Egy életút a folklór és pedagógia jegyében
By knauszi on 2011. feb. 09. - 15:27
Várszeginé Gáncs Erzsébet interjúja dr. Barsi Ernővel
Nem lehet megismerni a magyar kultúrát a népi hagyományok ismerete nélkül. 1932-ben Kodály Zoltán tartott egy előadást, ahol felidézte, hogy nemrég felkereste egy nagyon művelt ember és azt mondta, hogy nem érti Ady Endrének ezt a mondatát: „beágyazott a villás vénség”. Ha 1932-ben problémás volt ez egy irodalmilag művelt embernek, kérdem én, 2009-ben egy panelházba született városi gyereknek, hogy az ördögbe ne volna probléma!
„...ha hall róla, az is jó.
Ha nem, az a legrosszabb!
Ha hall róla és megjátssza,
tényleg az ÖVÉ!”1
Munkahelyemen a Nyugat-magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Főiskolai Karán nagy tisztelet és szeretet övezi dr. Barsi Ernőt, akinek neve egybeforrt a népi hagyományok őrzésével, továbbadásával. Nagyon fontos volt számomra, hogy bár munkásságáról számtalan interjú készült, könyvtárnyi irodalom dokumentálja tevékenységét, én mégis személyesen tudjam meg véleményét mindazon kérdésekről, amelyek a témámban való elmélyedés során folyamatosan felmerülnek.
A beszélgetésre ünnepélyes alkalmat adott, hogy dr. Barsi Ernő Győr Megyei Jogú Város Díszpolgára címet kapott. Ebből az alkalomból a Nyugat-Magyarországi Egyetem Apáczai Csere János Főiskolai Kar ünnepi műsorral kedveskedett neki, ahol a Tanár Úr által sokszor emlegetett három dolog egy negyedikkel bővült. „Négy dolog van, ami meghatározó egy ember életében, hogy hová születik, milyen az iskolája, milyen társat talál magának, és hogy milyen munkaterületet kap. Az én életem a néprajzzal gazdagodott!”2
Barsi Ernő aktív életet él. Nagyon elfoglalt. Gyakran hallani tőle, hogy „ahová hívtak, mentem!” Folyamatosan hívják előadást tartani, beszélgetni. Gyakran látni őt táskájával, hegedűjével sietni valahova.
Így a beszélgetésre 2009. május 28-án került sor. Tanár Úr a Gyereknap alkalmából tartott előadást a győri Öveges Kálmán Gyakorló Általános Iskolában, ahol közel 300 gyerek hallgatta figyelemmel, ahogy a pünkösdi szokásokról mesélt. Nem csupán egyszerű mesélés volt ez, felelevenítette a pünkösdi király- és királynéválasztás szokásait, közben énekelt, megénekeltetve „kis” közönségét, végül az elmaradhatatlan hegedűjén is megszólaltatta ezeket a dalokat.
Fotó: Krizsán Csaba. Forrás: kisalfold.hu
Kedves Tanár Úr, Ernő Bácsi! Köszönöm, hogy előadása után időt szakít arra, hogy beszélgethessünk. A gratuláció után rögtön a lényegre térnék, nem rabolva sokáig az Ön idejét. Kérem, idézze fel életének azon eseményeit, melyek meghatározták pályaválasztását, a népzene melletti elkötelezettségét!
Gyermekkoromat egy csodálatosan éneklő, hagyományokat tartó faluban, Sályban töltöttem, ahol a legények egymás vállára tett kézzel mentek és daloltak az utcán, ahol a tanítás szüneteiben a gyerekek karéjba álltak, és csodálatos gyerekjátékokat játszottak. Szívesen emlékszem sárospataki éveimre, ahol Harsányi István (Pista bácsi) személye meghatározó lett: „Kötelező olvasmány? Az semmi! Ti csináljatok plusz munkát!” Egy életre megszerettette velem az irodalmat. Szabó Ervin éneket tanított a Teológián. Akkoriban a tandalok járták... Ő félretette azokat, és népdalt tanított nekünk. És mi megszerettük a népdalt!
Zeneakadémiai élményeim közül hegedűóráimat idézném fel, ahol egy-egy hegedűórán csak úgy ömlött a zene, ömlött az emberség. Nekünk is hozzá kellett szólni, megtanultunk tanítani, problémákat észrevenni.
A Zeneakadémia befejezése után hazamentem szülőfalumba, Sályba, ahol tanítani kezdtem. Emlékszem hogy a Madarak és Fák napja volt tavasszal. Az egész iskolának megtanítottam egy négyszólamú kánont. A hegyoldalból elvezényeltem, megvolt az ünnepség. Azt mondtam az én kis tanítványaimnak, hogy játsszatok, amit akartok, mire azok összeálltak és népdalokat, kánonokat, meg biciniumokat énekeltek. Ez volt számukra a legnagyobb boldogság a világon.
Ekkor jutott eszembe, hogy amit Kodály Zoltántól tanultam a népzeneórákon, tovább is adhatnám a népnek. Először csak vallásos, irodalmi estéken kezdtem el népdalokat tanítani, aztán jöttek a tizenéves fiatalok, hogy nekik is tanítsam meg ezeket a népdalokat. Aztán kánonokat is tanítottam, rávezetve őket a többszólamúság szépségére. Hamarosan vegyes karom lett, amivel aztán már hangversenyeket is tartottam.
1959-ben a győri tanítóképzőbe hívtak. Jó világ volt, hiszen rögtön első évben vonós zenekart szervezhettem, néprajzi szakkört indíthattam. Ennek a szakkörnek köszönhetem azt a mérhetetlen tudást, amivel rendelkezem. Hiszen tanítványaim érdeklődési köre olyan szerteágazó volt, hogy tanítva tanultam. Meggyőződésem, hogy a kultúrát csak aktívan lehet elsajátítani, a passzív hallgatás, az semmi. Időmet sosem sajnáltam arra, hogy tanítványaimmal ne csak az órán találkozzam, hanem segítsek nekik népdalt gyűjteni, kutatni.
Ez utóbbi gondolata lehet üzenet a ma iskolája számára is? Mi a mai tanító feladata? Mit tehetünk, mit tehetnek ma a tanítók, az óvónők? Mit a jövő tanítóit felkészítők?
Először is jó példával kell elöl járni. Hadd említsem meg, milyen tudáshoz - ételkészítési recepthez - jutottam a „Szomszédasszony tikot lopott” című népdal, amelyet a Daloló Rábaköz címet viselő gyűjteményemben találhatunk, és egy Vas megyei gyerekjáték kapcsán. A népdal szövege a következő:
1. Szomszédasszony tikot lopott,
de hamar kibizonyodott.
H’jába vitte érte az ecetet,
a húsából semmit nem ehetett.
2. Megkötötte a két lábát,
Elmetszette szárnyát, farkát.
De a madzag rossz volt, az elszakadt,
A más tikja mindjárt hazaszaladt.
A gyermekjáték szövege: Ecetet a tikra, mézet a másikra! Ezek szerint lehetett egy ecetes elkészítési módja is a tyúkhúsnak! Visszamentem hát Szanyba, ahol a népdalt gyűjtöttem, de sajnos az adatközlő nem tudott segíteni. A választ Écsen találtam meg, ahol meg is hívtak ebédre, ahol ecetes tyúkhúst készítettek a tiszteletemre.
Azért vitte tehát hiába az ecetet, mert mivel a madzagot rosszul kötötte meg, a lopott tyúk hazaszaladt, az ecet pedig megmaradt.
A példából jól látszik, hogy a hátteret kell megmutatni a gyerekeknek! Véleményem szerint azért nem szeretik a mai gyerekek a népszokásokat, mert nem ismerik azokat. Idegen nekik ez az egész világ, nem ismerik a szavakat, kifejezéseket. Tehát az anyanyelvi fejlesztésben is óriási szerepe van a néphagyományok, népszokások ismeretének. Ha látja, megismeri, megérti, hogy mi van benne, lehetetlen, hogy ne szeresse. És ha még meg is játssza, övé a szokás!
Mi lehet a népszokások mai funkciója? Mit kell tennünk nekünk ma, a 21. században?
Nem lehet megismerni a magyar kultúrát a népi hagyományok ismerete nélkül. 1932-ben Kodály Zoltán tartott egy előadást, ahol felidézte, hogy nemrég felkereste egy nagyon művelt ember és azt mondta, hogy nem érti Ady Endrének ezt a mondatát: „beágyazott a villás vénség”. Ha 1932-ben problémás volt ez egy irodalmilag művelt embernek, kérdem én, 2009-ben egy panelházba született városi gyereknek, hogy az ördögbe ne volna probléma!
Kodály hozzáteszi: „ennél az egyetlen mondatnál világos, hogy akár tetszik, akár nem, a mi legnagyobb költőink, íróink képsora, képkincse azonos a régi falusi élet képkincsével, szókincsével. És ha mi Petőfiből, Aranyból, Adyból kiirtjuk azokat a sorokat, amiket a régi falusi élet ismerete nélkül nem érthetünk meg, ugyan mi marad belőlük...”
Kik csinálják a szokásokat? Az emberek! Hát akkor az embereken múlik, hogy meghalnak vagy tovább élnek a hagyományok! Tovább kell adni, tovább éltetni a hagyományokat, megmutatva a régi paraszti élet szépségeit, megmutatva a hátteret.
Vegyük például a mindenki által jól ismert Pitagorasz-tételt: a2 + b2 = c2! a+ b már nincsen, felszámolta a mai élet, de van egy c! Van a népdal! Ha én ezt megfogom, akkora ereje van, hogy azt a felszámoltat újra létre fogja hozni, közösséggé tudja formálni a szétesett mai magyar társadalmat. Itt van óriási szerepe és jelentősége a népszokásoknak, a népdalnak. És példát kell adni, egy pedagógusnak sugározni kell a népi hagyományok szeretetét, meg kell ismertetni, mert amit nem ismer, azt nem is szeretheti. Azt tudja megszeretni, amit ismer!
Adyt Endrét hívom segítségül, hogy a gyökereink ismeretének fontosságára hívjam fel a figyelmet:
„S fölolvaszt a világ kohója
S elveszünk, mert elvesztettük magunkat.”
(Ady Endre: A szétszóródás előtt)
Ha bedobunk egy követ a tóba, nemcsak ott támad egy kis gyűrű, körülötte, hanem hozza a következő gyűrűt, tovább gyűrűzik... így megy ez!
Kedves Tanár Úr, Ernő Bácsi! Nagyon köszönöm a beszélgetést. Kívánom, hogy legyen még közöttünk sokáig!
Személyes összegzés
Ha komolyan gondoljuk, hogy a néphagyományok a nemzeti kultúránk része, fontos annak tovább éltetése, a mai kor nyelvezetére való lefordítása3, megtaníttatása, komolyan kell venni a dr. Barsi Ernővel készített interjú mottóját is: „...ha hall róla, az is jó. Ha nem, az a legrosszabb! Ha hall róla és megjátssza, tényleg az ÖVÉ!
Az interjú kezdő gondolataira visszatérve, amelyek szerint négy dolog határozza meg egy ember életét, az iskola szerepét emelném ki! Az, hogy ma hová születünk, úgy vélem, nem olyan meghatározó, mint régen, amikor a falu társadalma „belenevelte” a fiatalokat a népszokásokba, néphagyományokba. Azonban az, hogy milyen az iskola, ma ugyanolyan súllyal bír.
A tanulmányaim során olvasottak alapján azt mondhatom, hogy vannak kezdeményezések a civil szférából is a hagyományok újjáélesztésére4, az iskola azonban még mindig a rangsor elején van a hagyományok átadásának színterei sorában!
Számomra, aki a jövő tanítóit készítem fel az ének-zene tanítására, dr. Barsi Ernő és a főiskola korábbi ének-zene tanárainak elkötelezettsége, magas színvonalú munkája példa értékű. Elődeim arra ösztönöznek, hogy még alaposabban tárjam fel, kutassam és átadjam a népzene, a népdal tanításának lehetőségeit, módszereit annak érdekében, hogy ne vesszünk el a világ kohójában. Köszönöm példamutatásukat!
- 1. Interjú Dr. Barsi Ernővel, 2009.05.28., Győr
- 2. Ünnepi műsor, 2009.03.27., Győr
- 3. „Jó úton jár-e a szakkörvezető, amikor a kiszebáb készítésekor a másodikosokkal saját életük rossz és jó fogalmait íratja cédulára, s előbbieket - rávarrva a rongybabára - égeti el a játszótéri szertartásban?” Trencsényi László: A tiszta forrás vize - kólásdobozból. Iskolakultúra, 1993. 6. sz.
- 4. Karácsony Molnár Erika - Tátrai Zsuzsanna: Adalékok a hagyományőrzés lehetőségeihez és módjaihoz a 21. század küszöbén. In: Paraszti múlt és jelen az ezredfordulón. Szentendre, 2000. 645-675. o.
A szerzőről: