Érintés

Forrás: http://biktop.hu

Pillanatkép Varjasy László tanító bácsiról. Trencsényi Imre írása

Az otthonosság érzésének elnyerése mellett már csak ráadásnak tekintem ma is, hogy belém rögzült a felismerés: nem a legszebb öröm a káröröm…

Varjasy LászlóAmikor felkértek, hogy írjam meg emlékeimet egy Nógrád megyei pedagógusról, akit szerencsés voltam személyesen ismerni, rögtön jeleztem, hogy amire emlékszem – több mint 70 év távolából –, az nem elegendő egy életpálya bemutatásához. Ha azonban az általam őrzött pillanatkép is beilleszthetőnek bizonyul egy bárki által szakmai alapossággal elkészítendő portréba, örömmel idézem föl. Nem kerül nagy fáradságomba, minthogy meghatározó gyerekkori élményeim közt tartom számon.

1944 nyarát és kora őszét anyámmal, nagyanyámmal és a húgommal a Zagyva-parti Mátraverebélyben töltöttük. Apám munkaszolgálatos volt, Budapestet bombázták – hogy az egyéb veszélyeket ne is említsem –, biztonságosabbnak látszott, ha eldugottabb helyen húzzuk meg magunkat. Anyámnak egy barátnője ajánlotta a falut, ahol ő már hetek óta élt a családjával.

Nekem a lelkemre kötöttek néhány életbevágóan fontos dolgot (már majdnem kilencéves, feltehetően okos gyerek voltam): nem járhatok mezítláb, nem mehetek a Zagyvához, az apám katona, mi meg erdélyi menekültek vagyunk.

Persze, amint összeismerkedtem a falusi gyerekekkel, rögtön lerúgtam a szandálomat és mentem velük a Zagyvára. Így a saját korosztályombéliek – főleg a szállásadónk rokonai – városias csudabogárságommal együtt befogadtak a bandába.

Másik társaságom is alakult közben. Anyám összebarátkozott a tanítóházaspárral – vagy úgy is mondhatjuk: a tanítóék a messziről jött asszonnyal –, az ő két, nálam valamivel fiatalabb kislányukban meg én leltem alkalmankénti játszópajtásra. Ez a pajtásság főleg akkor virágzott, amikor családias kirándulások keretében Laci bácsi és Marika néni (a tanítóházaspár) – nagy erdőalji szedrészések közepette – megmutogatta nekünk a Mátra és a Cserhát fél- vagy egynapos túrával elérhető látnivalóit. A fölöttünk időnként elhúzó ezüstösen csillogó bombázórajokban egyelőre nem láttunk közvetlen veszélyt. (Legalábbis mi gyerekek nem éreztünk ilyesmit.)

A tanítócsaláddal közös kirándulás persze nem volt mindennapos program, a „hétköznapokon” a porban, a patakparton meg a „páston” (ahogy a helyiek a két futballkapu közt elterülő libalegelőt nevezték) mezítlábosan hancúroztam a korombéli fiúkkal…

Egyszer csak intettek a többiek, hogy menjünk a Kőszirt alá, mert repülőeresztés lesz. Föl a hegytetőre csak néhány serdültebb fiú mehetett, akik büszkén, ám nagy vigyázva cipelték kisebb-nagyobb repülőmodelljeiket, melyeket aztán a legmagasabb szikláról bocsátottak szárnyra.

Egyszer az egyik nagyobb „gép” állítólag olyan messzire szállt, hogy Pásztóról hozták vissza odavalósiak; mert természetesen tudták a környéken, hogy ilyen csodaszerkezet csak Verebélyben készülhetett.

Jól tudták. Magam is többször besettenkedtem a Leventeotthonba, ahol nem győztem csodálni, hogy az idősebb fiúk a tanító bácsi irányításával – mindenféle harcias gyakorlatok helyett – elmélyülten dolgoznak a modelljeiken.

Korábban úgy tudtam, a levente is katona, csak kisebb, de az is állandóan menetel meg szalutál. Itt meg csak az iskolaudvaron álló épületnek a neve utalt a leventeségre, egyébként a világ legbékésebb tevékenysége zajlott benne. Nehezen tudtam összeegyeztetni Laci bácsi alakjával, hogy ő egyben leventeparancsnok is. (Persze ki lehetett volna az, ha egyszer ő a tanító…?)

Közben elszállt a nyár. A vakáció. Engem ugyan nem nagyon érintett. Legföljebb annyiban, hogy délelőttönként magamban kellett agyoncsapnom az időt. Beírattak ugyan engem is a helybéli iskolába, de úgy volt, hogy anyám tanít (végül is megvan a végzettsége), Laci tanító bácsi meg majd levizsgáztat hivatalosan, ha úgy adódik (azaz adott időben még itt leszünk). Anyám eleinte próbálkozott is becsülettel, aztán először én blicceltem, ahol csak tudtam, idővel ő is feladta, aztán már csak nőttem, mint a paréj…

Egy kora szeptemberi délután megláttam, hogy gyülekeznek a nagyobb fiúk a páston. A tanító bácsi is ott volt, de látszott, hogy most nem modellröptetésről lesz szó. Erélyesebb volt a hangnem, mint a Leventeotthonban munka közben. Sorakoztak a fiúk, majd leültek sorban a kapu mögött az árokpartra. Közben az én korosztályom is előszivárgott, bámultuk az eseményt, és próbáltuk megérteni, miről van szó. Nem tudom, kinek sikerült ez a kisebbek közül, nekem nem. Gondolom, a többinek sem. Így egy idő után valamelyikük belém kötött, először mintha csak szóval, aztán lökdösni kezdett, talán rugdosni is.

A bámulatos türelmű tanító ugyanazon a hangon, amellyel hivatalos mondandóját előadta, rászólt a fiúra és az árokpartra mutatott kurta mozdulattal:

– Oda térdelsz.

A fiú abbahagyta a szekálást, és szó nélkül odatérdelt. Én meg hatalmas elégtételt éreztem az igazságtétel fölött örvendezvén, és a korombéli gyerekek szokása szerint a mutatóujjaimat összedörzsölve rázendítettem a hagyományos gúnyversre:

– Úgy kellett! Úgy kellett! Káposztába hús kellett!

A szelíd és barátságos Laci bácsi pedig még szinte az előző mondat folytatásaként és parancsoló mutatóujjának jóformán egyazon mozdulatával rám mutatott:

– Te meg oda, mellé.

Először hinni sem akartam a fülemnek, nem voltam szokva idegenek általi fenyítéshez; aztán föltolult bennem az önérzet, majd a szégyenkezés, de nem tudtam mit tenni, odatérdeltem a másik mellé…

És láss csodát, bármennyire paradox lehet első hallásra a történet, azóta sem a megalázottság érzése csuklik föl bennem az emlékidézés során, hanem a befogadtatásé, hogy engem, a tengő-lengő, messziről (ki tudja honnét) jött gyereket az itt élőkkel, a valamiképpen egymáshoz tartozókkal azonos módon bírálnak el, a többiekhez tartozóként kezelnek.

Az otthonosság érzésének elnyerése mellett már csak ráadásnak tekintem ma is, hogy belém rögzült a felismerés: nem a legszebb öröm a káröröm…

Ha most belegondolok, lehet, hogy egy örömforrással szegényebb vagyok sokaknál, de ha belegondolok, az is lehet, hogy ez az alkalom szülte pedagógiai érintés indította el bennem azt az önreflexív gondolkodást, amely hosszú távon kárpótol az életem során tudatosan elutasított „sekélyebb kéjekért”.

*

Ahogy visszaolvasom a fentebb leírtakat, meg kell állapítanom, hogy többet szóltam magamról, mint felidézett emlékképem tulajdonképpeni „hőséről”. De valójában nem is ígértem többet. Ugyanakkor – egykori pedagógusként – meggyőződéssel vallom, hogy egy pedagógus életpályáját azon érintések mentén lehet legméltóbban megrajzolni, melyekkel tanítványai személyiségét kisebb vagy nagyobb mértékben formálta. Én ugyan nem voltam Varjasy László tanító bácsi növendéke, de véletlenszerű érintése rajtam is alakított…

Hogy azonban – törekedvén az illendő arányra – legalább annyi szó essék írásomban hősömről, mint önmagamról, ideillesztek egy történetet, amelynek ugyan személyesen nem voltam átélője, közvetve is csak nemrég értesültem az annak idején (1944 nyarán) történtekről.

Apám romeltakarító századánál postaosztásnál (vagy a kimenő levélek ellenőrzésénél?) a parancsnok (tartalékos tiszt, civilben újpesti tanító) felfigyel egy címzésre, és magához hívatja a delikvenst:

– Kije van magának Mátraverebélyben?

Apámban meghűlt a vér, hogy most lebukott a családja, a „katonafeleség” meg az „erdélyi menekültség”, de tagadni már semmit nem lehetett. Baj azonban nem lett a dologból, sőt! Varjasy Károly (talán főhadnagy?) jót beszélgetett a művelt munkaszolgálatossal, aztán üzent László fiának, a verebélyi tanítónak, hogy jóravaló „katonájának” családját segítsék, amiben csak lehet…

Ha így történt, ha nem – ezt már magam is tanúsíthatom: – ifjabb Varjasyék a legtermészetesebb emberséggel fogadták a bizonytalan státusú jövevényeket, és a háborút jócskán túlélő, nemzedékeken átívelő barátság alakult ki a két család között.

A szerzőről: