Gaul Emil: Rasszizmus az osztályomban

Balázs János: A nap szerelmese. Forrás: Wikipédia

Bizalmat kell adni a diákoknak ahhoz, hogy minden gondolatukat kimondhassák, azokat is, amiket mi nem tudunk elfogadni.

Gaul Emil

A bizalmi légkör megteremtéséről

Egy főiskola művészeti tagozatán dolgozom, ahol főleg viszonylag kis létszámú, 5-10-15 fős csoportokkal foglalkozom. Meggyőződésem, hogy az intenzív, önfeledt tanulás feltétele a bizalmi légkör, ezért nagy figyelmet fordítok rá, hogy elfogadjanak a diákjaim. Többféle módszer létezik ennek megteremtésére, én úgy érem el, hogy személyességet viszek be és kapok cserébe. Év elején néha már úgy várom a hallgatókat, hogy a székek körbe vannak rakva, máskor megkérem őket, hogy segítsenek átrendezni a termet. A lényeg az, hogy ne hierarchikus legyen a térszerkezet, mint mondjuk a katedra-padsorok elrendezés esetében, hanem egy asztalt körbeülve térelrendezés szempontjából mindenki azonos súlyú helyet használhasson. Persze a körön belül is kitüntetett az én helyem, de ez már nem a geometriai adottságokból fakad, hanem a felhatalmazásaimból, jó esetben a tudásomból. A hatalmi hierarchia meglétét jól jelzi, hogy a diákok csak zsúfoltság esetén ülnek közvetlenül mellém.

A tér átrendezését követi a bemutatkozás, aminél kerülöm a szokásos megoldást, mert nagyon keveset árul el a személyes tulajdonságról, beállítottságról, ha mondjuk, ilyesmi hangzik el: „Kisvárdán a Báthoryban érettségiztem, már ott is rendszeresen rajzoltam a szakkörben, apám villanyszerelő, anyukám óvónő”. Inspiráló szokott lenni, ha elsőként én beszélek, és elmondom, hogy van három gyerekem, volt kutyánk, most macskánk van. Aztán rövid szakmai életrajzot mondok, hogy tíz évig kiállítástervező voltam, és bejártam a világot, hogy miként kerített hatalmába a tanítás, és hogy miként váltam a környezetkultúra terjesztésének hirdetőjévé. Jól bevált egy másik módszer is, amit például olyan esetben használtam, amikor az öltözködés kultúrája volt a foglalkozás középpontjában. Megkérdeztem, hogy melyik ruhadarabomról meséljek. És arról meséltem, amit választottak. (üzenet: a diák tematizálhat). Elmondtam, hogy melyik turkálóban szereztem, és miért tetszett meg (üzenet: a tanár is ember, turkálóba jár). Volt persze sokkal inspirálóbb történetem is, amikor az észak-karolinai orvos guatemalai szegényeknek szánt csomagja barátom rábeszélésére nálam, egy legatyásodott budapesti tanárnál köt ki eredeti Ralph Lauren nadrággal. Egy ilyen ínyencség aztán felszabadítja a beszélőkedvet, és dőlnek a személyes történetek. Ha például képi kommunikáció a tantárgy, akkor első órára lehet egy kedvenc fotót kérni, az is beszéltet. A tárgy, fotó kapcsán hajlandók vagyunk olyat is elmondani, amit saját személyünkkel kapcsolatban eszünk ágában sem lenne: hiszen a titkainkat őrizzük, de egy elidegenített tárgyról már szabadon tudunk beszélni. A kapcsolatot aztán a lehetőségek kihasználásával építjük tovább: például az óra elejéből tíz percet arra szánunk, hogy megbeszéljük, kivel mi történt. Ilyenkor iskolai és családi események egyaránt szóba kerülnek. Ahogy egyre többet tudunk meg a másikról úgy egyre jobban értjük meg a viselkedését és fogadjuk el a személyét. A bizalom erősödése mellett a csoport kohéziója is nő.

A rasszizmusról az iskolában

A közvélemény-kutatások jelzik, hogy Magyarországon az egyetemisták között igen magas a szélsőséges nézeteket vallók aránya, a korosztályok közötti összehasonlításban a legmagasabb. Az osztályterembe lépve ezt nem nagyon lehet látni: egy-egy fekete bakancsból, vagy Londsdale-pólóból nem lehet következtetést levonni. De fontos, hogy tudjuk, jelen van, és én úgy érzem, nekem feladatom foglalkozni vele. Egy kicsit utánanéztem, de nem találtam módszertani segítséget arra a kérdésre, hogy a gyűlölettől a lenézésen át az idegenkedésig terjedő érzelmi állapot megváltoztatásához hogyan lehet hozzáfogni. Itt és most nem a tanárképzésben jelenlévő romológiai és multikulturális nevelésről beszélek, hanem a szaktárgyi órák kínálta lehetőségekről. (Megjegyzem persze, hogy például a cigány kultúra mint tantárgy vagy a multikulturális nevelés a tudományos alapokat tudja nyújtani, de nyitottságot talán az empátiára, a szociális érzékenységre koncentráló tréningek alapozhatnak meg. Hogy aztán a konkrét találkozás – olyasmi, mint Baglyas György Nyolcadik kerületi sétái –, sőt az együtt töltött hosszabb idő fejtse ki az érzelmeket is megmozgató hatását. Mert tanárképzésünk jelenleg nem képes alapvető szemléletváltozást előidézni, és így a gyűlölködő hallgatók is kaphatnak tanári diplomát.) E problémafelvetést követően a művészeti nevelésben dolgozó szaktanárként leírom, hogy én az óráimon mit tettem az ügy érdekében.

Az eseteim

Antiszemitizmusra utaló jelet eddig még nem tapasztaltam az iskolában. Több csoportban hoztam már szóba, és az derült ki, hogy a diákok nem ismerik fel, hogy ki zsidó származású, és ki nem. Olvasni olvastak antiszemita írásokat, de azokat, akikkel én kapcsolatba kerültem, ez nem érintette meg. Annál inkább a cigánykérdés.

Egy tanár szakos kis csoportban is szóba kerültek a cigányok, ami számukra azért is fontos kérdés, mert tanárnak készülnek, és tudjuk, hogy a cigány tanulók között lényegesen több a tanulási és magatartási zavarokkal küzdő diák. A beszélgetés során először saját magukkal és családtagjaikkal megtörtént incidenseket mondtak el, amikor is cigányok megfenyegették vagy meglopták őket, és más garázdaságokat követtek el ellenük. A megbeszélés során az esetekből általánosítottak: ilyenek a cigányok. Én ugyan jeleztem, hogy egyes esetekből nem szabad általánosítani, de nem erre akartam koncentrálni, hanem arra tereltem a szót: nézzük meg, mi okozhatja ezt a viselkedésbeli eltérést, kriminalizálódást. Kérdeztem, hogy ismernek-e közelebbről cigány fiatalt vagy esetleg családokat, és kiderült, hogy nem. (Amire persze előjöttek a sztereotípiák: „köztük is akad rendes család”). Megpróbáltam közel vinni őket a probléma gyökeréhez: konkrét gyerekekről, fiatalokról meséltem nekik, akiket a szüleik nem tanítottak meg rendet tartani, dolgozni, de néha még széken ülni sem, mert nincs szék, és olyan ház is akad, ahol még budi sincs. Aztán meséltem olyan felnőttekről, akiknek évek óta nincs munkája, és reményük sincs rá, hogy munkájuk, rendes otthonuk legyen. Nem tudják a gyerekeiket rendben nevelni, nincs esélyük arra, hogy emberhez méltó jövőre készítsék fel őket. Olyan beteg gyerekről is beszéltem, aki nem kap fájdalomcsillapítót, mert a családnak nincs pénze a városba menni orvoshoz, és nincs pénzük orvosságot venni. A számomra megrázó esetek megérintették őket is. Ennyit lehet elérni egy óra alatt. De ennyi idő nemhogy a megszeretéshez, de a megértéshez és az elfogadáshoz is kevés. Túlságosan is szenvedélyes és elkötelezett lehettem, mert amikor ismét a cigánykérdés került szóba, észrevettem, hogy egyikük intett a szemével a többieknek: „ne előtte”! Tanultam belőle, és legközelebb más utat kerestem.

Egy másik esetben 10-12 fős művészeti csoporttal hallgatói kiselőadásokat elemeztünk, amikor váratlanul szóba került, hogy „milyenek a cigányok”. A jó szándékú, de teljesen tájékozatlan fiatalokat elfogadtam úgy, ahogyan vannak, a vállalhatatlan véleményükkel együtt, hogy teret adjak a nézetek megvitatásának. A cigányokat terhelő bűnlajstrom, hibaleltár elhangzása után arra kértem őket, hogy most azon gondolkozzanak, mi a teendő. Te vagy a király, a miniszterelnök, a pápa. Az új helyzetben felszabadultak, megindult a képzeletük, és először a Taigetosz gondolata merült fel. (Fel lehet szisszenni, de attól a cigányság kiirtásának gondolata jelen van, tehát az iskolából sem lehet kitiltani, és nem is szabad. Be kell láttatni az abszurditását.) Az indoklás, mármint a kiirtás indoklása az, hogy a (többségi) társadalom fenntartása nem bír el kimagasló terheket. Ez aztán behozta a beszélgetésbe általában a betegek ellátásának a problémáját meg a többséghez tartozó emberek kriminális magatartásának a kérdését. Tovább finomították a hallgatók a gondolatkísérletet azzal, hogy a nem bűnöző cigányok kivételt képeznek, és ezeknek a felvetéseknek a fényében elbizonytalanodtak, hogy kit is kell akkor kiirtani? Ezen a ponton aztán kiderült, hogy még gondolati szinten is tarthatatlan az ötlet, hiszen akkor nem cigánykérdésről van szó, hanem az antiszociális és kriminális viselkedésről. (A népirtásról egyébként végig érezték, hogy erkölcsileg vállalhatatlan, „kis Hitler” elnevezéssel vicceskedtek egymás között.) Aztán az egészet elvetették, és az iskola-gettó ötletét járták gyorsan körbe, egy valamilyen javító-nevelő iskola megvalósítását és feltételeit, várható eredményét. Megérezték, hogy az elszigetelés, a társadalmi szálak hiánya rendkívüli problémákhoz vezet, így ezt az ötletet is elvetették. Ezt követően már csak kisebb ötletsziporkák villantak fel, és gyorsan visszatértünk a tanórához, a hallgatói kiselőadások elemzéséhez. Az eset számomra több tanulsággal szolgált.

  1. Bizalmat kell adni a diákoknak ahhoz, hogy minden gondolatukat kimondhassák, azokat is, amiket mi nem tudunk elfogadni.
  2. Teljesen fel kell szabadítani a gondolataikat (nem a tetteiket!), mert másképp nem fognak hozzá a megismeréshez.
  3. Olyan helyzetet kell teremteni, amelyben 
  • túllépnek a sztereotípiákon,
  • elkezdik feltárni a helyzetet,
  • nem elutasító, hanem aktív részt vállalnak,
  • megoldási modelleket alkotnak.

Kíváncsian várom, hogy mások milyen lehetőséget látnak a cigánykérdés tantermen belüli kezelésére, a rasszista hallgatók attitűdjének áthangolására. Meggyőződésem, hogy a cigánykérdés a 21. századi Magyarország előtt álló legfontosabb megoldandó belpolitikai probléma.

A szerzőről: