy korszakra osztható a pedagógiai tevékenységem. Az 1970 és ’80 közötti időszak a komlói iskola létrejöttének és kivirágzásának ideje. Itt főként cigány gyermekek között voltam, és velük készítettünk egyéni és közös festményeket, majd kollektív murálékat  kb. húsz méteres papírtekercsekre.

 

A 80-as években a pécsi Apáczai Nevelési Központban dolgoztam. Az ANK köré épült új lakótelepen laktam, ahova beköltöztették a felszámolt cigánytelepeken élt családokat is. Így aztán jöttek utánam a tanítványaim és ott már egy olyan gyermekműhelyt hoztunk létre, ahol a cigány gyermekek együtt dolgoztak a lakótelepi, nem cigány gyerekekkel. Itt az vált szükségszerűvé, hogy a szürke betonmonstrumokra kússzanak fel a gyermekrajzok. A hatalmas szalagképek színei, formái, jelképei felkerültek az iskolák, intézmények sivár belső, majd külső falaira is, enyhítve a betonépületek rideg szögletességét.

 

Ugyancsak a 80-as években jártam ki egy pécsszabolcsi iskolába, ahol főként szövést tanítottam cigány gyermekeknek. Itt álló szövőszékeken dolgoztunk, és a gyerekek megszőtték a nagy méretű képek alapján a nagy méretű gobelineket.

 

1990-től 2006-ig a pécsi Illyés Gyula Általános Iskolában dolgoztam, ahol a festés, kreatív alkotás mellett gyermekperformanszokat kreáltunk, és ezek valóban ötvözték a színek, hangok, illatok és már a mozdulatok világát is. Ez a látvány- és mozgásszínház a mai gyerekek igazi önkifejezésének terévé vált.

 

Ez az igen gazdag szakmai pálya a véletlenek mellett köszönhető annak az adottságnak, melyet a szülői házban erősítettek meg bennem. Az édesapám minden ügyfelével egyforma tisztelettel, humorral és határozottsággal tudott beszélni. Jómagam is szert tettem erre a kommunikációs képességre, de a szóbeliség mellet igen nagy szerepe volt a vizuális anyanyelvemnek, amikor a kevés magyar szókinccsel rendelkező cigány gyermekek közt voltam. Milyen szenzációssá volt ez a szókincsgyarapító munka! A gyerekek nemcsak a színeket és a formákat alakították, hanem festés közben egyre gyakrabban nyilvánultak meg magyarul. Nőtt, gazdagodott szóbeli kifejezőképességük, olyannyira, hogy a magyarul alig tudó gyerekek egy idő után nemcsak rajzoltak, hanem karcolatokat, verseket is írtak magyarul.

 

 

Én nem panaszkodhatom a 70-es évek pedagógiai, szakmai lehetőségeire. Komlón Koltai Magdolna szakfelügyelő vezetésével egy kitűnő pedagógiai-művészi műhely működött, melyet a város kulturális vezetői és az anyaiskola is örömmel támogatott, hiszen ez a komlói műhely nemzetközi elismertségre tett szert. Tanítványaink a legjelentősebb nemzetközi gyermekrajzversenyek díjazottjai voltak. A cigány gyermekek külföldi gyermekfesztiválok résztvevőiként elismerést vívtak ki mind szakmai felkészültségükkel, mind jólneveltségükkel.

 

Gyakran jártunk velük Budapestre, mert egy gyermekrajzokból születő film készítésében is közreműködtek. Ezek a gyerekek itták magukba a szeretetet, és gyorsan tanulták a jó modort, a talpraesett viselkedést, mindamellett megőrizték eredetiségüket és humorukat. Nagyon jó volt velük együtt dolgozni. 

 

Természetesen voltak nehézségek is. Nem mindegyik gyerek rajzolt vagy festett szívesen. Csakhogy a cigány gyerekeknek rendkívül fontos volt a közösség. És ha a közösség vezéregyéniségei „varázslók” voltak – azaz tudtak és szerettek rajzolni meg festeni –, akkor a többiek is őket utánozták. Így alakult ki az a „hierarchikus” megnevezés, hogy a szakértőket „előrajzolóknak” neveztük, míg a kisebb feladatok végzőit „kismestereknek” hívtuk. A gyerekek közt működött egy egészséges rend, mely fenntartotta a közösséget. Mindig volt vezető, mindig voltak vezéregyéniségek, akiket valamennyien elfogadtak. Az elfogadás pedig az értékrenden alapult. Akit vezetőnek elfogadtak, az volt a legtalpraesettebb, legügyesebb és legtehetségesebb köztük. Ezek a tulajdonságok általában társultak a tehetség szerénységével és humorával. Nagyképű, humor nélküli gyerekre nem hallgattak volna. 

 

Természetesen igen fontos volt a tanár-diák viszony is. Engem elfogadtak vezetőnek, sőt napsütötte bőröm és aranybarna hajam miatt elneveztek sárgahajú cigánynak. Legtöbbször csak úgy neveztek, a „Sárgahajú”. 

 

Meglátogattam a szülőket a cigánytelepen. Előkelő fogadtatásban volt részem. A putrit kidíszítették színes kreppapírral, és almás lepényt sütöttek. Jókat beszélgettünk. Elfogadtak, mert a gyerekeik szerettek engem. Volt bennem azonban némi „királynős”, mert a magasságom valami ilyesmit sugárzott, és volt bennem határozottság is, hiszen igen fiatalon kezdtem tanítani, és fontosnak tartottam, hogy legyen tekintélyem. Ugyanakkor meg lehetett velem mindent beszélni. Például ha a gyerekek a Tenkes kapitányát akarták nézni a tévében, és emiatt nem jöttek órára, akkor nem írtam be őket hiányzónak. Ezt megbeszéltem a szülőkkel. És sok minden mást is. Azt is el kell mondanom, hogy igen sok gyerek és család tragédiájának voltam tanúja. És nem tudtam segíteni. 

 

Segítettem azonban abban, hogy igen sok gyereknek lett önbecsülése azzal, hogy kibontakozott a személyisége és a tehetsége. És segítettem abban is, hogy sok örömük legyen. Ez az időszak mostanra lezárult. Ma nincsenek cigánytelepek, illetve ilyen elkülönült cigányosztályok és ilyen médiától érintetlen csoportok. Mára a média csinált egy meglehetősen kezelhetetlen helyzetet azzal, hogy médiumot csinált az emberekből, többek közt a roma emberekből. Ez a változás útja. És a változás számtalan buktatóval jár. Nem mondom, hogy jó volt az, ahogy a cigány családok Komlón egy putris cigánytelepen éltek a városon kívül. Semmiképpen nem volt jó. Egy dolog azonban működött abban a felállásban. Az emberi kapcsolatok személyessége és áttekinthetősége. Ezért volt a munkánk akkor és ott szép, eredményes és lélekkel telített.

 

A szalagkép, a murálé és falfestés nemcsak spirituális feladat a tanár és a diák számára, hanem komoly fizikai felkészültséget és szervezői készséget is igényel. A százhetven centi széles és húsz méteres dipatekercseket, a kilós temperákat a művészellátóból szállítottam a különböző iskolai helyszínekre. A betonfalak elé elvittem a húsz-huszonöt kilós diszperziós falfestékeket, színezőanyagokat, ecseteket, vödröket és más kellékeket. Szerettem csinálni ezt a munkát, mert valójában én magam szerettem volna ifjabb koromban muráléfestő művész lenni. Számtalan elképzelésem volt egy új, szakrális muráléfestészeti gondolatsor kivitelezésére. Ez az elképzelés azonban életemnek ebben a szakaszában a gyermekekkel együtt valósult meg hűséges szállítóeszközöm, a Trabantom segítségével.

 

 

A bennem kisgyermekkortól meglévő motiváltság találkozott a hozzám csatlakozó tanítványok olykor spontán, könnyed és szépművészeti tanulmányoktól nem befolyásolt inspirációjával. Ennél érdekesebb, improvizációs-alkotói kapcsolattal és lehetőséggel aligha találkozhat alkotóművész és alkotni vágyó gyermek. Ennek a találkozásnak és lehetőségnek valamennyi szépségét és nehézségét végigjártam az évek során. Iskolák belső átriumaiban, galériák külső és belső falfelületein, betonépületek belső miliőiben és külső falain dolgoztunk a gyerekekkel a nyolcvanas évektől napjainkig. Akkortájt, a kezdetek idején nem volt még graffiti. Amúgy sem volt a mi falfestészetünk soha graffiti-jellegű. A graffiti, magányos, olykor pozitív devianciával bíró önkifejezési műfaj. A mi munkánk azonban nem magányos, hanem közösségi környezetalakító, tervezett és társadalmi szervekkel egyeztetett tevékenység volt. Megrendelőink iskolaigazgatók, társadalmi szervek, intézményvezetők voltak, akiknek megrendelései mögött olyan emberek és szakemberek hívása volt, akik kívánták a környezet és a külső-belső építészeti miliő színessé, hangulatossá és funkcionálissá tételét. Funkciója van annak, ha egy betonfalakkal körbezárt gyermekjátszótér falait színes gyermekrajzok díszítik, mert azok sugárzó derűje visszahat a játszótéren tartózkodó gyerekekre és felnőttekre.

 

 

A muráléfestés, falfestés tartalmi, etikai, technikai kérdéseiről írok Falaink című könyvemben, mely a Kijárat Kiadó gondozásában jelent meg. A muráléfestés nemcsak bizonyos embercsoportoknak szól, hanem a társadalom szinte minden tagját érinti mondanivalója, mérete, helyzete és jelentősége folytán. Nem véletlen, hogy a világ különböző helyein, mint például Dél-Amerikában, óriási jelentősége van a felnőttek és a gyerekek környezetalakító, falfestő tevékenységének. Ott a települések polgármesterei és szakértő művésztanárok koordinálásával folyik ez a nagy jelentőséggel bíró környezetalakítás. A falfestmények tematikája az indián kultúra régmúlt tradícióiból táplálkozva hallatlanul színes és artisztikus világot hív életre, mindemellett tükröz egy az emberi esélyegyenlőségről szóló egyetemes etikai tartalmat.

 

Nagy örömömre Pécsett elhivatott fiatalok kezdeményezésére létrejött a "MURÁL-MORÁL" csoport, mely a dél-amerikai példát követve – és egyben a dél-amerikaiakkal együttműködve –-, muráléfestéssel foglalkozik. Katona Krisztina, a kezdeményezés vezetője kitűnően szervezi az egyre bővülő csoportok munkáit teljesítve a sokasodó megbízásokból fakadó feladatokat. Hatalmas betonfalakra kerülnek tehát a sokszor társadalmi problémákat bemutató és azokra megoldásokat javasló tematikus alkotások. Mondanom sem kell, hogy az alkotók többsége hátrányos helyzetű gyermek, fiatal, vagy ifjú, nem egyszer állami gondozott. 

 

Örömmel tölt el, hogy alkotói pályám csúcsán megélhettem, hogy a tevékenységem, a kezdeményezéseim nem hunytak ki, utódok, tanítványok viszik sikerre azokat az elképzeléseket, melyeket annak idején kialakítottam. Talán nem véletlen, hogy ebben a mediterrán városban indult el a gyermekmurálé-festés megalapozása a hetvenes években, majd itt születhetett meg egy módszertani könyv, és ez a város az egyik központja az európai gyermekmurálé-festészetnek. Kétségtelen, hogy ilyen társadalmi jelentőséggel bíró művészeti irányzat kialakulásában felbecsülhetetlen jelentősége van a „genius locinak”, a hely szellemének. Pécs város régi hagyományokra visszavezethető szellemi, szellemtörténeti múltjának, a Pannon táj szépségének és a pannon szellemiség varázsának.

 

Calcuttai Teréz Anya gondolkodásmódja és viselkedése ugyancsak követendő példa lenne a huszonegyedik század emberének. Megtudakolta ápoltjaitól, hogy milyen vallásúak, és amikor azok utolsó órájukhoz értek, saját vallásuk képviselőjét hívta melléjük, és saját szertartásaik szerint helyezte őket végső nyugalomra. Ez az egyszerű, közvetlen, természetes gondolkodás és cselekvés azonban nem jellemző korunkra. 

 

Pedagógiai gyakorlatomban számtalan máig érthetetlen emberi gyarlósággal találkoztam. Az egyik legtehetségesebb tanítványom a cigánytelepről eljutott Zánkára és más külföldi tehetséggondozó táborokba. Minden alkalommal nyereményekkel és elismerésekkel tért haza. Egyik alkalommal a nyeremények mellé egy bőröndnyi szép ruhát és gyerekjátékot is kapott egy zánkai anyukától, akinek a kislánya már kinőtte a ruhákat és a játékokat. Ki tudja, hogy milyen hírcsatornákon keresztül kapta meg az információkat az iskola és az igazgató, aki az évnyitó ünnepségen több száz gyerek és számos tanár előtt hirdette ki, hogy az iskola tanítványa szégyent hozott a városra és az iskolára, mert Zánkáról lopott ruhákkal, játékokkal és táskarádiókkal tért haza. Máig sem tudom, kiktől vagy kitől indultak a rágalmak. Igazolások sorát kellett beszereznem, hogy a következő iskolai gyűlésen az igazgató visszavonja az évnyitón elhangzottakat. Természetesen az érintett gyermek helyzetén nem sokat enyhített, hogy később nyilvánosan „tisztára mosták”. Jó ideig megbélyegezte a közvélemény, és csak egy rajztanár állt ki mellette. Otthon sem kapott valódi támaszt, hiszen hat testvére közül ő volt a legidősebb, édesapja rendszeresen elvette tőle a pályázati nyereményeit, hogy a kocsmában eladja, vagy alkoholra cserélje azokat.

 

Valójában sok esemény, személy, probléma akadályozhatta volna meg a munkámat, ha ezekre a visszahúzó momentumokra figyeltem volna, de nem kellett, mert segítő kapcsolatok alakultak ki az együttműködni kívánó szülőkkel, a társadalmi szervekkel, az országos és nemzetközi tehetséggondozó csoportokkal.

 

A pályázati rendszer kialakulása szükségessé tette, hogy egy civil alapítványt hozzunk létre. A szülők részvételével 1995-ben hoztuk létre a Liber-Arte Gyermektehetség-kutató és -fejlesztő Alapítványt. Így tudtunk túllépni a lassan már egyre szűkülő iskolai kereteken és a mai napig széleskörű tehetséggondozó feladatot folytatni. Az alapítvány – a jó anyaiskolai háttérrel –, rendkívül eredményes munkát folytatott és folytat. Nemcsak a gyermekrajzok jutnak el külföldre, hanem maguk a gyerekek is. Tanítványaink nemzetközi tehetséggondozó táborok résztvevői. Legizgalmasabb útjainkat sorolom, mikor említem a macedoniai Bitola városát vagy a kínai Nagy Falat. Öröm látni a felnövekvő nemzedék nyitottságát, jó hallgatni, hogy a világ különböző tájairól összejött gyerekek milyen jól beszélnek angolul, és milyen kitűnően megértik egymást. Nagy élmény megélni és látni, hogy a különböző bőrszínű és kultúrájú fiatalok együtt alkotnak, este pedig együtt járják az indiai, délszláv, vagy macedón körtáncokat.

 

A tanítás hosszú távú befektetés. Előfordul, hogy a munka során nem látható a tanár odaadó munkája. Később, hosszú évek elteltével derül ki, hogy van, aki világjáróként használja fel a művészettörténeti ismereteket, melyeket annak idején diaképekről ismert meg, és van, aki naiv művészként vált ismertté. Mások építészek, rajzfilmesek, koreográfusok vagy tanárok lettek. Van, aki felnőttként keres meg, hogy folytassuk együtt tovább a kreatív alkotói munkát. Ezt minden nehézség nélkül meg is tehetjük, hiszen annak idején is egyenrangúak voltunk.

 

A fentiekben elmondtam azokat a gyakorlatban létrejött és a jelenben is ható tendenciákat, produktumokat, melyek minden érdeklődő számára láthatóak a festményeken és a falakon, de el kell mondanom azt is, hogy a gyakorlattal párhuzamosan elméleti munkákban is realizálódott a művészeti-pedagógiai munkánk. Pályám kezdetétől rendszeresen írtam, és mindhárom jelentős pedagógiai-alkotói szakaszt sikerült maradandóvá tenni könyv formájában is. A Madarakból lettünk című könyvem elsősorban a cigánytelepi gyerekekről és alkotásaikról szól, és nagyrészt a komlói időszakot dolgozza föl. A Falaink a lakótelepen élő cigány és nem cigány gyermekek környezetalakítását mutatja be. A Fényrajzolók pedig a lakótelepi gyerekek és a cigány gyerekek közös, az árnyképekből kiinduló performanszairól szól. Utóbbi könyv még keresi kiadóját. Ezzel a trilógiával tehát majdnem negyven év munkásságát dolgoztam fel, és valójában három olyan területet sikerült feltérképeznem, melynek módszertanát tudomásom szerint Európában elsőként nekem volt szerencsém megfogalmazni. 

 

A hetvenes évektől folyamatosan dolgoztam a Népművelési Intézetnek, ahol Deme Tamás vezetésével részt vettem egy pedagógiánkat megújító projekt kidolgozásában. Együtt dolgoztam aztán Dr. Várnagy Elemérrel és Dr. Vastagh Zoltánnal, volt főiskolai tanáraimmal, akikkel együtt könyvrészleteket, könyveket és tanulmányokat írtunk a pedagógia és az alkotáslélektan témájában.

 

Egyik legjelentősebb elméleti munkámhoz a kilencvenes években megkaptam a Soros Alapítvány támogatását, majd a A teljesség megközelítése a vizualitás módszerével című tanulmányommal megkaptam a Magyar Tehetséggondozó Társaság és a Magyar Iparművészeti Főiskola pályázatának fődíját.

 

Felmerülhet az a kérdés is, miként tud egy elhivatottsággal és ambíciókkal rendelkező valaki rendet teremteni a munkájában és a magánéletében egyaránt. A kérdésre a válasz egyértelműen az, hogy csak nehezen és áldozatok árán. Személyes tapasztalatom szerint itt nem egyszerűen elvégzendő munkáról, hanem hivatásról volt szó esetemben, és hivatásomnak éreztem alkotói munkámmal párhuzamosan a családfenntartói, anyai feladatokat is. Házasságom nem anyagi érdekekből jött létre, két gyermekem sem a körültekintések, racionális megfontolások védőhálójában született meg. Így számtalan kihívást, előre nem tervezhető és alig kivédhető problémát vetett fel a magánéletem. Édesapám halála után megszűnt az a lelki, anyagi biztonság, melynek védelmében élhettem a kilencvenes évekig. Tanári keresetem nem volt elegendő, hogy családomnak és gyermekeimnek olyan anyagi hátteret biztosítsak, ami járt volna nekik. Ekkor felállítottam festőállványomat a balatoni vásárokban és portrérajzolásba fogtam. Meglehetősen nagy kihívás volt ez számomra azért, mert művészeti tanulmányaim során a "fejrajzolást" elhanyagoltam, mert inkább az absztrakció izgalmas világa érdekelt. A tíz évig tartó feladat azonban megoldotta családom anyagi helyzetét, egyben újabb lehetőségeket nyújtott. A pécsi Irgalmas Rendház és templom megrendelésére 2000-ben elkészítettem Casciai Szent Rita című festményemet, majd néhány évre rá felszentelték Irgalmasság Triptichon című alkotásomat, mely Máriát, Jézus anyját, Szent Erzsébetet és Calcuttai Teréz Anyát betegápolóként jeleníti meg. Nagyon érdekes feladatnak bizonyult még egy megbízás. Calcuttai Teréz Anya kézimunkáinak készítettem modern ereklyetartót, melyen nagyanyám által horgolt csipkék, saját szövéseim, féldrágakövek és üvegek alkotják azt a szövevényt, melybe a szent ereklyéit elhelyeztem. 

 

A szerző email címe: zsuzsannapongrac@hotmail.com