Csak egy diákja voltam

Kovács Ágota írása dr. Kálmán Attila emlékére

Igen, én így szeretnék emlékezést tenni dr. Kálmán Attilára, azokkal a viccekkel, amik átszőtték a tanítását...

Emlékezzek vissza dr. Kálmán Attilára, volt államtitkárra, országgyűlési képviselőre, a Dunántúli Református Egyházkerület főgondnokára, a református zsinat világi elnökére, presbiterre, igazgatóra, oktatóra, osztályfőnökre, tanárra, nevelőre, férjre, apára, nagyapára, barátra? Hogyan tudnék visszaemlékezni minderre? Nem tudom megragadni mindezt, nem is lehetséges, hiszen egy olyan karizmatikus személyiségről, mint Ő, szavakban nem lehetséges átfogó képet adni, ezért meg se kísérlem. Viszont el tudom mondani mit jelentett számomra, mit tanultam tőle én, hogyan fog továbbélni emlékezetemben.

2007 szeptemberében nyertem felvételt az akkor 3 éves Pápai Református Kollégium Tatai Gimnáziumába. Egy barátságos, meghitt, családias helyre, ahol reggelente együtt énekeltünk, imádkoztunk a református templomban. Ennek a képnek elmaradhatatlan tartozéka volt Iga Úr (így szólították kollégái), a Csillagrombolón (kerékpárján) szélsebesen érkező igazgató, aki időnként csak tudnivalókat hirdetett, bemutatta az áhítat tartóját, időnként megszidott minket valamilyen csibészségért, és hál’ Istennek sokkal gyakrabban megdicsérte a diákokat valamilyen versenyeredményért. Ha pedig éppen arra volt szükség, akkor meg is tartotta az áhítatot, és gyönyörű énekeket tanított nekünk. Tette mindezt komoly tanúbizonyságként Istenről, hazáról, szabadságról. Elkápráztatott minket személyes történeteivel, saját tapasztalataival és őszinte vallomásaival. Arra is volt példa, hogy egy töriórán tőle mint szemtanútól tanulhattunk az 1956-os eseményekről meg a Kádár-rendszerről. És ez az, amivel leginkább le tudnám őt írni: szavaival és tetteivel is önmagát adta nekünk. Mindenestül átadta magát az iskola munkatársainak és diákjainak szolgálatára, és tette mindezt a Jóisten szolgájaként teljes alázattal és elhivatottsággal. Küldetésként tekintett a munkájára. „Soli Deo Gloria” (Egyedül Istené a dicsőség!) mondta, és mutogatott az ég felé, ha kamaszos „rajongásunkat” vastapsba öntöttük.

Igen, így emlékezem rá! Egy örök szolgálattevőre, aki csak azért nem pucolta velünk a téglát az új iskolaépülethez, vagy járta végig velünk a fáklyás körmenetet a városban, vagy fogta az ásót az emlékfák ültetésekor, mert akkor is igazgatott. Édesapámtól egyszer megkérdezte egy kérdőívező, hogy szerinte ki a jó vezető, nagyon megjegyeztem a válaszát: „Az, aki le tudja osztani a feladatot azoknak, akik hatékonyabban meg tudják oldani a feladatot, majd begyűjti az eredményt, és vállalja érte a felelősséget.” A mi igazgatónk jó vezető volt. Amellett, hogy valódi vezető egyéniségként alázatos csapatjátékos tudott lenni: nem volt rest megfogni a kalapácsot, a fáklyát vagy a lapátot, de ezt bárki meg tudja csinálni, még akár egy 14 éves diák is, és valójában ez a könnyebb része a munkának. A munka nehezebbik része mellettünk biciklizni, hogy mindenki meglegyen, koordinálni, hogy mindenkinek legyen munkája, hogy minden munka el legyen végezve, hogy meglegyen mindenünk, és eredményesen végezhessük a dolgunk. Mindezt elvégezte Attila bácsi, és a mi dolgunk maradt beülni a talicskába a vissza-körben, meginni a meleg teát, átélni a katarzist a fáklyás menet végén. Sosem vettük észre, hogy milyen jó dolgunk van. Azt persze azonnal észrevettük volna, ha valami hiányzik, ha valami nem sikerül, ha valami nem jó, és ezért hálátlan dolog vezetőnek lenni, de ilyen nem volt. Sosem volt, miért hibáztatnunk őt.

Egyszer talán mégis megtettem. Határozottan emlékszem arra a panaszra, ami miatt már akkor lelkiismeret-furdalásom volt, amikor kimondtam. Nagyon felbosszantottam magam a hihetetlen mennyiségű matekházin, amit a Tanár Úr kirótt ránk egyik napról a másikra. „Megoldani a piszkozatfüzetbe (átlag 20-25 példa) és tízet gyönyörű szépen kidolgozni a füzet hátuljába, dátummal ellátva.” Ebben mondjuk semmi kirívó nem volt, de valami még pluszba okozhatta a felháborodásom, ami miatt így korholtam otthon: „Attól, hogy ő maximalista, teljesítménycentrikus, munkamániás, még ne várja el ugyanezt tőlünk.” Hát ez volt a legnagyobb szitokszó, amit rá mondani lehetett: maximalista, teljesítménycentrikus és munkamániás. És nem volt kegyelem, előttünk is magasra tette a lécet. Tette ezt teljes joggal, hiszen éppen annyi elvárást támasztott velünk szemben, mint önmagával szemben. Na jó, talán egy kicsit kevesebbet, de az biztos, hogy amit tőlünk elvárt abban ő 110%-kal előttünk járt, példát mutatott és bizonyságot tett. Hálás vagyok mindezért, mert olyan igényességet tanultam tőle, amit egész életemben kamatoztathatok.

Az Úr asztalától szóló gondolatai voltak azok is, hogy „arról ismertessék meg a refis diák, hogy előre köszön” vagy „hogy megtiszteli tanárát azzal, hogy kiöltözik a vizsgára” már az egyetemre előre mutatva. Minden elsős osztálynak, így aztán a többinek is évente elmondta, hogy „ebben az iskolában sikk legyen a tanulás”. És nemcsak a tanulás volt divat, hanem tanáraink részéről a nevelés is, és mind a kettőhöz rengeteg lehetőséget biztosítottak számunkra: kiváló előadók, koncertek, bérletek, kiállítások, versenyek, diáknapok, játékok, táncházak, ünnepségek. Végeláthatatlan sor! Ebben az iskolában nemcsak az érettségihez szükséges lexikális tudást kaptuk, hanem az életre neveltek minket, a lelkünket gyarapították és a testünket fejlesztették. Időt és energiát nem kímélve szervezték, rendezték, adták nekünk a pluszt, mert a mi igazgatónk mindezt támogatta, igényelte és el is várta. A mi dolgunk pedig az volt, hogy minél többet kivegyünk abból, amit nyújtanak számunkra, és minél többet beleadjunk saját fejlesztésünkbe. Mi pedig büszkék voltunk, hogy refisek lehetünk.

Végzősként a pályaválasztáshoz azt a gondolatot kaptuk útravalóul, hogy az érettségivel egy focipálya területű tudásra teszünk szert, amin aztán egyetemi éveinkben kutat fúrunk. De mi nemcsak széleskörű tudásra tettünk szert, hanem olyan lelki ajándékokkal gazdagodtunk, hogy azt nem lehet mérni, vagy összehasonítani egy országos szinthez, csak a Jóisten bírálhatja el. És mindannyiunk ajándékcsomagjában nagyon nagy része volt Kálminak (így hívták a diákok egymás között), aki egyedül Isten dicsőségére tette mindezt.

Hogyan tudnám mindezt meghálálni? Képtelenség, de egy módja talán mégis van: azáltal, hogy továbbadom. A Tatára látogató pesti ismerőseimnek elmesélem mindazt, amit a Tanár Úrtól hallottam egykor, mikor ő vezetett körbe minket, hogy ismerjük a városunkat, de legalább az iskolánk környékét. Akármilyen új közösségbe kerülök, egész biztos, hogy előkerül egy „kálmis” történet. A legtöbb barátomnak már magyaráznom sem kell, hogy kiről jutott eszembe egy újabb történet – mert hétről hétre eszembe jut valami –, automatikusan tudják követni a mesét. Szokták mondani, hogy „Ady mindenre jó!”, hát így van ez Kálmán Attilával is. Felsorolhatatlan, mennyi dologgal kapcsolatosan eszembe jut, amivel jó hírét keltem, és vele együtt a Teremtőét is, mert az Ő példája, minden alkalommal Istenről tesz tanúbizonyságot. Még akkor is, amikor humorizál. Szorgosabb diáktársaimnak vastag füzet gyűlt össze a Tanár Úr aranyköpéseiből. Egy kicsit bánom, hogy én nem írtam fel ezeket, mert lenne mit olvasgatni most, az emlékezés óráiban.

Igen, én így szeretnék emlékezést tenni dr. Kálmán Attilára, azokkal a viccekkel, amik átszőtték a tanítását – „Krampampuliszor krampampuli az krampampuli a négyzeten” „Ő kör” –; a nevelését – „A gyümölcs tömegben romlik!” „Nincs jó idő vagy rossz idő, csak jó turista meg rossz turista!” „Nem akkor kell, amikor kell, hanem akkor kell, amikor lehet!” –; és a kötetlen, személyes beszélgetéseket: „Ha egyszer valaki el akarna venni feleségül, szólj neki, hogy hívjon fel, majd én lebeszélem!” „Azért halnak korábban a férfiak, mint a nők, mert a kés előbb kopik el, mint a köszörű!”.

Négy éven át játszottam a Tanár Úrral „Ki nevet a végén?” játékot egy-egy találkozásunk alkalmával. Minden megjegyzésére, volt egy azonnali, frappáns válaszom, amin ő csak mosolygott. Ilyenkor mindig azt hittem, hogy én nyertem. Aztán később, már „érett” fejjel visszagondoltam ezekre a számomra igen kedves pillanatokra, és rájöttem, hogy minden alkalommal ő nyert, mert ő volt a bölcs, aki hallgatott.

Egyik késő délután, amikor a zeneiskolába indultam át, összetalálkoztam az Igazgató Úrral, jóval 4 óra után még kiszaladt valamiért a városba, hogy aztán visszatérjen az irodájába dolgozni, mert ő általában reggel héttől este hétig dolgozott, kivéve, amikor tovább. A kapuban megkérdezte, hogyhogy még bent vagyok, majd egy rövid párbeszédet követően hangzott el a legnagyobb dicséret, amit a Tanár Úrtól kaphattam: „Megérdemelnéd, hogy matematikatanár legyél!”, mire én: „Az lehet, Tanár Úr, de a diákok nem biztos!”. Most mégis tanár szakos vagyok, és hajdani alma materemben, a Tatai Református Gimnáziumban van rám bízva 250 diák ének-zene tantárgyban való okítása. Tanár Úr tévés interjúban elhangzott szavai nyomán döbbentem rá: a kérdés valójában az, hogy én megérdemlem-e, hogy a Jóisten és a szülők munkatársa legyek az általuk rám bízott gyermekek nevelésében. Istentől kapjuk ajándékba nem csupán a tehetségünket, hanem a lehetőségeinket is – vallotta Igazgató Úr. A kérdésnek és lehetőségnek pedig még nagyobb súlya van attól, hogy mindezt Kálmán Attila címzetes igazgató által alapított iskolában, ha időben már nem is, de ugyanazon térben a kollégájaként, az őáltala követett szellemiségben tehetem. Kérem Isten és a Tanár Úr segítségét, áldását munkámra! Soli Deo Gloria!

A szerzőről: