És minden problémát úgy akarunk megoldani, hogy változást csak a másiknak kell, lehet produkálni. A cigánynak, a szegénynek, a gyereknek, a családnak, mindenkinek. Egy van, ami állandó, és megingathatatlan, az intézményrendszer, a maga előírt protokolljával. 

Nem tudom, mikor fog ezekben a döntésekben az etikus magatartás győzedelmeskedni. Mikor lesz a „nekem még többet” helyett a „nézzünk körül, másnak talán jobban kell” szemlélet. Mikor lesz, hogy a nem rászoruló nem fogja megkeresni a kiskaput, hogy kedvezményhez jusson. Mikor lesz, hogy nem ő követeli arcpirító módon leghangosabban a jussát. Tartok tőle, soká. Nem tudom, máshol, más országban ez hogy működik, és működik-e egyáltalán. 

A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

Biztosan van, akinek jó. Hiszen, aki a kereteket megadta, az is azért írta ilyenné a törvényt, mert neki így jó. Kérdés, hogy azzal mi lesz, akinek ez így nem jó? És képes lesz másként is jól csinálni majd? „Akinek nem tetszik, arra nézve is kötelező!” – hangzott a sommás válasz, amikor valamelyik fórumon erre rákérdeztek. Igen, a törvény kötelezőségét nem is vitatja senki. De talán egy modern demokráciában elvárhatók a tágabb keretek. Amibe jobban betagozódhat ez a sokféle gyerek, iskolatípus, módszertan.

Hogy nevelünk így korszerű világlátású, a kortárs művészeteket, a médiát, a környező világot értő embereket? Hol ér ez össze azzal, amit európaiságnak nevezünk? És bocsánat, hol ér össze azzal, amit magyarságnak nevezünk? Mert ennek egyféle, erőltetett értelmezése sem túl jó megoldás… és ez talán bonyolultabb kérdés, mint a János vitéz felvetései…

A vizuális neveléshez kapcsolódó projektet bonyolíthattunk le egy pályázat keretében egy kis falu óvodájában. A projekt a tehetséggondozásra irányult, ám a gyerekek szociális helyzete előre megjósolta számunkra, nem csak erre kell terveznünk. A projekt eredményei pedig elgondolkodtattak pár dologról.

Még szeptemberben elmegyek Londonba, egy nemzetközi konferenciára, ahová hívtak, hogy beszámoljak a módszereink sikeréről. Mint magyar vizuális nevelési módszerről. Aztán feladom. Maradunk (talán), mint ahogy korábban írtam, egy lábjegyzet a szakirodalomban. Mint az integrációt a művészeti neveléssel sikeresen ötvöző művészeti iskola.

Bevégeztetett. 

Tudom, ez az üzleti világ farkastörvénye. Ők felkészültek erre, ez teljesen átjött. De a másik oldal megtéveszthetősége, sebezhetősége is nyilvánvalóvá vált számomra. Az, hogy mennyire megvezethetőek vagyunk, mennyire felkészületlenek. És ilyen módon számunkra ellenőrizhetetlen folyamatok részesei leszünk Talán itt úsznak el a milliók anélkül, hogy a társadalmi hasznosulásuk érzékelhető lenne.

Így hát már nem harcolnak. Szó nélkül tudomásul veszik a költségvetésük meghúzását, a tanulócsoportok összevonását, a pedagógusok elbocsátását. Nem tudnak mit tenni. Ez már rég nem kompromisszum. Ez feltétlen elfogadás, lázadás nélkül. Sokan azt hiszik, így is jobb, mint ha felállnának, mert tudják, az utánuk jövő még rosszabb lenne.

Interjú Vekerdy Tamással

"Az Alternatív Pedagógiák Igazgatóságának elsődleges feladata és célja az volt, hogy az alternatív pedagógiák módszertani eredményeivel infiltrálja, hassa át a magyar közoktatást. Számunkra minden alternatíva egyformán fontos volt, az én Waldorf-orientációm ellenére."