Egy könyv – két ajánlás
Majdnem száz év – Boreczky Ágnes beszélget Méhes Verával. Gondolat Kiadói Kör Kft, Budapest, 2012 (második kiadás).
K. Nagy Emese iskolaigazgató, egyetemi docens
A Majdnem száz év című interjúkötet nem majdnem száz év magányról, hanem Méhes Verának, a Montessori-pedagógia egyik legjelesebb képviselőjének majdnem száz év kapcsolatokat teremtő és fenntartó, eseményekkel teli életéről szól. Boreczky Ágnes több mint egy évig kérdezte partnerét gyerek- és felnőttkoráról, családjáról, munkájáról, gyerekkori álmairól és mai terveiről. Beszélgetésük eredményeként született meg az interjúk rövidített és szerkesztett változatából a könyv.
A beszélgetés egyszerre mutatja fel a túlélésért való küzdelmet és a szociális érzékenység kialakulásának folyamatát a hagyományokat erősen nem követő, de tisztelő zsidó család gyermekének sorsán keresztül, aki életét úgy éli, hogy a szegénységet világmegváltó akarattal akarja elsöpörni.
A könyv Méhes Vera erős jellemét tárja elénk. Teljesítményorientáltságát édesanyja nevelésének köszönheti, aki az állandó magas szintű teljesítmény fontosságát tanította. Számára minden nap tiszta lappal indul, és a nap végén még ma is csak akkor elégedett, ha az teljesítménnyel zárul. Belső tűz égeti, amely egész életében kitartó munkára sarkallja, anélkül, hogy a kiégés jelei mutatkoznának rajta.
Méhes Vera a Montessori-pedagógia magyar nagyasszonya. Munkája nemcsak a foglalkozása, hanem az élete is. A Montessori-pedagógiában magára ismert, a helyes nevelésről alkotott saját elképzeléseire. Olyan elvekkel találkozott általa, amelyeket akár ő is megfogalmazhatott volna. Életfelfogása, az egymás segítése és nevelése, a kultúra szeretete és fontossága, e pedagógiában gyökerezik.
Egyszerre akar, vágyik és imád. Munkáját megtölti a gyerekekkel való differenciált bánásmód, a képességek fejlesztése, a bizalom, az egyenjogúság, a jó értelemben felfogott szabadság, a problémamegoldó gondolkodásra nevelés.
Montessorival egyetértésben vallja, hogy tudást a gyerekek csak saját tapasztalataik útján szerezhetnek, és ennek során nem a tudás mennyisége az elsődleges, hanem a képességek minősége. E nézetét bátorsággal képviseli. Életét jól meghatározott, konkrét, mérhető célok irányítják, és azok a célok, amelyek nem segítenek, hamar kihullnak, nem fontosak. És ami nem fontos, nem érdemes időt vesztegetni rá. Számára „…egy fontos van: az emberek”.
Méhes Vera gondolatait érdekes és érdemes meghallani.
Tóth Edina angol-történelem szakos tanár
Már a címével is érdeklődést kelt azokban az olvasókban, akik szívesen olvasnak olyan sorsokról, élettörténetekről, amelyek időbeliségükkel (egy hosszú élet a hosszú XX. században) sok tapasztalatot mutatnak fel nekünk, segítve ezáltal önmagunk, illetve történelmünk megértését.
Az élettörténet bemutatása szerkesztett visszaemlékezés formájában történik, amelyet a Méhes Verával készített interjúk során rögzített Boreczky Ágnes. Már a könyv első negyedében feltűnő a rendkívüli részletekig aprólékos elbeszélésmód, amely kiválóan mutatja be a második világháború előtti pesti polgári család hétköznapjait, kapcsolatrendszerét és közegét. Ez érdekes forrásanyaggal szolgálhat a kort kutató társadalomtörténészek számára, de akár a középiskolai tananyag forrásközpontú feldolgozására is alkalmas lehet. A visszaemlékezés nemcsak az aprólékossága miatt izgalmas olvasmány, hanem az élettörténet által bemutatott történelmi korszak is kiemelkedő fontosságú Magyarország történetében, hiszen az 1920-as évektől napjainkig mutatja be egy zsidó polgári család lányának életútját.
A visszaemlékezés során választott én-elbeszélés szerencsére nem egy konstruált visszaemlékező, mindent tudó elemző „én”, hanem az egykori életkorának megfelelő Méhes Vera „én”-je, így szinte az életkorának megfelelő benyomásokat, megfigyeléseket olvashatjuk. Különösen értékes a háború előtti időszakról szóló rész, hiszen a fiatal polgárlány itt válik lassan zsidó identitású nővé az őt ért tapasztalatok során. Méhes Vera különlegesen részletes (és mindig pontos név szerinti) emlékezőtehetsége azt is jól bemutatja, hogy a háború előtti rokoni, ismeretségi kapcsolatok hogyan konvertálódnak át lehetőségekké a háború utáni új világban. Ahogy mondja egy helyen: „Ilyen a világ. A körök mindig újra találkoznak, mintha a kapcsolatok átöröklődnének a véletlenek során.”
Egy másik szempont, amitől érdekes Méhes Vera története, hogy női történet, női elbeszéléssel, női szavakkal, a női szemszög megfigyeléseivel – és mégis férfi karrier az övé, amit az 1945 utáni kommunista-szocialista, ámde a munka területén a nőket emancipáló ország tett lehetővé számára. A pedagógia tudományos és intézményi területén befutott karrier megint csak tanulságos része a könyvnek, amely jól mutatja be a Kádár-korszak ellentmondásos mechanizmusait, de mégiscsak támogató jellegét azok számára, akik élni akartak a világháború borzalmai után.
Ha igaz, hogy a történelmi megértés célja nem az, hogy a múltat jobban értsük meg, mint az akkor élők, hanem általa jobban értsük meg azt, ami most van, akkor ez az interjúkötet ebben a megértésben is mindenképpen segítségünkre lesz.