„Az életben a legnagyobb boldogság, ha meggyőződhetünk róla, hogy önmagunkért szeretnek, vagy pontosabban: szeretnek bennünket, annak ellenére, hogy önmagunk vagyunk.”
Victor Hugo
(Évek, hónapok, évtizedek során raktározódnak mondatok-gondolatok valahol hátul, az agyban, és várakoznak. Aztán újra előkerülnek, és többé-kevésbé egységgé állnak össze. A most következő, régen érlelődő gondolatokat egy – valaha hozzám közel álló – nemzedéktársam halálhíre hívta elő. Nem ő az első, aki a halálba itta magát közülünk – alig 50 évesen. Szeretném, ha kiderülne, hogy rosszul látom magunkat. Ugyanakkor Te, aki a nemzedékemhez tartozol és ezt olvasod, de nem érzed magadra vonatkozónak, kérlek, ne sértődj meg. Nem szeretnék általánosítani, de nem tudom nem elmondani, hogy látok bizonyos törvényszerűségeket. Ezért mondhatnám azt is: „akinek nem inge, ne vegye magára” – de inkább így mondom: ha megbántana valamelyik állítás, vedd úgy, hogy csak magamról beszélek, vagy csak én látom így magunkat, a tévedés jogának fenntartásával.)
„Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Évmilliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”
(Madách: Az ember tragédiája)
Számomra különlegesen szép és várakozással teli volt 2004 szeptember elseje. Nagy és merész álmom vált valóra. Harmincegy évesen rászántam magam, hogy középiskolába jelentkezzem.
