Ferge József emlékére

Trencsényi László búcsúztató szavai

Rajtunk múlik, kedves barátaim, hogy a XXI. század körülményei közt eszményeinek ébrentartásán fáradozzunk. Tartozunk ennyivel Ferge Jóska emlékének.

A XX. század jelképes hősétől búcsúzunk. Tudom, hogy csaknem két évtizeddel élte túl Ferge József az ezredfordulót, ám azt is tudom, hogy ez a két évtized már az összegzéssel, az eredmények elszámolásával, még inkább a veszteségekkel való számvetéssel telt – nem kísérték élete e szakaszát a XX. századhoz méltó események.

Mert igazán a mögöttünk álló évszázad egyik alaptörténete az, hogy a falusi környezetből, a paraszti lét szegény – a szó szoros értelmében mezítlábas – világából felcseperedő mesebeli legkisebb fiú leküzdve az akadályokat, életerővel és tudásvággyal értelmiségi pályára juthatott. Az életen át tartó tanulás elvének megtestesítője, mintaképe volt – s ezt környezetében, még a gyermek-növendékei is tudták, s követték. Felelős, fokról fokra felelősebb feladatokat kapott: így lett pályája csúcsán a sármelléki ÁMK alapító vezetője, s irányítása alatt vált az intézmény országos hírűvé, az integrált intézményt tervezők és működtetők valóságos zarándokhelyévé.

Azt is XX. századi jelenségnek tartom, hogy Ferge József kiváló volt, de nem vált ki szárnyra bocsátó társadalmi közegéből. Miközben tanulmányai, majd vezetői munkája során mondhatni egy tálból falatozhatott egyenrangú partnerként az ország művelődésügyének vezető gondolkodóival és szakembereivel, Bujdosó Dezsővel, Mihály Ottóval, Báthory Zoltánnal, Vitányi Ivánnal, Csoma Gyulával és másokkal, amikor az egyetemről vagy a kutatóintézetből hazatért falujába, akkor ugyanúgy Fergejóska, Józsi bácsi maradt. Szót tudott érteni a buszról leszállva az intézmény előtt sörözgető ifjakkal, beinvitálva őket az ÁMK-ba, ifjúsági klubot kínálva nekik, szót értett a nehéz fejű, de repülőmodell készítésében kiváló tanulóval, a matek birodalmában nehezen boldogulókkal – a maga egyszerű, népszerű nyelvén és szemléltető módszereivel. S így értett szót a tantestülettel is. Nem vette fel a „pantallós ember” modoros szókincsét, kacifántos kifejezéseit, képes volt egyszerű szavakkal animálni, facilitálni kollégáit, hogy azok hittel és értéssel valósítsák meg az intézmény pedagógiai programját. Így szólalt meg mindig szívesen vállalt korreferátumokkal az ÁMK-mozgalom gyűlésein is: nemcsak megértette, de asszimilálta, belsővé, sajátjává téve a tudományos igazságokat, szóljanak azok a közművelődésről, szóljanak a kompetenciamérésről, szóljanak a könyvtár, a tudástár jelentőségéről.

Ezzel a különös adottsággal, képességgel teljesítette a földi világban feladatait, ezzel érdemelte ki a legnagyobb pedagóguselismerést, az Apáczai-díjat.

Nem rajta múlott, hogy az ÁMK-idea szétmállott, a XXI. század intézményi és művelődési jövőképében nem őrizte meg méltó helyét, az alapító „nagyok” hagyományokkal számot vető innovációs álmai szertefoszlottak.

Ferge József utolsó életszakaszában e „szép új világ” ellentmondásait próbálta feldolgozni, érteni akarta ezt a világot, érteni akarta a kudarcok okait, történéseit. Nem volt könnyű dolga.

Ehhez képest a betegséggel folytatott küzdelme kicsinység. Életkedvét sokáig őrizte, osztotta bárkinek, aki kérte, tapasztalatait, nagy tudását.

Rajtunk múlik, kedves barátaim, hogy a XXI. század körülményei közt eszményeinek ébrentartásán fáradozzunk. Tartozunk ennyivel Ferge Jóska emlékének.