W. Barna Erika: Beszélgetés Snétberger Ferenc gitárművésszel

– Miért éppen a gitárt választotta saját hangszeréül? Véletlen vagy tudatos választás volt ez?

– Semmiképpen sem tudatos választás. Édesapám is ezen játszott, és egész életemen át elkísér ennek az emléke. Csodálatos játéka meghatározza a pályafutásomat. A gitárral valószínűleg azért kerültem ilyen közvetlen kapcsolatba, mert ez volt otthon. Ha más hangszerünk lett volna, mondjuk hegedű, akkor lehet, hogy hegedűművész lettem volna, mint ahogyan ez a romáknál jellemző. Nekünk otthon csak egy hangszerünk volt, mivel szegényes körülmények között nőttem fel. Volt még két bátyám, akik szintén nagyon szerettek gitározni. Édesapám muzsikusként dolgozott egy vendéglőben, és amikor este hazajött, akkor kaptuk meg mi, gyerekek a hangszerét. De engem a két bátyám mindig félretolt, s amikor rám került volna a sor, akkor már nagyon álmos voltam. Már gyermekkoromban kezdtem felismerni és dédelgetni a nagy álmomat, hogy ha lehetőségem lesz rá, veszek egy saját gitárt. Hát ez az álmom valóra vált.

^{© KuLing}

 

– Ön volt a szerencsés harmadik, a legkisebb királyfi, aki győzelemre született.

– Valóban én vagyok az, aki hivatásszerűen ezen a pályán tudott maradni.

– Világhírre tett szert példát állítva ezzel a roma fiatalok elé, hogy kisebbségnek minősülő etnikumba születni nem feltétlenül jelent hátrányos helyzetet. Sőt éppen többletté váltható, a népi kultúra egy magasabb kultúra ősforrásaként szolgálhat.
Nézzünk a mélyére egy kicsit! Hogyan tud egy kisebbségi létből érkező ember világpolgárrá válni? Milyen út vezetett a csúcsig?

– Nagyon nehéz, nehéz és rögös út. De nekem – ahogy vissza tudok gondolni – szerencsém is volt. Inkább azt mondanám, hogy a tehetség az egy dolog. A tehetségnek mondjuk 60% része van a sikerben, a többi az egyén szorgalmán és szerencséjén múlik. Döntő, hogy milyen emberekkel találkozik, hogy mikor hol van, és egyáltalán hova született.

– Előre megírt forgatókönyv a sorsunk? Ön szerint determinált az életünk?

– Abszolút. De az is fontos, hogy ha valaki egy pályán kiemelkedőt akar alkotni, akkor folyton arra kell gondolnia, és ha kitart mellette, akkor előbb-utóbb sikerülni fog. Az én sorsomban sok szál fut össze. Apám példájára tudok utalni. Biztos, hogy most nagyon nagy gitáros lenne. Szeretném azt elérni, amit ő elérhetett volna. Nekem szerencsém volt. Egy teljesen egyszerű zeneiskolából indultam, ahol volt egy nagyszerű tanár, Balsányi Mátyás, aki azóta már eltávozott közülünk. Ő nem gitártanár volt, csak szerette a gitárt. Megtanított engem arra, hogy a zenét hogyan kell szeretni és művelni mélyebb szinten. Tőle nagyon sokat tanultam, ami rengeteget számított az elindulásomban.

– Ő volt a Mestere?

– Így is mondhatjuk, de inkább azt mondhatnám, hogy az első Mesterem édesapám, a második a tanárom. Balsányi Matyi bácsi tanított meg engem arra, hogy a zene nemcsak a hangszeres játékot jelenti, hanem előadói készségre is szert kell tenni. Általa ismerkedtem meg a klasszikus gitárral és Johann Sebastian Bach zenéjével, aki rendkívüli hatással volt és van a pályámra mind a mai napig.

– Mi volt az első Bach-mű, amire emlékszik?

– Az első a C-dúr prelúdium volt. Abban a darabban minden benne volt. Először zongora kivonatú kottából játszottam Bachot, meg hegedűkivonatokból. A gitárnak nincs nagy irodalma, de akkor még nem tudtam, hogy vannak nagyon jó gitárátiratok is. Bach írta lantra, és ezeket átírta gitárra is. Balsányi Matyi bácsi beszerezte nekem ezeket a kottákat, és én teljesen beleszerettem. El is vonultam, és mást nem is csináltam, csak Bachhal foglalkoztam, ami a mai napig tart. Nagyon sok mindenre rájöttem, de aki nagyon mélyen foglalkozik vele, az előbb-utóbb rájön, hogy ez az igazi mélység. Ahogy összefoglalta ezt az egészet…, aki ezt a zenét értően hallja, az mindent megért emberről, Istenről. A nagyon nagy dolog ebben az, hogy teljesen mindegy, milyen hangszeren játsszák Bachot. Hogy valaki fütyüli, vagy egy furulyán játssza, mindegy, ez a zsenialitása a zenéjének. És ami még nagyon nagy dolog, ebben a zenében, hogy hihetetlenül teórikus, abszolút perfekt, ahogyan fel van építve. Ha belejavít valaki, és elkezd próbálkozni, mi lenne, ha ez így vagy úgy lenne, rájön, hogy sehogy sem jó, csak ahogyan Bach megírta. Olyan logikája van az összes Bach-műnek, Bach-zenének, hogy időtálló és stabil, megbonthatatlan egységet alkotnak. A fúgákra gondolok elsősorban, de szerintem Bach egész életében így gondolkodott, a fúga logikája szerint, ezt lehet hallani a darabjaiból. Tökéletesen le van bennük írva az egész létezés. Ezzel azt akarom mondani, hogy nagyon szép tudott maradni, nagyon nagy érzései voltak, amelyeket a zenéje megörökített. Szigorú szabályokat alkalmazott, és mégis szép tudott maradni. Ez nem véletlen.

– Ha jól tudom, tudományos kutatásokkal is igazolták, hogy aki Bach-zenét hallgat, más tudati állapotba kerül.

– Nagyon nehéz erről beszélni, de valóban így van, különösen ha olyan szinten van valaki, hogy el is tudja játszani. Nagyon sokat foglalkoztam az utolsó művével. Szerintem Bach világéletében hegedűs volt, lehet hallani a darabjaiban is. A legmagasabb csúcsokra tudott eljutni, hihetetlen, hogy mit képes kifejezni. Nagyon ismeri a hegedű adta összes lehetőséget.

Átdolgoztam A fúga művészete Első kontrapunktját, ami a gitáron gyönyörűen szól. Nagyon lassan és nagyon óvatosan, nagyon nagy tisztelettel kell bánni ezzel a zenével, mert érezhető, hogy az ember itt egy óriással áll szemben. Olyan szép, amikor az ember gitáron játssza Bachot, hogy hihetetlen. Amikor lassan elkezdtem az egészet átírni és komolyan elemezni, akkor rájöttem, hogy tényleg zseni volt.

– Érez-e Bach és saját élete között valamilyen hasonlóságot, vagy párhuzamot?

– Én sajnos nem tudok olyan darabokat írni, mint ő, de érzelmileg nagyon közel érzem magamhoz. Aki komolyan foglalkozik Bach műveivel, az szerintem, rájön, hogy ha nem lett volna Bach-zene, nem született volna meg a dzsessz sem. Bach nagy improvizátor volt. Lehet hallani a műveiben, hogy mennyire tudott improvizálni, s ha az ember ezt egy más frazírunggal játssza vagy gyakorolja, akkor nagyon jól fel lehet használni a dzsesszben is. Én dzsessz-zenésznek tartom magam, de nagyon sokat segít Bach: olyan logikája van és olyan gyönyörű dallamívei, hogy az hihetetlen. Nekem nagyon fontos ő, ezért a Mesteremnek vallom.

– Bach zenéje az ősforrás, amihez mindig vissza tud menni, ha megszomjazik?

– Volt egy műsor Glenn Gouldról, aki nagy Bach-megszállott volt. Elkezdett zongorázni, behunytam a szemem, és megértettem, miről szól ez az egész. A zeneszerzők ma írhatnak klasszikus vagy modern zenét, meghallom Bachot, és kész, el is felejtem a maiakat, nem időtállók. De Bach zenéje múlhatatlan, megadta, hogy kell majd folytatni. A fúga művészetében az egész Univerzum benne van.

– Egyáltalán lehet Bach művei vagy Bach ismerete nélkül igazán csúcsra jutni?

– Nem, nem lehet, mert annyira meghatározó, nélkülözhetetlen szerintem mindenféle zenei stílushoz.

– Alapkő…

– Alapkő, és az is marad. Meg a vég is szerintem.

– Készített-e már olyan CD-t, amely Bachra épül, csak Bachra?

– Van egy nagy tervem, de sajnos mindig közbejönnek más feladatok. Le vagyok szerződve egy lemeztársaságnál, minden második évben készítenem kell egy lemezt. Aztán év közben mindig közbejönnek más dolgok, de szerintem egy-két éven belül fogok egy Bach-CD-t csinálni. Még nem született meg, de van egy élő lemezem, aminek az utolsó számát édesapám emlékére készítettem. A Magyar Rádiónál vettem föl, Bach Első kontrapunktját játszottam el rajta. A Balance című CD utolsó száma ez. Köztudott, hogy Bachot gitárra átírni borzalmasan nehéz: azt a hatást elérni, ami ez a zene. De ezen dolgozom, és évek hosszú munkájába fog kerülni nekem, de nagyon szeretnék egy ilyen Bach-CD-t összeállítani.

Megvárom azt az időt, amikor képes leszek úgy eljátszani, hogy meg is lehet jelentetni, mert ezt nagy feladatnak tartom, én szeretném másképpen játszani. Nem akarom megsérteni a klasszikus gitárosokat, de számukra a lényeg az, hogy eljátsszák az elejétől végéig hiba nélkül, de nem tudnak a hangok mögé menni, nem tudják áthozni, hogy Bachnak valami nagyon súlyos mondanivalója van.

– Az is érdekes adalék, hogy Bach ősei Magyarországon éltek.

– Szerintem nagyon sok magyar vér csörgedezik benne, meg ki tudja még milyen. Bach műveinek az intonációi meg a romák improvizációi erre utalnak. A szűkített akkord nélkül a roma zene elképzelhetetlen, és ez Bachnál állandóan ott van, anélkül nem is tudott írni. Az ősei magyarok, pékségük volt, és voltak a Bach-családban olyanok is, akik szőnyegekkel kereskedtek, vándormuzsikusok, utcai hegedűsök voltak. Pozsony környékén éltek.

– Hogyan tud a zene formálni, miért lehet létszükséglet a gyermeki lélek számára? Vagy hogyan lehet létszükséglet egy közösség számára? Illetve a zene mint kulturális örökség mit hoz a cigányság számára?

– A zene hozzátartozik az emberi természethez, nagyon fontos, hogy műveljük. Nem tudom elképzelni, hogy zene nélkül lehet élni, és most teljesen mindegy, hogy milyen zene az, de az egész életünkben jelen van valamilyen formában. Valójában az egész Univerzum zene.

Amikor gyermekek voltunk, nem tudtuk ezt. Bennünk volt, és igazán csak egy pár évvel ezelőtt értettem meg, hogy a cigányoknak felbecsülhetetlen kulturális örökséget jelent az, ahonnan elindultak. Véleményem szerint Indiából jöttünk, bár senki sem tudja pontosan megmondani, de a nyelvből és zenéből arra lehet következtetni, hogy a cigányoknak közük van az arabokhoz és az indiaiakhoz. Aki jól tud cigányul, az tud beszélni Indiában is. Ami nagyon fontos, hogy a cigányság a vándorlások során sok mindent magába szívott, nagy utat járt be, mindenféle emberekkel találkozott, mindenféle kultúrával, s ez igen hasznos volt számára.

– Mondhatjuk, hogy ez az immunitásukat is jelentette? Kis etnikumként a többségi társadalmakkal szemben valami olyat képviseltek, ami „más” volt, s ezt elsősorban a zene révén sikerült átmenteniük?

– Abszolút így van. Igen. Ez ugyanúgy van, mint a zsidóknál. Ők is nagyon sok mindenen keresztülmentek, sokat szenvedtek. De a cigányok is.

– Ahogy a magyar sors is meglehetősen hányatottnak mondható.

– Igen, valóban, és minden ilyen sok szenvedéssel teli nép számára a zene életmentő. A cigányokat is a zene mentette ki különböző helyzetekből. Elkísérte őket a különböző kultúrák öröksége. Sohasem foglalkoztam az arab zenével, de nem volt számomra gond egy arab zenésszel leülni játszani. Tudtam azt a ritmust, rögtön tudtunk egy hangon beszélni, de ez másnak nehézséget jelent. Nekem nem volt gond páratlan ritmusban játszani. Valahogy ez is a vándorlás során vésődött be a génekbe, így az én génjeimbe is.

Nagyon nagy dolog ez, amit csak nemrégen tudok, és csak nemrég jöttem rá, hogy fontos lenne mélyebben is nyomozni a gyökerek után. Ez egy nagy kultúra, és Isten őrizzen attól, hogy elvesszen. Nagyon sokat teszek érte magam is, hogy fennmaradjon.

– Tanítja is?

– Tanítom, ha van rá lehetőségem. Van egy nagy álmom, amit nagyon szeretnék megvalósítani, s ha sikerül, akkor nagy dolog születik. Szeretnék egy nemzetközi iskolát alapítani.

– Milyen iskola lenne az?

– Kollégiumi jellegű iskola lesz. Gondolkodom, hogy mi legyen a felső korhatár, és most 25 éves korig tartom jónak a felvételt, de alapvetően azért kisgyermekeket szeretnénk itt tanítani. Olyan roma gyermekeket, akik igen nehéz családi körülmények között élnek, de nagyon tehetségesek. Mindenekelőtt ezeket a gyerekeket fel kell kutatni, majd lesz ennek egy óriási kampánya. Nemcsak Magyarországról, hanem Romániából, Bulgáriából, Csehországból, Szlovákiából, Németországból és a volt Jugoszlávia területéről választjuk ki a gyerekeket. Ez egy európai iskola lesz. Óriási feladat ez. Én a zenei vezetést vállaltam el, és nagyon sok olyan világsztár is tanít majd itt, aki a zenei életben kiemelkedő. Amikor elmeséltem néhányuknak az ötletemet, azt mondták, hogy ha megvalósul, nagy örömmel jönnek tanítani.

A hely már megvan, Felsőörsön, a volt úttörőtáborban. Ez egy gyönyörű völgy, abszolút ideális környezet a gyermekek neveléséhez. Természetesen majd építeni kell ide házakat, és a tantervet is el kell készíteni, az iskolaműködést megtervezni. A kollégiumot úgy szeretném megvalósítani, hogy ott tudjanak lakni a gyerekek. A nehézség az lesz, hogy ha a gyerekek itt lesznek, a szülők is jönni akarnak.

– Általános tantervű oktatás is zajlik majd, vagy csak zenei nevelést nyújt ez az iskola?

– Nemcsak zenei, hanem általános tantervű oktatás is lesz. Zenei téren lesz klasszikus zene, dzsessz, világzene, cigány népzene, és különféle hangszereken tanulnak meg játszani a gyerekek. Elmélet és gyakorlat egyaránt lesz.

– Ez egészen egyedülálló a világon. Nagy dolog, hogy éppen Magyarországon lesz ilyen először.

– Arról van szó, hogy ez az iskola az egész európai cigányság számára létesül. Tudom a saját tapasztalatom alapján, hogy ők egy normál zenei iskolában nem tudnak tanulni, és még egy jól felkészült pedagógus sem érti meg feltétlenül ezeket a gyermekeket.

– Miért nem?

– Nehéz erre választ adni. Nekem Balsányi Matyi bácsival szerencsém volt. Talán azért, mert Salgótarjánban nagyon sok cigány élt, és hozzászoktak ahhoz, hogy a cigányság más mentalitású, más kultúrájú, másképpen kell velük foglalkozni. Pedig akkoriban még nehezebb volt, mint most.

– Miben áll ez a „másság”? Mindannyian „mások” vagyunk.. De mi jelenti a roma kultúra másságát ön szerint?

– Ezeket a gyerekeket másképpen kell megközelíteni. Nehéz elmondani, másképp kell megszólítani őket, másképpen kell beszélni velük. Ezt nem lehet kitalálni, de aki ismeri őket vagy közülük való, az pontosan tudja. Először is nagyon játékosan kell őket tanítani. Amikor korábban tanítottam őket, nagyon megijedtek a kottaanyagtól, mármint hogy van elmélet, amit meg kell tanulni. Észrevettem, hogy megijedtek. Rögtön úgy gondolták, hogy túl bonyolult, ezt ők nem értik. A tanítás során volt egy szisztémám. Nagyon lassan és játékosan tanítottam őket. Hetekbe telt, és végül úgy tanultak meg kottát olvasni, hogy észre sem vették, hogy tanulnak.

– Felszabadultságra, vidámságra van szükségük?

– Igen, és fontos a kapcsolat.

– A közvetlenség?

– Igen, ez számukra döntő.

– A fegyelmet nem bírják?

– Ezt nem mondanám, nem igazán a fegyelemmel van gond. Amikor évekkel ezelőtt tanárként beléptem a tanterembe, tudták, ki vagyok, és csak néztek. Akkor kezdtek feloldódni, amikor elkezdtem velük játszani, és szinte elájultak, hogy én az ujjammal játszom klasszikus gitáron. Érezték, hogy ez jóval nagyobb tudás, s rájöttek, hogy mennyi gyakorlás és szorgalom kell hozzá. De mégis azt mondták, hogy ők is így akarnak játszani. És ezzel meg tudtam őket fogni. Azt feleltem, hogy ha így akartok játszani, akkor nagyon sok mindent meg kell tanulnotok, és sokat kell dolgoznotok. Nagyon aranyosak voltak, nem kellett fegyelmeznem őket, és az egész laza volt, családias, és mégis munka folyt.

Az volt benne az érdekes, hogy a gyerekek rokonai is bejöttek, és beleszóltak az órába is. Rájuk szóltak, hogy ne így tartsd fiam a hangszert, hanem úgy, odafigyelj, ne másfele. Annyira részt vettek az órán, mintha maguk is tanultak volna.

– Mondhatni ilyen egy ideális iskola! A zene nyelvek feletti egyetemes beszéd. Mi az, amit üzenni szeretne a játékával a világnak? Mit sikerül, és mit nem sikerül elmondania?

– Hát, ez nehéz dolog. Annyi gond van a világban, hogy nehéz most ezen a szinten kapcsolatot teremteni. Sok háborúság van a világban, az emberek nem élnek jól. Az emberek töredéke él csak jól a Földön, és ez nagyon szomorú dolog. Most a zenészek is nehéz helyzetben vannak, de tudok segíteni jótékonysági koncertekkel. Megpróbáljuk az érzéseinket és gondolatainkat elmondani nemcsak az interjúkban, hanem a hangversenyeken is. Most jelent meg egy kompozíciónk, aminek a címe Az idegen. Van egy görög szó, xenos, ami azt jelenti, hogy idegen, de egyben vendéget is jelent. Erre a kettős jelentésre írtunk egy darabot, s a játék előtt néhány gondolatot elmondunk a közönségnek. A koncertekre nagyon sok ember eljön, és elgondolkodnak azon, hogy muszáj békességben élnünk. Nem fontos, hogy milyen a hajszínem, a bőröm színe, hogy külföldi vagy belföldi vagyok – ez nem érdekes –, ami fontos, hogy ugyanolyan ember vagyok, mint a többi.

– Sokat hallunk a globalizációról. Mit gondol erről? El kell mosni a különbözőségeket vagy éppen a különbözőségek adják az egységet?

– Ez nekem nagyon nehéz kérdés. Ha röviden akarok válaszolni, akkor ennyi: meg kell hagyni a különbségeket. De a globalizáció nagyon veszélyes folyamat. Szerintem nem is fog igazán létrejönni. Fontos, ami van, és amit az egyes közösségek hoztak létre.

– Úgy véli, hogy a valódi globalizáció az, ha a sok kis közösség megtartja a saját kultúráját, és éppen a sokszínűségétől válik teljességgé, egy emberi szellemi közösséggé?

– Igen, évezredeken át így működött, és ma sem tud másképp működni, előbb-utóbb minden tönkremegy, ha ezt nem veszik figyelembe. Olyan ez, mint amikor jönnek hozzám a gyerekek, és én nem fogok nekik zenét tanítani, mert tudom, hogy azt otthonról hozzák. Az úgyis bennük van. Azt meg kell őrizniük, s én vagy mást tanítok, amit még nem tudnak, vagy megtanítom kifejezni azt, amit tudnak, de még nem tudják eljátszani.

– Általános, hogy minden gyermek hozza otthonról a zenét, vagy pedig ebben is segítséget kell adni? Mennyire maradtak még fent a gyökerek?

– Érdekes, hogy a Németországban élő cigányokra nagyon nagy hatással van Django Reinhardt, aki híres gitáros. Ezt a szeretetet a mai napig otthonról hozzák, a szülőktől Ha a családban valaki gitározik, akkor Django Reinhardot játszik. Mikor eljönnek hozzám, mondják, hogy nem is akarnak mást játszani, kérik, hogy mutassak Django Reinhardtól valamit, és ők megtanulják. Nagyon szívesen benne vagyok, de próbálom úgy irányítani a tanítást, hogy rájöjjenek, másképpen is lehet játszani. Tehát ahogy ő gitározott, az ő, de azóta eltelt egy kis idő, vannak már mások is, és próbálom velük megszerettetni a klasszikus zenét is. Igyekszem megértetni, hogy lehet a kettőt együtt is csinálni, például a dzsessz Bach zenéje nélkül elképzelhetetlen.

– A cigány népzenét összegyűjtötte már valaki, archiválták, feldolgozták, ahogy a magyar népzenét Bartók?

– Nekünk nem volt Bartókunk. Nagyon sok minden elveszett, jóformán minden. A cigányok általában improvizálták a zenét. Ez kicsit olyan, mint Spanyolországban a flamenco, ami végül is a cigányoktól jön. Ezt nem igazán lehet tanulni. Ha valaki flamencót akar tanulni, nem tudja az egyetemen megtanulni. Ez az, ami vagy megvan úgy, mint itthon a cigányzenészeknél, vagy nincs.

Egyszer találkoztam egy ismerős komponistával Izraelből, amikor kint volt Berlinben. Egy konferenciát tartottak a holokauszttal kapcsolatban. Valójában nemcsak a zsidóknak, hanem az örményeknek, a cigányoknak is volt holokausztja, de a cigányoknak nem született még zenéjük ezzel kapcsolatban. És, ez az izraeli zeneszerző kérdezte tőlem, hogy miért nem írok én zenét a holokausztról. Ezen elgondolkodtam, de egy év is eltelt, és semmi. Nagyon nehéz volt, hogy arról írjak, milyen nagy szenvedés volt ez. Ezt mindenki tudja, ezt nagyon nehéz zenében kifejezni. Aztán eszembe jutott, hogy a nagymamám gyermekkoromban mindig dalolt egy nagyon régi dalt, amire emlékeztem, és még emlékszem arra is, hogy megkérdeztem tőle, ez kitől van. Azt mondta, hogy ő sem tudja, az ő nagyszülei is énekelték, szájról szájra terjedt. Később leírtam, ez egy töredék, egy motívum, és ebből készült később egy lemez, aminek a címe az lett, hogy „For My People”. Tehát a roma holokausztra olyan zenét írtam, ami ezzel a fő motívummal indul. Ez egy nagyon eredeti, ősi darab, és ami nagyon érdekes, hogy köze van az indiai és arab zenékhez: félhangokból áll, fantasztikus, nagyon szomorú kis dal… hát ezt használtam fel a cigány holokausztra.

Gyűjtöm az ősi zenét, mindent leírok, mindig van nálam papír, próbálok mindent megmenteni.

– Jó hallani, hogy mégis át tudja menteni az ősi még szájhagyomány útján élő dalokat.
Térjünk vissza újra az oktatáshoz! Ön szerint milyen iskolákra lenne szükség ahhoz, hogy a cigányság kiteljesedjen?

– Óriási tehetségeket találok köztük, szeretném, hogy ne vesszenek el. De ezeket a képességeket átadni, vagy hogy ez az egész integrálódjon, az elképzelhetetlen. A kollégáim között nagyon sok olyan van, aki nem cigány. Nagyon sok zenész van, aki nem roma származású, de ugyanolyan jó zenész. Nagyon szívesen eljönnek tanítani. Tudom, hogy ezek a gyerekek szeretni fogják ezt a fajta oktatást, és szeretnének is ebbe az irányba menni, de nem fogják elfelejteni azt, ahonnan jöttek. Ez mindig ott lesz a zenéjükben ugyanúgy, mint az én zenémben. Ha valaki erre a pályára megy, a cigányzene mindig benne lesz. Ha hallok valakit játszani, akkor tudom, hogy ez biztosan cigány, ezt így nem tudja más játszani. Ha Bachot hallok, akkor is meg tudom mondani, hogy ki játssza.

Az iskolának egy nehéz pontja ez, de muszáj valahogy megoldani, hogy integrálódjon. Ehhez hozzátartozik nemcsak a zene, hanem a nyelvismeret is. Észrevettem, hogy sok jó zenész van, és azért nem sikerült nekik befutni, mert nincs nyelvtudásuk. Mindig az én példámat említik: én elmentem ebből az országból, és 10 évig küzdöttem azért Németországban, Berlinben, hogy elismerjenek. Eleinte nem is értették a zenémet. Érdekes ország, ahol születtek csodák, de valahogy a közönség nehézkes. Amikor elkezdek játszani egy koncerten, fél óra kell, hogy rájöjjenek, miről van szó. Utána játszom még pár darabot, és vége van a koncertnek. Magyarországon nem ez a helyzet. Magyarországon az első pillanattól fogva mindenki tudja, hogy miről van szó. Tudják, hogy őszinte vagy nem őszinte a játék. Ez a magyaroknak nagyon nagy előnyük.

– Ez a magyar zenei kultúra kézzel fogható jelenléte?

– A magyar zenei kultúra az fantasztikus. Amire még vissza tudok nagyon nagy örömmel emlékezni, az az, hogy volt egy Rajkó Iskola, ami nagyon sokáig ment. Magyarországot elsősorban nem a paprikáról ismerik külföldön, hanem a cigányzenéről. Amikor engem meglátnak, mindenki azt kérdezi, hogy hová való vagyok. Azt felelem, Magyarországra, s rögtön azt mondják, hogy akkor biztos játszom cigányzenét is. Ilyenkor azt válaszolom, hogy biztos fogok egyet játszani.

– Melyik művészeti ághoz érzi magát még közel a zenén kívül?

– Nagyon szeretem a filmeket, de csak a jó filmeket. Nagyon tetszik Almodóvar. Olyan stílusa van, hogy ha mutatnak nekem egy képet, egy személyt vagy egy nőt, tudom rögtön, hogy az Almodóvar. Fantasztikus, hogy mit tud elérni egy képpel, egy címmel, saját stílust tudott teremteni. Meg ahogy a zenét kiválasztja… Nagyon szeretem a filmjeit.

– Milyen jövőképe van Magyarországról? Hogy látja a művészetek, a zene helyét, szerepét?

– Nagyon szeretném, ha sok minden változna, gondolom nem vagyok egyedül ezzel. Az is rossz, hogy a cigányzene már teljesen megszűnt. Már nem úgy van, mint régen, amikor az étteremben cigányzene volt. Ma a cigánygyerekek elkezdtek a klasszikus zene és a dzsessz felé indulni.

Jó lenne, ha jobban odafigyelnének a tehetséges fiatalokra. Magyarország nagyon tehetséges ország, én ezt veszem itt észre. Sokan mondják, hogy el kell menni innen. Hát, aki úgy érzi, hogy el kell menni, az menjen. Én azért mentem el innen, mert tudtam, hogy egy zenésznek muszáj más környezetet is megismerni. Viszont most volt egy kis időm sétálgatni, és rájöttem, hogy nagyon szívesen vissza is jönnék, vannak ilyen nosztalgiáim. Szép ez a főváros, gyönyörű. De tudom, hogy egy zenésznek el kell mennie, ismerkednie kell, más zenészekkel is kell játszania. Egy fiatal, aki tudja, hogy el akar menni, az menjen. Vesztenivaló nincs, mindig vissza lehet jönni.

– A Föld melyik féltekéjén van többet? Keleten vagy nyugaton?

– Mindenütt vagyok. Peruba jövőre megyek. Amerikában voltam, Japánban voltam, Kínába fogok menni, Indiában voltam. Marokkóban is voltam, fantasztikus volt. Olaszországban is nagyon sokat voltam.

Nagyon nagy dolognak tartom, és magamat nagyon szerencsésnek, hogy ebből meg tudok élni.

– Talán kegyelem.

– Nagyon sok tehetség abbahagyta, akinek nem sikerült. Ez nagy veszteség.

– Miért pont Berlinbe ment annak idején?

– Berlinbe azért mentem, mert a feleségem német. Egyrészt ezért, másrészt Berlinbe volt egy meghívásom 1987-ben. Akkor még megvolt a fal, ketté volt választva a város. Láttam, hogy ott van az egész világ, ezen a kis helyen. Annyiféle ember élt ott, az összes náció annyira tetszett, arra gondoltam, hogy talán, ha egyszer eltávozok Magyarországról, akkor elmegyek Berlinbe, mert mindenki ott van. Ott voltak a brazilok, az arabok, az afrikaiak, mindenki; mindenkit meg lehetett találni, ez egyébként a mai napig így van. Sokat változott, de ezt a varázsát még mindig meg tudta tartani. Nagyon szeretem Berlint, mert nagy kultúrája van, nagyon jók a színházai, szellemileg pezsgő város.

Amit itt látok most Magyarországon, az is óriási. De azért nekem egy kicsit furcsa, hogy már mindenki a Művészetek Palotájában játszik. Fantasztikus egy építmény. Ez egy olyan hely, mint a Zeneakadémia, a zene háza. Nem akarok senkit megsérteni, de ahogy a programot látom, sajnos észrevettem, hogy a Művészetek Palotájában olyanok is játszanak, akiket inkább máshová küldenék.

Egyébként sajnos nemcsak Magyarországra jellemző ez. Arra kéne törekedni, hogy komoly kvalitású programokat tűzzenek műsorra egy ilyen házban.

– Családja?

– Van egy fiam, aki színész és zenész, 24 éves. Nagyon tehetséges dobos.

– Apai örökségként zenész ő is?

– Örökölte… nagyon nehéz, mert az én nevem mellett nem könnyű…Van egy nagyon jó zenekara, nagyon sok munkája van. Mint színész és mint zenész is, megáll a lábán.

Nagyon örülök neki, hogy együtt játszottunk decemberben, nagyon jó volt minket látni, mondták a többiek. Berlinben játszottunk, talán lesz még alkalom arra, hogy Magyarországon is játsszunk.

– A világzenéről mi a véleménye, mennyire életképes, mennyire tud fejlődni, mennyire tud esetleg a klasszikus zene nyomdokaiba lépni?

– Szerintem az emberek nem akarják még 250 évig Mozartot vagy Beethovent hallgatni, szeretnének mást is hallani. Ez érződik nagyon erősen azon, hogy a kompozíciókat „world music” módon játsszák, ezt kombinálják szimfonikus művekkel, belekevernek ilyen-olyan hangszert, és akik ügyesen meg tudják mindezt komponálni, őszinték tudnak maradni, azoknál még nagyon jól is hangzik. De nagyon csúnya, ízléstelen irányba is el tudnak menni, se füle, se farka kompozíciók jöhetnek létre. Ez egy folyamat, aminek ki kell forrnia magát.

– De azt rögtön észre lehet venni, ha nem őszinte az alkotás. Ha az ember elmegy egy élő koncertre, rögtön észreveszi, hogy az egész olyan „műanyag”, divatos szóval kamu, nem őszinte.

– Ez olyan, mint a számítógép. Nagy előny nekünk, zenészeknek, mert gyorsan lehet kottát írni, szerkeszteni vele, de vannak, akik számítógépen komponálnak is. Vannak samplerek, ezt hívják konzerv zenének, erre komponálnak, és nagyon jól meg tudnak belőle élni. És mivel nem kell zenekart fizetni, mondjuk 10 tagút, ezért például a filmzenéknél is nagyon, gyakori, hogy otthon felveszi valaki, és már kész is a kísérőzene. Lényeg az, hogy nem kell kifizetni a zenészeket, anélkül is szól, viszont nem lélegzik!

Nehéz dolog kompromisszumokat kötni, az ember vagy eltartja a családot, vagy művészkedik. Végül is erről van szó. Amikor a gyerek kicsi, és azt mondja, hogy éhes, de nem tudok neki kenyeret adni, hiába mondom, hogy művész vagyok.

– Szeretnék még feltenni néhány kérdést, amit minden interjúalanyomnak felteszek. Ön szerint mit nevezünk oktatásnak?

– Oktatni lehet többféleképpen, például ha valakit kioktatok, hogy ezt ne így tegye, az is egy oktatási módszer. Elsősorban nekem egy gyerek jut eszembe, akit nevelni kell, szeretni kell, meg kell neki tanítani, hogy milyen lesz ez az élet, milyen nehéz pályái vannak. Nemcsak a zenére gondolok, hanem általában arra, hogy milyen ez az élet. Ez nekem nagyon fontos, ez is az iskolához tartozik, nemcsak a zenei oktatás.

– Mi az oktatás feladata, és mi a célja?

– Az, hogy a gyerekeket arra tudjuk oktatni, hogy szeressék egymást, hogy ne bántsák egymást, és amit tanulnak, azt adják tovább. Ez nagyon komoly kérdés, nagyon fontos dolog. Fontos, hogy az ember tanuljon, és a többi emberrel foglalkozzon.

– Magánügy-e ön szerint, hogy ki milyen képzettséghez jut egy társadalomban? Magánügy-e, hogy kinek milyen lehetőségei nyílnak, kinek milyen tanárai vannak, kinek hogyan értékelik a tehetségét, és hogyan segítik annak kibontakozását?

– Nem is tudom, amikor egy ember saját tapasztalatai alapján tanít – gondolok itt például egy öreg mesterre, aki nagyon sok mindent megélt, tapasztalatai vannak –, én annak jobban hiszek, mint egy 20 évesnek, aki oktatni akar. Azt mondom akkor, hogy te ne oktass engem, mert én már keresztül mentem ezen meg azon, lehet, hogy a te teóriád az más, de ezek már inkább magánügyek.

– Tekintetbe kell-e venni az egyes oktatási rendszereknél, módszereknél a kultúrák közötti különbözőséget?

– Igen, nagyon is, nem szabad kihagyni, nagyon komolyan kell venni, hogy ki honnan jön, meg hogy milyen kultúrák élnek egymás mellett. A felsőörsi iskolának is írtam egy olyan tantervet, amelyben a népek kultúrája nagyon fontos tananyag. A gyerekeknek meg kell tanulni, hogy nemcsak ez a kultúra létezik, hanem vannak mások is. Nagyon érdekes, hogy az egyes népek hogy használják a zenét, milyen skálát használnak, meg egyáltalán milyen a zenéjük. Annyiféle kultúra van, ez az emberiség, erről szól az egész életünk.

A magyaroknak is van egy saját kultúrája, van magyar népzenéje, a cigányoknak is van népzenéje, az indiaiaknak is van zenéje, minden népnek van valamilyen zenéje. Az az érdekes, hogy ha egy-két népet összehasonlítunk, akkor kiderül, hogy ott biztos volt egy nagy keveredés, mert nagyon hasonlít a zenéjük. Ez nagyon fontos oktatási feladat.

– A zene nyomdokain minden nemzet, minden népcsoport hitelesen megtalálhatja a saját múltját?

– Meg lehet találni, igen, jó, ha az ember ezt tudja. De egy másik kérdés, hogy szereti-e. Mindegyik embernél kialakul valamilyen stílus, ki ezt, ki azt szereti játszani.

– Beszéltünk arról, hogy mi az oktatás célja, feladata, tekintetbe kell-e venni a különböző kultúrák közötti különbözőséget. Miképp lehet ezt az egészet jól megvalósítani?

– Először is kell egy nagyon jó iskola, kellenek nagyon jó tanárok, akiknek ez a szakoktatási területük. Megint visszatérek a felsőörsi iskolára, mert én írtam ezt a tananyagot. Még nincs kész, és nem tudtam, hogy mibe vágom a fejszémet. Most már tudom, hogy ha ez létrejön, akkor nagy gond lesz nekem, mert iszonyatos nagy munka a különböző kultúrákat belevenni, olyan tanárokat találni és megnyerni, akik ezeket a gyerekeket jól nevelik. Kisebbségi létben élő, nehéz sorsú, szegény családból származó gyerekekről van szó, akik nem is tudják, hogy mi vár rájuk. Meg fognak ijedni, azért kellenek elsősorban roma származású tanárok, de nem romák is.

Ez olyan, mint amikor valahová elmegyek, valakivel játszom, és a zenén keresztül nagyon hamar képesek leszünk kontaktust teremteni. De az ember jó, ha egy nyelvet beszél, például mindketten beszélünk angolul. De ha ő beszél is angolul, én viszont csak cigányul beszélek, illetve roma nyelven, valahogy akkor is meg kell magunkat értetni. Ez hozzátartozik az oktatáshoz, amit mi megpróbálunk valahogy megvalósítani.

– Mit kell tenni ahhoz, hogy a jelenlegi rendszer a fentiek szerint működjön?

– Ez nekem óriási feladat lesz, mert ha elindul az iskola, akkor haza kell költöznöm. Nem fog működni, ha csak félerővel dolgozom rajta, ezt meg kell szervezni, teljes odaadással kell dolgozni, ami a tanárokon is múlik. Beszéltem az itteni roma származású zenészekkel. Nemcsak a dzsessz-zenészekre gondolok, hanem azokra a roma származású zenészekre is, akik klasszikus zenét játszanak. Tehát az ő szerepük nagyon fontos abban, hogy ez az iskola itt létrejöjjön, és olyan tanterve legyen, ami működik. Gondolok az anyagi részére is, hogy ezek az emberek nagyon jól meg legyenek fizetve.

– Hogy teljes szívvel és lélekkel dolgozhassanak.

– Így van, mindenkinek lesz egy kis lakása, ahol megszállhat, amíg nálunk tanít. Ez nem azt jelenti, hogy eljön két napra valahonnan Amerikából. A tanítás elindul február-márciusban, és augusztusban lesz egy nagy bemutató koncert, nagy színpaddal, vendégeket hívunk, és ez óriási nagy dolog lesz.

Ez az én nagy álmom, Kodály módszere is benne lesz, és minden, ami az oktatás teljessé tételéhez tartozik.