Emberek a címe annak a rovatnak lapunkban, amelyben pedagógusokat szólaltatunk meg, hogy fölmutassunk valami szépet, emberit és biztatót. Hogy lehetséges akkor is, amikor azt hisszük, hogy lehetetlen. Mostani számunkban ez a rovat elég nagyra nőtt, és nem ígérem, hogy később majd kisebb lesz. Mert hiszek benne, hogy szükségünk van ezekre a vallomásokra és hitvallásokra.
Írásomban két dolgot szerettem volna bizonyítani. (1) A központilag előírt témalisták durván rontják az oktatás hatékonyságát. (2) Ezek hiánya nem feltétlenül vezet kaotikus állapotokhoz: amit a témalistáktól általában várunk, az megvalósulhat a szabályozás más módjait követve is. Örömömre szolgálna, ha sikerülne vitát indítanom ebben a kérdésben.
Derdák Tiborral, a sajókazai Dr. Ámbédkar Iskola igazgatójával Knausz Imre beszélgetett.
Az interjú 2011. október 25-én készült.
Ez valóban egy gimnázium, mert mi úgy látjuk, hogy azokon a területeken, ahol nagy létszámban élnek olyan fiatalok, akik különben tengenek-lengenek, nincsenek az iskolarendszerben, ott szükség van valamiféle oktatási szolgáltatásra. Mi abban hiszünk, hogy ez az oktatási szolgáltatás kell, hogy tartalmazza az angol nyelvet, a helyesírást mindenképpen, a matematikát mindenképpen, tehát mindazt, amit az érettségi úgy is kér. Nem azt gondoljuk, hogy mindenkinek érettségizettnek kell lenni, vagy mindenkinek egyetemre kell menni, de azt kell tanítani, amit Magyarországon az érettségi mér egyedül hitelesen, mert a szakmunkásvizsgák nem alkotnak egy olyan egységes rendszert, mint az érettségi.
Kovácsné Nagy Emesével, a hejőkeresztúri IV. Béla Általános Iskola igazgatójával Knausz Imre beszélgetett
Ha a pedagógus szakmailag jól képzett, munkáját magas szinten értő, könnyedén tanító, akkor ez a gyerekek viselkedésében, teljesítményében mérhető. Észrevehető eredmény lesz, hogy a gyerek nem fog késni, hiányozni, sőt jobban fog tanulni. Megnyerni egy tantestületet, ezt nevezem sikernek. Nekem az az első. Lehetne azt is mondani, hogy a gyerekek jók, meg jó a tanulmányi eredményük, de az jön magától. A pedagógus a kulcsfigura ebben. Majdnem hogy azt kell mondjam, hogy egy pedagógusközösségnek az átszocializálása számomra a siker.
Trencsényi makacs memóriája nem egyszerűen lelki adottság és technika. Sokkal inkább világnézet. Ő ugyanis tudja, amit sokszor elfelejtünk, hogy a világ nem attól változik meg – ha egyáltalán –, hogy egy-két fontos ember egy-két fontos döntést hoz, hanem ezernyi ember apró kezdeményezéseitől. Hogy a történelem – a neveléstörténet? – folyamát apró erek és patakok táplálják, és azt hiszem, rosszul érezné magát, ha egy is közülük figyelmen kívül maradna.
Előadás a miskolci Zrínyi Ilona Gimnázium projektzáró konferenciáján 2011. május 30-án
Szokták mondani: az iskola az a hely, ahol az kérdez, aki tudja a választ, és attól kérdez, aki nem tudja. Hozzátehetünk ehhez még valamit: attól kérdez, aki nemcsak hogy nem tudja a választ, de jellemzően nem is érdekli. A jól felépített projekt megfordíthatja a dolgot: a tanulók meg akarnak valósítani valami értelmes feladatot, és ehhez tanulniuk kell a saját kérdéseik által vezérelve. Közvetlenül azt a jelenséget célozza meg, amelytől a leginkább szenvednek a mai pedagógusok: az iskolában mutatkozó motivációs deficitet.
A IV. Miskolci Taní-tani Konferencián elhangzott előadás
A közelmúltban Trencsényi László a Népszabadság hasábjain fontos kérdéseket vetett fel a nemzet és a kulturális kánonok kapcsolatáról. Ez az írás úgy is tekinthető, mint hozzászólás ehhez a láthatóan egyre fontosabbá váló problémakörhöz.
A Miskolci Egyetem Bölcsészettudományi Kara Tanárképző Intézetének igazgatója vagyok, és 2007 óta a Taní-tani főszerkesztője.
