A szeretet módszertelensége

By knauszi on 2013. jún. 19. - 17:03

Pataki Gyulával Tóth Tamás Május beszélgetett.

Pataki Gyula, az utolsó Karácsony Sándor tanítványok egyikeként, a 90. születésnapját ünnepeli.

Negyvenöt éves pedagógiai munkássága minden örömével s bánatával együtt egy olyan pedagógiai kultúra üzenetének elhintésén fáradozik, mely az idők során mit sem vesztett az őt átderengő hit és rítus erejéből. S bár a nevelés történeti hátterei folyton változnak – ahogy ma is egy félreértelmezett retrospektív nagyszabású díszletei között próbálunk eligazodni –, Gyula bácsi üzenete az időkön és díszleteken túl szólít meg bennünket. Ezen időtlenségben azonban az öröm mellett parázsnyi bánat is honol. Öröm és derű, hiszen a szeretet pedagógiájában lakozó hit és remény az abbéli bizakodást alapozza meg, hogy a pedagógia új útjai mégiscsak kifürkészhetőek. De bánat s kesergés is egyben, mert az üzenet mindmáig egy beváltatlan ígéretről mesél. A történet azonban korántsem ért véget, s bár Gyula bácsi egyik szeme e keserűséget tükrözi, másik szemének derűje remélhetőleg sokunkat majd e történet továbbírására ösztökél. Karácsony Sándor tanítása is e reményteli útra invitál bennünket, ugyanis „a pedagógus nem lehet elkeseredett, megtorpant ember, mert a pedagógusnak egyetlen karizmája van: a jövőbe vetett hit optimizmusa.”

„Ha élet zengi be az iskolát,
Az élet is derűs iskola lesz. ”
Ady Endre

Gyula bácsi, maga az egész életét a gyerekeknek és a pedagógiának szentelte. Mi az a bűvös erő, ami erre a hivatásra készt?

Hol is kezdjem? Édesapám megsérült a háború alatt, 1914-ben, hát nyugdíjazták. Akkor bent lakott Debrecenben, és egy barátja, aki gazdasági intéző volt, felkérte, hogy mivel két gazdasága van a városnak, s az egyik gazdátlan, legyen ő ott az intéző. Így kerültünk ki a tanyára, ott nevelkedtünk öten. A nőverem könyvkötősegéd volt, hát elvette egy könyvkötősegéd, a másik nővérem okleveles kertész volt, azt elvette egy okleveles kertész, a legidősebb bátyám vaskereskedő, a legkisebb bátyám pedig villanyszerelő volt.

Mikor a város eladta a gazdaságot, mi beköltöztünk először falura, majd a városba. S mi legyen énvelem? Hát legyek én is iparos, mondták, így én is arra szántam magam, hogy iparos legyek. Be is szegődtem, felépítettünk egy négyemeletes bérházat, s mikor kész lett az épület, a nyereségen megosztozott a két tulajdonos, és kétfele váltak, megszűnt a vállalkozás, én meg ottmaradtam képesítés nélkül. Beiratkoztam egy másik iparoshoz, az is megszűnt aztán, úgyhogy egy képesítés nélküli villanyszerelő lettem.

Később kapcsolatba kerültem a Keresztyén Ifjúsági Egyesülettel. Annak pedig volt egy vendégszobája. Mikor Karácsony Sándor Debrecenbe jött órát tartani, mindig ott szállt meg. Akkor voltam 13 éves. Esténként feljártunk a könyvtárba s a játékterembe. A KIE úgy épült fel, hogy volt serdülő munka korosztály, ifjúsági munka korosztály, szenior munka korosztály. És akkor úgy 16-17 éves lehettem, mikor a KIE elnöksége megkért arra, hogy vállaljam el a serdülő munka irányítását, vezetését. Én ott ismerkedtem meg Karácsony Sándorral. Mikor ott aludt, esténként beszélgettünk, s úgy egyszer szóba került, hogy én mit csinálok. Elmondtam, hogy heti egy Biblia-órát szervezek, foglalkozásokat, táborokat is, s akkor az Öreg végighallgatta, s azt mondta: „Te mondd, te miért nem azt csinálod, amire hivatva vagy?”

Én ezt nem értettem, azt gondoltam, hogy amit most csinálok, arra vagyok hivatva. Később aztán kérdezgettem a barátaimat, Varga Dombit, Varga Balázst, Kövendi Dénest, Kontra Györgyöt, hogy mondják már meg nekem, miért mondta ezt az Öreg? Úgy kiderült lassacskán az üzenete, mert azt mondta, hogy miért nem tanulok, s leszek pedagógus. Hát így lettem én pedagógus.

Hogy került azután a hányattatott sorsú, kallódó gyerekek közelébe?

A városnak volt egy ilyen napközi otthona, ott segítettem, aztán később az utcagyermekotthonban. Nélkülöző családoknak a gyerekei jártak oda, s ott 100 gyerek is volt. Akkoriban a szociális munkának négy szempontja volt: az érzelmi, a szellemi, a testi és a vallásos nevelés. Szekeres Mihály volt az otthonvezető, s mivel vasárnap nem dolgoztak, ezért mi mentünk segíteni.

Óriási nyomor volt akkoriban, a mostani gazdasági válságnál egy sokkal komolyabb világválság volt itten a háború után. Olyan gazdasági világválság volt, hogy a paraszt nem tudta eladni a terményét. Amit megtermelt, azt a katonaság vásárolta fel, s a lovakkal etette meg. Kávéval fűtötték a hajókat. Ez egészen 1929-től 1935-36-ig húzódott. Hát én ezt éreztem, s magamévá tettem.

Ezért nyitotta meg hát kapuit a Fiúkfalva?

Igen. No, mi először a feljegyzéseket írtuk meg a gyerekekről, nem úgy, mint a hajdúhadházi gyermekváros, hogy létrehozunk egy intézményt, és oda gyűjtünk gyerekeket, mi először megismertük a gyerekeket, és utána vetődött fel a gondolat, hogy ezeknek a gyerekeknek kéne egy olyan otthon, amely ellátná őket. S így, ugye, 16 gyerekkel indult. Ez volt a hozzáállás, hogy először ismerjük meg a gyerekeket. Mi nem értettünk egyet a hajdúhadházi gyermekváros nevelési elképzeléseivel.

Mi volt hát ez a nevelési koncepció?

Fő célja volt a csavargó, züllő, elhagyott gyermekek megmentése, visszahelyezése, öntudatos, tisztán látó, szellemileg értelmes és testben erős, tiszta becsületes emberekké való nevelése. A cél határozottan a csavargó gyerekek megmentése, az utca és a nyomortelepek közelségéből, nyomorúságából. A gyerekek pedig önként, minden erőszak nélkül kerültek felvételre. Az otthonnak ez volt a legfontosabb nevelési célkitűzése. Szokták mondogatni, hogy demokratikus nevelés ez. Tudja maga mit jelent az, hogy demokrácia? Ami magának demokrácia, az lehet, hogy számomra diktatúra. Ami magának diktatórikus, az lehet, számomra maga a demokrácia. Gondoljon bele, hogy hangoztatják mindenfelé a demokráciát. De mondja meg nekem, négymillió mélyszegénységben élő mellett milyen demokrácia ez? Mikor diktatúra volt, azoknak volt demokrácia, akik a diktatúrát képviselték. Az Öreg erről sokat beszélt. Azt mondta, hogy a klasszikus görög demokrácia azért hazugság, mert a görögöknél volt rabszolgaság és a görög rabszolgát nem tartották embernek. Ezt az Öreg írja.

A pedagógia lehet demokratikus a diktatúra és az elnyomás üvegburája alatt?

Igen. Az Öreg azt mondja, hogy a demokratikus nevelés akkor lesz igazi, mikor a gyereknek szabad az, ami eddig kötelező volt. Ez a demokrácia. A gyerek elhiszi, hogy nem azért jár iskolába, mert kötelező, hanem mert szabad neki. Az Öreg szerint a gyerek az nem velünk egyenrangú fél, hanem velünk egyenjogú fél. Megvannak ugyanazon jogai, mint nekünk.

Karácsony Sándor szerint a nevelés lényege, hogy életközösséget vállaljunk a gyerekekkel, a szeretet égisze alatt.

Ez az, amit az Öreg mindig hangoztatott és kevesen értik azóta is. Az önkormányzat. A Fiúkfalvának ez volt az alapelve. A csavargó gyerekek az élet sűrűjében szabadon nevelkedtek, nem hatottak rájuk a törvények, a nevelésben ezért első helyen szerepelt a szeretet, a bizalom, a meggyőzés. Fontos kellett, hogy legyen a kölcsönös kapcsolat vezető és növendék között, az, hogy higgyenek egymásnak, együtt akarjanak dolgozni. Legfontosabb volt, hogy önként jöttek. Ebesen kezdődött a Fiúkfalva, 16 gyerekkel, ugye.

1. kép

Akkor minden gyermek tisztségviselőt titkos szavazással kellett megválasztani, s visszavonásig volt érvényes a megbízása. Családfőket választottunk. A falutanács, a falugyűlés, az otthon legfőbb irányítószerve volt, segített a felvételi és az esetleges kizárási ügyekben dönteni, a havi program összeállítását tárgyalta, javaslatot tett és döntött, mindenben segítette a felnőtt vezető munkáját.

A cél az volt, hogy a gyerekeknek legyenek saját maguk alkotta törvényeik, s ne mi határozzuk meg, hanem a gyerekek döntsenek.

1945 után Nemzeti Segély volt, már nem létezett a KIE. A borzasztó infláció közepette, mégiscsak kaptunk egy malacot, azzal a föltétellel, hogy az otthon hizlalja meg, s a fele legyen a nemzeti segély irodájáé, a másik fele pedig az otthoné. Meghízott aztán 130 kilóra, a hentes elkészítette a mi részünket, hurka, kolbász, ahogy azt kell, sót, paprikát csak a segélyen keresztül tudtunk beszerezni. Mikor megtudja, hogy levágtuk a disznót, a gazdasági vezető aszondja, szállítsuk be a felit. Kész. A mi részünket lesóztuk, elraktuk, füstölőre ment. Akkor három 17-18 éves fiatalt bíztam meg, hogy vigye el a felit, megbeszéltük, hogy be kell vinni. A lelkükre kötöttem, mert a gazdaságvezető egy szemellenzős volt.

Elmennek hát, és én megnyugszom, majd este megjönnek, aszondják: „Gyula bácsi, nagyon köszönik a Simonyi úti gyermekotthonban a fél disznót.”

Én majd' elájultam. Mondom, gyerekek, hát nem az irodába vittétek? Erre aszondják, a gazdaságvezető leszidta őket, és a Gyula bácsit is. „Gyula bácsi, mi megmagyaráztuk, hogy a falugyűlés úgy döntött, hogy nem az irodába visszük, mert ott nincsenek éhező gyerekek. Egyébként is, Gyula bácsi, jobb, ha hallgatnak (mondja ezt nekem egy csavargó gyerek, aki lopásból, koldulásból élt, a kriptában aludt, a híd alatt s váróteremben, s elverték a rendőrök), ezek jobban lopnak mint mi.”

A gyerekek tehát arra hivatkoztak, hogy ők döntöttek így, és azt nem lehet megváltoztatni. Nekik ez a döntés szent volt. Hozzáteszem, hogy ezek az éhező gyerekek úgy ettek, hogy amit meg lehet, és amit meg bírok, mert lehet holnapig nem lesz.

Aztán volt a Fiúkfalván a falubíró, aki a falugyűlés elnökének segített a gyűlés anyagának előkészítésében. Feladata a vitás és problémás ügyek tisztázása volt. Tagja a falu bírája, jegyzője, a családfők és a fiúkból választott két tag lehetett. Érdekelt fél nem lehetett tagja a bíróságnak. Mindkét felet meg kellett hallgatni, a védekezés joga pedig mindenkit megilletett.

Aztán volt ez a Lesnyák, aki kicsit debilis volt. Jött egy általános mozgósítás 1944-ben, 16 évtől mindenkinek be kellett vonulni. Nekem is kellett volna menni, de azt mondták, csináljak amit akarok, mégsem hagyhatom itt a gyerekeimet. Lesnyák elment, s 1945-ben visszajött, akkoriban már új helyen vagyunk, s hát megjelenik a Lesnyák. Én nem akartam visszavenni, sok volt vele a baj, erőszak, mondom gyerekek, rajtatok múlik, én nem gondolom, hogy vissza kéne venni, 18 éves, menjen el dolgozni. Összeültek a gyerekek és úgy döntöttek vegyük vissza, mert jön a tavaszi munka, kell egy erős kéz. Ősszel aztán úgy adódott, hogy be kellett mennem a városba, otthon kiadtam hát a munkát. 1945 októberében járunk, és olyan helyen vagyunk, ahol 20 gyereket lehet elhelyezni, mi pedig akkorra már jóval 30-on felül vagyunk. Zsúfolt helyen, emeletes ágyakon. Szóval mentünk szekérrel hazafelé, s kiraboltak bennünket. Én csak annak örültem, hogy a szekeret meg a lovat nem vitték el, s ez az érzelmi állapot fokozódott bennem. Napirenden voltak akkoriban a tanyarablások, lóhátas bandák. Az emberek úgy védekeztek, hogy nagy lábasokkal, fazekakkal jeleztek egymásnak. Ezért áttevődött az országútra a rablás. Hát így raboltak ki minket is. Aznap kaptam 12 millió pengőt, rólam még a ruhát is leszedték, de nem bántottak. Öltönyöm, táskám elvették. Arra értem tehát, hogy összeverekedtek. Szétválasztottam őket, majd mondták, hogy tessék a Lesnyákot elküldeni. „A falugyűlés befogadta, az is döntsön – mondom nekik –, hogy elfogadja-e.” Nekem be kellett mennem a hivatalba másnap bejelenteni a rablást. Mire hazajövök a hivatalból, mondom, döntsön a falugyűlés.

Bementem akkor a Nemzeti Segélybe, s hogy meglátnak, aszondják, maga mit keres itt? Mondom, kiraboltak, megyek bejelenteni. De hát itt van egy bizottság a minisztériumból, most mentek ki a tanyára, magához. Há', mondom, ott vannak a gyerekek, beszélgessenek azokkal. Aztán jól leszidtak. Mikor megjött a bizottság kérdőre vontak, hogy hogy lehet otthagyni a gyerekeket. Mert volt egy 14 éves, aki főzött a többiekkel, ki látott még ilyet? A nagy teremben meg valami gyűlésféle volt, állt egy a terem közepén, a többiek meg tárgyaltak. Én meg elmagyaráztam nekik. Aszondják, kizártak egy gyereket. Mondom, hát így döntöttek. Ezen aztán mélységesen felháborodtak, hogy micsoda dolog az, hogy gyerekek döntsenek bármiben is. Nem értették, mi ez az önkormányzat, de ezt később sem értették meg.

A szeretet pedagógiája és az önkormányzatiság tehát képes volt felizzítani mindazt, amit Karácsony Sándor a lélek tartományának nevez?

Valóban, akkoriban létezett ez, egyes emberekben. Ma már nem tudom. Az ember végignézi a fényképeket, s megkérdi, hogy lehet ezeket a gyerekeket szeretni? Büdös, rongyos, szakadt. Az Öreget nem értették sokan, s amit tőle tanultam, azt próbáltam megvalósítani, így engem sem értettek.

A Petőfi utcai iskolában tanítottam, 1971 szeptemberében kezdtem, s volt ilyen ügyeletesi rendszer. Én ezt nem igazán ismertem, az előző iskolában a gyerekek szabadon mozoghattak. Na, hát felmegyek az emeletre, kijönnek a gyerekek, beállnak sorba, s látom, hogy sétálnak körbe-körbe, s nem tudtam én mit szólni.

Jött aztán a következő év, kaptam egy hetedikes osztályt, osztályfőnök lettem, összebarátkoztunk. Egyszer osztályfőnöki órán felvetették, hogy miért nincs nekünk szünetünk, miért kell sétálgatni. Magamban felderültem ezen, micsoda érzelmi kapcsolat, mert érezték, hogy én sem értek ezzel egyet. 45 év alatt sok ilyen történt velem, mikor az érzelem csak úgy áradt belőlem, s ők megérezték. Félévkor az értekezleten mondom, hogy nem tudom, szükség van-e erre. Kiderült, hogy az igazgató katona volt, akkor hát a testület megszüntette a sétát. Eljött a hétfő, kicsengettek, kijöttek a gyerekek, tudták, hogy nem kell sétálni, de nem tudtak magukkal mit kezdeni. Aztán egy héten keresztül ment a rohangálás, kiabálás. Na, mondták a kollegák, most nézheted magad Gyula. Akkor törtük a fejünket, hogy mi a csudát csináljunk. Na, mondom, csináljunk egy ügyeleti rendszert. Kaptak egy karszalagot „Ü” betűvel, mint ügyeletes, s volt egy ügyeletvezető. Hétfőn megbeszéltük ezt is, mi a dolguk, lent két ember, fönt két ember, s ha probléma van, szólnak a tanárnak. Ez meglepetés volt a tanuló seregnek, hogy egy gyerek szól rájuk. Aztán kialakult ez a rendszer. Múltak az évek, jött egy ötödikes osztály, aszondják, hadd legyenek ők is ügyeletesek. Nem tudtam, mi vége lesz, ha az ötödikes rászól a langaléta nyolcadikos fiúra, de működött.

Miért tart oly fogvacogva a pedagógia az önkormányzatiságtól, egyáltalán attól, hogy felelős döntési helyzetbe hozza a gyerekeket?

Ez nevelési módszer kérdése. Sokat beszélgettünk mi erről a tantestületben, és visszatérő gondolat volt, hogy senkit nem érdekel maga a gyerek, tanulja meg a leckét, kész, én nem foglalkozom vele. Vagy a szeretet fontossága. Engem nem kell hogy szeressen, végezze el a feladatát, aztán menjen a dolgára. Én meg mondtam, hogy ez nem csak oktatás, nevelés is, erre aszondták, hogy nevelje a szülő.

Mindig különc voltam... Van ideje még? Én ráérek, nyugdíjas vagyok. Na, szóval, kaptam egy negyedikes osztályt '53-ban. Volt két gyerek, aki kétszer bukott. Nagyon szegény családból származtak, hatan voltak testvérek. Az egyik mindig énekelt, azzal úgy megalkudtam, hogy a szünetben daloljon. Az Attila nevű gyerek meg mindég repülőgépeket gyártott a füzeteiből, s röptette, míg a többi gyerek dolgozott. Bosszantott ez engem, hogy mit csináljak, kétszer bukott, most újra buktassam meg? Ez nem segít. Kihívtam egyik alkalommal, mondom neki, Attila, egyezzünk meg, van egy javaslatom. Év végén én átengedlek, csak azt kérem tőled, hozzál magadnak egy könyvet, ami érdekel, vagy én hozok neked szívesen, hátul feküdj le, olvass, és átengedlek. Volt egy kolléganő, ő már pár éve tanított, én akkor kezdtem, s elmondtam neki, mi történt. Fel voltak háborodva azon, amit tettem, mondván, ez egy felelőtlen dolog. Én meg mondtam, ezt nem lehet újra megbuktatni.

Mindig váratlan meglepetések értek az életben. Hív az igazgató, hogy jött egy csomag Pataki névre, együtt felbontottuk, '54-ben, matematikai kísérleti anyag negyedik osztályosok számára, s kéri a minisztérium, hogy próbáljam ki. Sok pedagógiai munkát végeztem, de osztályt nem tanítottam addig. Ilyen feladatok voltak, hogy egyenletes mozgás, a faluból b faluba indul két szekér, satöbbi. Szemléletes példák, következtetéssel megoldható feladatok, ilyesmi.

Az istennek nem ment a gyerekeknek. Felrajzoltam, magyaráztam, már nem tudtam mit csinálni, erre megszólal az én Attilám, hogy ő ezt tudja, s elmagyarázta. Megdicsértem, erre aszondja, azért nem kell azt gondolni, hogy nem szoktam figyelni. Úgyhogy át is engedtem.

A szeretet pedagógiája tehát nevelési módszer kérdése?

Sok helyre hívtak miután megjelent a könyvem, hogy beszéljek a módszerekről. Na maga szerint mi az a módszer? Mit tud erről? Na ugye, nekem fogalmam sincs. Mindig felvetődött tantestületin a nevelés, s az Öregtől tanult dolgokat próbáltam átadni, s kértek, hogy mondjam el a módszereim. A könyv megjelenése után meghívtak előadást tartani, főleg, hogy a módszereimről beszéljek. Egy órát beszéltünk, s várták, hogy beszéljek a módszereimről. Na, azokról hogyan lehet beszélni? Mondja meg! Ranschburg és Vekerdy beszélgetéseit láttam a televízióban, nevelési módszerekről beszéltek, na végre, mondom, most megtudom mi ez az egész. Hát elhangzik, hogy az ilyen nevelési dolgok megoldására ezer féle módszer van. Na, bumm. Mégse tudtam meg. Szóval mi a módszer? Na, hát mi az? Az oktatási módszert értem, annak megvan a témája, minden. Azt tudom alkalmazni a Katinál, a Pistánál meg ebben meg abban az osztályban. De a nevelési módszer? Mindig töröm rajta a fejem, de nincs kialakult módszere a pedagógiának. Szemtelen velem a nyolcadikos gyerek, és akkor azt mondom neki, hogy hozzad az ellenőrződet, beírok neked, aztán jön a másik gyerek, az is, aztán, mint osztályfőnök észreveszem, hogy az egyik ellenőrzője már betelt, intés, megrovás, igazgatói, s kérhetek egy másik ellenőrzőt, de nem oldottam meg a problémát. A Öregtől tanultam, hogy nem lehet úgy hazamenni, hogy az ember ne oldja meg a problémát. Benedek István, az Aranyketrec szerzője, egy elmegyógyintézet igazgatója volt, elteltek a hetek, hónapok, és leszedette a rácsot az ablakokról, az ajtókról, s így kezdte a betegeket gyógyítani, s akkor jött egy küldöttség, hogy mondja már el, mi a módszere. Aszondja, nincs módszerem, csak együtt élünk, szeretjük őket, és nem vagyunk rosszak hozzájuk.

A Róbert Károly körúton, egy átmeneti fiúotthon igazgatója lett a Loránd Ferenc. Odatették a „magyar Makarenkót”, s azt mondták, ő makarenkói módszerrel leszedette a rácsokat onnan. A gyerekek persze kihasználták ezt, leereszkedtek a csatornán, loptak, felhúzták a szajrét, úgy buktak le, hogy egy éjszakai őrjárat észrevette őket, ahogy ott lógtak. Nem vált be tehát ez a módszer. Aztán randalíroztak az otthonon belül. Na, most emlékezzen csak vissza a Benedek Istvánra. Hónapok múlva szedette le a rácsokat, miután megismerte a gyerekeket. Hát itt a lényeg. Elébb meg kell ismerni a gyerekeket, és nekik minket. Nekem mindig ez volt a lényeg. Ki kell alakítani egy olyan légkört, mondja az Öreg, amiben együtt lehet élni. A kapcsolat a fontos. Együtt kell élni a gyerekkel, és meg kell magyarázni, mit miért csinálunk.

A nevelési módszer mindig egy-egy szituáció, ami köztem és a gyerek között történik. Visszahívtak napközibe, és ebédeltettem a gyerekeket. Nagy a zsivaj, feláll az egyik tanár a tanári asztaltól: „Nem tudtok elhallgatni?!” Hát lehet erre válaszolni? A kérdésfeltevés helytelen. Az igazgató is feláll, szól: „Hallgassatok már el!” Síri csend, két perc múlva ugyanaz a zsibongás. Én meg mosolyogtam ezen a felelőtlenségen, nem is beszélve arról, hogy a tanári asztalnál is beszélgettek. Akkor felemeltem az egyik ujjamat, hirtelen teljes csönd lett. Gyula bácsi, ez mit jelent? Ez, mondom, azt jelenti, hogy az első osztály elmehet, mert készen vannak. Majd így tovább, csak az ujjaimat figyelték. Na, de ugyanez honnan tudjam, hogy máshol működik-e? S ez nem tanítható. Ilyen hát a nevelés, egyedi kapcsolat.

Jön egy gyerek, Kuglinak hívják, október környékén. Ebéd után mindig lementünk az udvarra, utána föl a mosdóba. Mire mentem fel, már lehetett kezdeni a tanítást, na az én Kugli fiam, hatodikos volt, ott sétálgat, mondom, üljél már le tanulni, hátulról előre jön, hirtelen fölkapja a táskáját, s odavágja az asztalra. Úgy megijedtem, szent isten, önkéntelenül elnevettem magam, mondom, csináljál, amit akarsz, erre leül, megcsinálja a leckét. Ez most milyen módszer? Nem tudom hova tenni. Mondja meg maga! Maga se tudja, na látja. Most mi ez? Egy ilyen esetnél nem állok neki spekulálni, hogy milyen módszert alkalmazzak. Ezért adják az intőt, a büntetést, mert az jut eszükbe.

Karácsony Sándor szerint testünk a materiális, szellemünk pedig a transzcendens világokhoz köt minket, s e kettő között világol fel lelkünk tartománya. A pedagógiának van lelke, egyáltalán létezik pedagógus lélek?

Németh László írja: „A diplomát szerző emberek nagy többsége csak azért veti magát alá ennek a képzésnek, mert e képzés képesítés is, kenyérért tanulunk, s nem a tudásért, még a nagyratörők között is milyen kevés, kinek a munkaláza szerez pozíciót, s nem a protekcióláz munkakedvet.”

Osztályfőnöki munkaközösség-vezető voltam, és az egyik kolléganő kerületi továbbképzési felelős volt, évente jöttek hozzánk gyakorolni. Egyszer 12 főiskolás jött órát látogatni, tanítani, nekem kellett eligazítani őket. Mikor lejárt az idő, beszélgettünk, elmondták, hogy ők mit láttak, én is elmondtam, hogy volt, mint volt. Kérdeztem akkor, itt ülnek tizenketten, ebből hányan akarnak tanítani? Kettő jelentkezett. Na de, ugye emlékszik az Öreg kérdésére? „Te miért nem azt csinálod, amire hivatva vagy?”