Ruppert Edit emlékére

Ruppert Edit

Ruppert Edit 2014-ben ezeken az oldalakon búcsúztatta kollégáját, barátját, „főnökét”, a legendás bányatelepi iskolateremtő igazgatót, Istvánder Józsefet. Három év után az ő ravatalánál emlékezett a tantestület. Inhoff József búcsúszavaival idézzük fel emlékét.

Tisztelt emlékezők, barátok, ismerősök!

Mi, akik ma itt vagyunk és csendesen emlékezünk, elszorult torokkal állunk és nyeljük a könnyeinket. A mai napig nehéz elhinni, hogy Edit nénit a betegsége legyőzte, teste már nincs köztünk, nem istápol bennünket lelkes életszeretetével.

Nehéz megszólalni egy szerettünk koporsója mellett, de van, hogy mégis kell, mert kavarog bennünk egy halom gondolat, amit mindig is éreztünk, de nem biztos, hogy kimondtuk, vagy nem épp jókor, vagy nem megfelelő szavakkal. Sajnos hajlamos az ember arra, hogy előbb mondjon ki bíráló szót, kritikát, kétkedést, mint hálát vagy köszönetet. Ami jót az élettől kapunk, azt természetesnek vesszük, mert annak úgy kell lenni, az a rend, az jár nekünk. Sokunk életében ez a jó, ez a nekünk járó természetes ajándék Edit néni volt, és be kell látnom, hogy nem tudtam elég hálás lenni az élete folyamán azért a sok törődésért, amit tőle kaptam. Nem mondtam elégszer köszönetet, nem vittem neki életében virágot annyit, mint ma, nem vigyáztam rá eléggé, amikor eljött az idő, hogy én is jó legyek hozzá.

Bár pici gyerekkorom óta ismertem, és az elmúlt ötven évben nagyon sokat voltunk együtt, mégsem tudok róla eleget. Nem beszélhetek a munkájáról – hiszen azt a kollégái ismerhették –, csak arról beszélhetek, amit átéltem vele, amit átéltem általa, amit megéltem az általa létrehozott közösségben.

Vannak nagy egyéniségek, akik úgy alkotnak, hogy írnak, zenét szereznek, vagy építenek, és ezen dolgok, tárgyak fennmaradva haláluk után is mutatják alkotójuk nagyszerűségét. Edit néni közösséget kovácsolt, olyant alkotott, amit nem lehet mérni számokkal, csak emberséggel, barátsággal, jóakarattal, jó lélekkel.

Olyan egyedi és ritka közösséget, aminek a nagyszerűségét hirdeti az elmúlt ötven év és az eljövendő esztendők is. Színes ez a közösség, és sokfélék vagyunk, de megtanultuk tőled, hogy becsülnünk kell az emberséget, figyelni kell egymásra, és vigyázni.

A Hősök terére jártam általános iskolába, majd 18 éves koromban elköltöztem onnan, és az élet sokfelé sodort, de a barátaim ugyanazok maradtak, az életem része maradt a "Csapat", amit Edit néni hozott létre, ami Edit néni köré gyűlt, és megmaradt az évtizedek alatt is olyan összetartónak, mint annak idején volt. Fiatal korunkban tőled kaptuk az erőt, a bíztató szót, a bátorítást és útmutatást. Figyelmes voltál hozzánk és őszinte. Nemegyszer kaptunk tőled feddő szót vagy kemény kritikát, ami annak idején igazságtalannak tűnt, de az élet téged igazolt, hiszen az őszinteséged szeretetből fakadt. Mindig jótálltál értünk és kiálltál mellettünk. Bíztattál és bátorítottál egész életünk folyamán, a családodnak tekintettél bennünket. Együtt voltunk hétköznapokon és ünnepeken, örültél a sikereinknek és együtt szomorkodtál velünk a kudarcaink idején, de mindig mellettünk álltál. Ott voltál az esküvőkön, boldogságként élted meg a gyermekeink születését, vigyáztál ránk, óvtál bennünket.

Eljött az idő, hogy mi vigyázzunk rád és óvjunk, de erre nem adtál esélyt, váratlanul és gyorsan itt hagytál bennünket. Mire a tudatig eljutott volna súlyos betegséged, már nem segíthettünk. Nehezemre esik elköszönni Tőled, mert még nagyon sok dolgot kellett volna együtt megélnünk. Maradnak az emlékek és a szép élmények, amiket veled éltünk meg és általad. Tudunk-e elég hálásak lenni ezért neked? Nagyon szeretnénk, de nem tudunk. Annyit tehetünk, hogy megtartunk "jó emlékezetünkben" és tovább adjuk azt a szellemet gyerekeinknek és unokáinknak, amit tőled örököltünk, ami belénk ivódott, mert ez a természetes, és ez a jó. Ennek így kell lenni.

Drága Edit néni!

Mi, akik itt állunk a ravatalodnál, hogy utolsó utadra kísérjünk, szeretettel és szép emlékekkel gondolunk rád. Fájó szívvel veszünk tőled végső búcsút, már semmi sem lehet az, ami volt, nélküled szürke a hétköznap és szomorú az ünnep. Sokan összejöttünk. Volt munkatársaid, rengeteg tanítványod, ismerősök, barátok. Büszke lennél az összetartásunkra. Sokkal többen szerettünk, mint azt valaha hinni merted volna. Vígasztal bennünket az a hit, hogy nem csak az emlékeinkben élsz tovább, hanem a lelkünkben is, hogy ezután ugyanúgy vigyázunk egymásra, mintha te is köztünk volnál. Megmaradsz emlékezetünkben az örök mosolyoddal a jó lelkeddel.

Legyen veled örök béke! Drága barátaim, nekünk jó szerencsét!

A szerzőről: