Nem hiszek ebben az elgondolásban. Nem hiszem, hogy ugyanez a pedagógustársadalom, ugyanezzel a tudással, módszertannal felvértezve képes lesz egy (vagy sikertelenség esetén két) év alatt pótolni mindazt, ami 14 évig kimaradt. Ami képes áthidalni azt az elképesztő szakadékot, ami ezeknek a gyerekeknek az élete és az iskolai elvárások között feszül.

Az V. Miskolci Taní-tani Konferencia (2012. február 3.) "vrtuális" (a szerző kényszerű távolléte miatt a résztvevőknek írásban kiosztott) előadása

A megoldás egyértelmű: ebben a felfogásban a tanulót magát „beszállítónak” kell, lehet tekinteni, ez fejezi ki azt, hogy az iskola érdekelt e partnerével kötött – legalábbis virtuális – szerződés megtartásában, de érdekelt a tanuló is, aki saját motivációit, érdeklődését, előzetes tudását, egész tanulói személyiségét „szállítja be” a folyamatba – így az iskolai tevékenység eredménye, mondhatni „terméke” nem egyszerűen a „megművelt tanuló”, hanem maga az a változás, ami az iskolai hatásoknak köszönhetően benne végbemegy.

És minden problémát úgy akarunk megoldani, hogy változást csak a másiknak kell, lehet produkálni. A cigánynak, a szegénynek, a gyereknek, a családnak, mindenkinek. Egy van, ami állandó, és megingathatatlan, az intézményrendszer, a maga előírt protokolljával. 

Nem tudom, mikor fog ezekben a döntésekben az etikus magatartás győzedelmeskedni. Mikor lesz a „nekem még többet” helyett a „nézzünk körül, másnak talán jobban kell” szemlélet. Mikor lesz, hogy a nem rászoruló nem fogja megkeresni a kiskaput, hogy kedvezményhez jusson. Mikor lesz, hogy nem ő követeli arcpirító módon leghangosabban a jussát. Tartok tőle, soká. Nem tudom, máshol, más országban ez hogy működik, és működik-e egyáltalán. 

A múlt héten az egyik vidéki iskolában kikapcsolták a fűtést. Kicsit szimbolikus most nekem ez az egész. A szép, új épület, mozgáskorlátozott feljáróval, lifttel, a minden teremben felszerelt interaktív táblával most hideg és üres. A gyerekek, akiknek 60%-a halmozottan hátrányos helyzetű, most mindenfele, lakásban, irodában, ahol még van fűtés, próbálnak tanulni. Esély sincs, hogy a tél végéig visszamenjenek. 

Csapongás a Nyelv és Tudomány cikkének apropóján

Félve írom le: hogyan akarunk / várunk el idegen nyelvi kommunikációt a középiskolásoktól, ha idegen nyelven csak nyelvszakos tanáraik kommunikációképesek? A legrosszabb történik, ami csak lehetséges: nem nyújtunk mintát a diákok számára. Nagyon egyszerűsítve a helyzetet: a nyelvtudás nem eszközként, hanem szakmaként jelenik meg számukra.

A művészetpedagógusok közössége vélekedik karakteresen úgy, hogy a pedagógusmesterségben, a pedagógusképzésben a mesterség megannyi gyakorlati kompetenciájára kellene helyezni a hangsúlyt: a hatékony-szuggesztív megjelenés, közlés, az „üzenni-való” vállalása megannyi olyan kompetencia, mely sok hasonló vonást tartalmaz a művészi közlés sajátosságaival. A művészetek nevelése-tanítása és a tanítás művészete így lett kiindulópontja a 2011. szeptemberi józsefvárosi dialógusnak.

Biztosan van, akinek jó. Hiszen, aki a kereteket megadta, az is azért írta ilyenné a törvényt, mert neki így jó. Kérdés, hogy azzal mi lesz, akinek ez így nem jó? És képes lesz másként is jól csinálni majd? „Akinek nem tetszik, arra nézve is kötelező!” – hangzott a sommás válasz, amikor valamelyik fórumon erre rákérdeztek. Igen, a törvény kötelezőségét nem is vitatja senki. De talán egy modern demokráciában elvárhatók a tágabb keretek. Amibe jobban betagozódhat ez a sokféle gyerek, iskolatípus, módszertan.

A kortárs képzőművészeti alkotások kvalitását a jelenünk problémáihoz való kapcsolódás, a problémafelvetés, a megfogalmazás árnyaltsága, mélysége határozza meg. A felkavaró, gondolkodást igénylő kortárs művek viszont nálunk többnyire nem népszerűek, különösen, ha a már elfogadott esztétikai sztenderdekhez sem igazodnak. A pedagógia ezen a téren sokat segíthetne. Az elmúlt évben tanúja voltam annak, hogy másodéves gimnazisták milyen lelkesen fogadtak olyan kortárs alkotásokat, amelyek a Műcsarnok rendszerváltáshoz kapcsolódó kiállításán szerepeltek.

Egy pedagógus személyes válaszai

Amit választottak, azt meg kell szervezni, elő kell készíteni. Megkeresni például a legközelebbi idősek otthonát, beszélni ott az illetékessel, elmondani neki, hogy miért jönnénk, és megtudni tőlük, hogy ők mikor és milyen típusú találkozásnak örülnének. Nem mehetünk rögtön tanítás után, mert akkor pihenő idő van az időseknek, és szombaton se jó 11 órára menni, mert délben már ebédhez készülnek. Ám ha mindent jól megszervezek, akkor nagyon izgalmas beszélgetések, műsorok, élő történelemórák születnek ezekből a találkozásokból.