L. Ritók Nóra: NEMzeti
A rajzlapján egy nagy táblát ábrázolt, mögötte vízpart, erdő. A táblán pedig ez állt, így: NEM zetipark.
Lassan végképp megutálom a focit. A stadionépítések és a tornacipővel, melegítővel nem rendelkező gyerekek számának növekedésével arányosan. Egyszerűen nem értem, hogy azt a sok milliárdot miért ebbe kell ölni? Nem azért, mert nem szeretem a sportot. Hanem mert látom közben a szegénységben felnövőket. Az esélyteleneket. Akiknek életét, lehetőségeit, jövőképét gyökeresen megváltoztatná a stadionokra költött pénz töredéke.
És itt, közel a román határhoz az embernek hamar eszébe jut a párhuzam. Elég csak átnézni a túloldalra, nem is kell sokat utazni, hogy lássuk a nem túl távoli múltban keletkezett hatalmas betonépületeket, melyek félig romosan, üresen, elhagyottan állnak, hirdetve egy megalomán rendszer őrültségeit.
És lassan megcsömörlök ettől a nagy nemzetizéstől is. Mert már minden nemzeti lett. Mindennek ez az üzenete. A dohánybolttól a pedagóguskarig, a lóversenytől a nemzeti konzultációig, van már Nemzeti Étterem, Nemzeti Sütöde, Nemzeti Vívóegylet, Nemzeti Fogyasztói Kosár… a nemzeti szóra hét milliónál is több bejegyzést dob ki a Google.
Mintha az elnevezéstől remélhetnénk bármit. Összetartozást, elfogadást, közösséget. Nemzeti tudatot a nemzeti elnevezéstől. Miközben talán soha nem voltunk ennyire megosztottak. A választások lázában semmi sem szent, igaz, előtte sem volt az. Elég csak a plakátokat megnézni: „Ők már jobban élnek. És ÖN?” „Nem érdemelnek még egy esélyt!”
És ez még semmi. Aki nem ír alá, nem nemzeti. Aki valamiben más, eltér a nemzeti trendtől, az sem. Kirekesztés folyik, miközben összefogás kellene. Alpári szintű megnyilvánulások. Naponta rácsodálkozunk: még mindig van lejjebb. Gyűlölet, vádaskodás, a másik alázása, meghazudtolása mindkét oldalról.
Pedagógusként tudjuk, hogy van egy dolog, ami sokszor erősebben hat, mint a pontosan előírt, leszabályozott tanterv. Úgy hívják, rejtett tanterv. Amit a szellemiség, a légkör, a közvetlen érintkezés, a kommunikáció, metakommunikáció, az érzelmi megnyilvánulások, és még sok más közvetítenek. Ami hat, akkor is, ha nem akarjuk, mert az élettér hat, amiben létezünk.
Kicsit úgy érzem, ezzel a nagy nemzetizéssel sokan azt hiszik, ettől lesz majd nemzeti összetartozás érzése az embernek, miközben életünk „rejtett tanterve” pont a széthúzásról szól.
Eszembe jut egy kis tanítványom. Jó pár éve már, hogy tanítottam, egyedüli másodikosként ült a csoportban, valami miatt nem tudott a vele egyidősekkel jönni, így került a nagyobbakhoz a délutáni foglalkozáson. Plakátot terveztünk. Hosszasan beszélgettünk a közeli Hortobágyi Nemzeti Parkról, a természetvédelem fontosságáról, fotókat néztünk állatokról, védett területekről. Mikor mindent megbeszéltünk, elkezdték a tervezést. Kis idő múlva a kisfiúhoz értem a személyes korrektúra során. A rajzlapján egy nagy táblát ábrázolt, mögötte vízpart, erdő. A táblán pedig ez állt, így: NEM zetipark.
Mert erről még sosem hallott eddig, nem értette a nemzeti szót, de a nem-et igen, hát összerakta. Kicsit másképp. Így lett a Nemzetiből NEM zeti.
Mostanában gyakran eszembe jut ez a történet. Félek, megcsömörlünk az erőltetésről, az ellentmondásoktól. ÉS a nemzetiben erősebb lesz a NEM.
Talán, ha nem erőltetnék. Talán, ha nem hangsúlyoznák, hogy aki nem velük van, abból hiányzik a nemzeti érzés. Az rosszat akar a nemzetnek. Talán, ha nem lenne bennük valami gőg, eltúlzása a nemzeti tartalomnak. Akkor talán őszintén hatna.
Néztem az egyik helyen a magyar kultúra napi rendezvény fotóit. A szószék körül, ahonnan az ünnepi beszédek elhangzottak, volt minden. A címer és a szokásos virág mellett gyékényből szakajtó, házi szőttessel, faragott fokos, hímzett keszkenők. Népviseletbe öltözött, dekorációnak odaállított gyerek. Nagymagyarország térkép. Rovásírás. Olyan volt, mint egy rosszul sikerült kirakat, amibe mindent beleraktak, amit összeszedhettek a témához.
Mégsem volt olyan érzésem, hogy ez nemzeti. Mert nem ettől lesz az. Nem a külsőségektől. Hanem attól, ami belül van. Megmarad-e bennünk, vagy feloldódik a bocskaikötéses, magyarkodó díszletekben… ebben az acsarkodó világban, ami egyre csak épül körülöttünk.