175 év – Tanító emberség
Tatárné Nagy Ágnes könyvismertetése
Kriston-Vízi, József (szerk.): Tanító emberség. Tanulmányok Kiss Áron (1845-1908) tiszteletére. Magyar Pedagógiai Társaság, Budapest, 2021.
„Oly sokaknak világított” – mondták 1908-ban Kiss Áron búcsúztatásán. Fénye mára sem halványodott, hiszen nemes és méltó összefogással a Magyar Pedagógiai Társaság a 2020-as évet – a tanítók tanítójának tisztelegve – Kiss Áron emlékévnek nyilvánította születésének 175. évfordulójának kapcsán. Munkásságát megidézendő számos rendezvény, megemlékezés szervezése kezdődött el – több szervezet, önkormányzat, intézmény támogatásával –, ám a vírushelyzet átírta a megálmodott programsorozatot.
Az emlékévhez kapcsolódóan készült el ez a tanulmánykötet is, mely Kiss Áron „polihisztori” tevékenységét és munkásságát igyekszik bemutatni. Nemcsak a sokoldalú életmű kapcsán, hanem a szerzők neveit végig olvasva is a kaleidoszkóp jut eszembe – melyet forgatva végtelen variáció hozható létre –, hiszen ez a színesség, ez a sokoldalúság volt jellemző Kiss Áronra is, kinek életútja, hivatása a mai napig nagy hatással van több tudományterületre is: a néprajztudományra, etnopedagógiára, a játékgyűjtésre és -rendszerezésre, a játékpedagógiára, a gyermekvédelemre, a tanítóképzésre s többek között a neveléstörténetre is.
A tanulmánykötet elején a szerkesztői előszó már elénk tár egy rövid összefoglalót, miről lesz szó. A neves szakemberek, szerzők mind a saját útjuk során igyekeztek megtalálni az elsődleges kapcsolódási pontot Kiss Áron munkásságához és saját nézőpontjukból bemutatni azt az olvasónak. Egyesével bemutatni ezen tanulmányokat e recenzió elég teret nem ad, ám néhány hangsúlyos, többször is említett mozaikszemet mégis kiemelnék. Nyilván ki kell emelni a méltató bevezető tanulmányt Kelemen Elemér tollából, fontosak a tankönyvtörténeti írások (köztük egy megidézett eredeti Kiss Áron-dolgozat is a történelemtanításról). S különösen izgalmas a néprajztudomány három nemzedékét képviselő szerzőknek (Lázár Katalin, Sándor Ildikó, Tóth Piroska) változó viszonya a hagyományhoz, az eleven játékkultúrához.
Mint ahogyan ma is az elsődleges környezet, a család igen meghatározó mindannyiunk életében, így volt ez Kiss Áronnál is, aki édesapja szellemi munkásságát követve segédlelkész, majd 24 évesen a nagykőrösi református tanítóképző igazgatója lett. Elég korán megjelentek benne az elhivatott pedagógusi attitűd jelei, hiszen önképzőköröket, segélyegyleteket tartott diákjainak, és tankönyvírással is foglalkozott. Ehhez külföldi tanulmányútjai is segítették, s minden tudását a magyar tanítóképző megújítására szerette volna fordítani. Szülőfaluja, Porcsalma a mai napig őrzi emlékét, a nagyközség iskolája 1988. október 23-án vette fel a Kiss Áron nevet. Több díjat is neveztek el róla, s névadójuknak szobrot is állítottak, mely az iskola előtt áll.
Kiss Áron pedagógiájának, melyet gyakorlatiasság és cselekvésközpontúság jellemzett, kiemelkedő alkotása volt a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény. Erről a korszakalkotó műről több tanulmányban is olvashatunk különböző szempontok alapján – életkor szerinti besorolás és ennek pedagógiai vonatkozásai, típusrend, játékszer –, s ezáltal még inkább nyilvánvalóvá válik az olvasó számára is a jelentősége. A tanulmánykötetben ezen szempontok alapján bővebben olvashatunk a népi játékok különböző rendszerezéséről, hogyan lehet, egyáltalán érdemes-e egy-egy szempontot kiemelni. Hogyan befolyásolja a pedagógiai munkát, a tudatos tervezést a játék életkori besorolása, a hangterjedelme, a típusok egymásra épülése.
Mivel a magyar népoktatás a szívügye volt, s szinte minden kezdeményezés bölcsőjénél ott volt, így volt ez 1883-ban is, amikor az országos tanítógyűlésen indítványozta, hogy gyűjtsék össze a gyermekjátékokat. A gyűlés ezt elfogadta az alábbi határozatokkal: a játékoknak és az esetleg velük járó daloknak a magyar nemzeti nevelés szolgálatában kell állni, illetve a gyermekek játékait a haza minden vidékén össze kell gyűjteni. Maga a gyűjtés lassan haladt, ám 1891-ben nagy értékű könyvet tettek az olvasó asztalára, melyben 1291 játékközlést találunk. A világirodalomban is páratlan mű a játékközlésen túl a pedagógiai hasznosítás gazdag lehetőségeit is bemutatja, s csaknem mindenfajta játékot közölt típusát tekintve. Mint tudjuk, Bartók és Kodály is megannyiszor nyúlt vissza ehhez a kincstárhoz, mely a munkásságuk során sokszor támpontot jelentett számukra.
Sokoldalúságának szintén nemes bizonyítéka tankönyvírói munkássága. Minden egyes tankönyve a maga idejében hiánypótlónak számított. E gazdag szakírói tevékenysége mellett a segítségre szoruló gyermekek megsegítése is kiemelt szerepet játszott Kiss Áron életében. Lehetőséget biztosított a tanítóknak, hogy ismereteket szerezhessenek a siketek oktatásával kapcsolatban, de az árvaházi gyermekek megsegítése is szívügye volt. Úttörőként olyan árvaház megalapításán munkálkodott – a Nagypénteki Református Társaság egyik alapítójaként –, amely a XIX. század elvein túlmutatva elesett, árva, szegény sorsú gyermekek befogadását vállalta fel, és adott nekik kenyérkereső foglalkozást, életre való műveltséget, életpályát felekezetre és származásra való tekintet nélkül. 1900-tól 1944-ig működött a Budaörs-Kamaraerdei Erzsébet Otthon. „Neveld a gyermeket munkára, és jó leend.” (Erről a szerkesztő, Kriston-Vizi József tanulmánya szól.)
A kötet legfontosabb tanulsága, hogy a tudásalapú társadalomban még mindig csak az lehet sikeres, aki képes az értő olvasásra, s az ebbe való belenevelődést nem lehet elég korán elkezdeni.
Az átfedés az értekezések között inkább a nyomatékosítás, a fontosság kiemelésének eszköze az alapvetően olvasmányos, könnyen érthető kötetben.
Kiss Áron emlékezete tehát nemhogy nem halványodott közel 200 év távlatából sem, de hiszem, hogy munkássága ma is teljes fényében ragyoghat, s utat mutat mindannyiunk számára.