Az Eleven Emlékmű csoport megszakítva emlékezetpolitikai témakörének több éve tartó beszélgetéssorozatát december 15-én a jelent, illetve a jövőt választotta az 52 fő jelenlétében lezajlott online beszélgetés témájául: az oktatásügyben zajló engedetlenségi mozgalmak kérdéseit állította fókuszba. A „barikád” nyolc „névtelen harcosát” hívta meg erre az estére. Közülük Pap Gábor Papesz le is írta „tanúvallomását”.

28 éve tanítok, de ebből 27 évem van a Vörösmartyban, voltam Waldorf-tanár, dolgoztam tanulási nehézségekkel küzdőknek fenntartott magániskolában, és kalandoztam sokat egyetemeken, színházakban zenét szerezve, 8 évig színikritikát írva, idén 15 éves társulatommal megnyerve a kazincbarcikai fesztivált, 4 évig az Országos Diákszínjátszó Egyesület választmányi tagjaként, 8 éve a Magyar Drámapedagógiai Társaság elnökségi tagjaként szolgálom a drámapedagógia és a gyerekszínjátszás ügyét. De mindvégig kitartottam a Vörösmarty mellett, 9 évig csak kreatív zenetanárként dolgoztam itt, de 18 éve ez kiegészült az ének-zenével, vezetem az iskola zenei együtteseit, és három évig még a drámatagozatot is vezettem, a karantén alatt írtam egy könyvet A dramatikus zene felfedezése címmel, ami kiadás alatt áll, és amelynek fő színtere szintén a Vörösmarty. Szóval kalandozó típus vagyok, de csak a „csillagtúrákat” szeretem, és csak ebből a biztonságos háttérből tudok vagánykodni.

Tőlünk egy embert rúgtak ki, de mégis hármat vesztettünk, pontosabban négyet, mert Koromné Beck Zsuzsa, az iskola legendás igazgatója 2020 decemberében ment el hirtelen, a COVID-cirkusz kellős közepén, és én úgy gondolom, hogy ő is ennek a tönkretett, elátkozott oktatási rendszernek az áldozata. Törökné Pethő Erzsi kiváló angol tanár, pár éve végzett a drámás osztálya, most mondanom sem kell, érettségiző csoportjai vannak, akik most tanár nélkül maradtak (az igazgatónőm kivár, januárig nem hirdeti meg az állást, Erzsi pedig együtt pereskedik a többi kirúgottakkal, eszébe sincs belenyugodni a dologba). Jó humorú csaj, én nagyon kedvelem, közben a légynek sem ártott, és semminek nem volt a középpontja csak beleállt a tiltakozásokba ugyanúgy, ahogy még hozzá hasonlóan harmincan – semmilyen mérce szerint sem nevezhető főkolomposnak: háromgyerekes családanya, pedagógus férjjel, aki tavaly hagyta ott a közoktatást, mert nem tudtak megélni. Gőzünk sincs, mért pont őrá hullott a magát belügyminiszternek álcázó, fehérgalléros „keresztapa” tanügyi bombája. Kirúgása harmadnapján Palotanegyed-járást szerveztünk az iskolától a Kálvin térig, körbejárva a közeli oktatási intézményeket, ahova kitettük a piros-fehér szalagot, közben jelszavakat skandálunk, saját dalainkat énekeltük (mert nekünk ilyenek is vannak). Aztán robbant a belső bomba: Kosztra Gábor felmondó-levele azért volt számunkra meglepő, mert ő – aki matematika-történelem szakos tanár, és a történelem munkaközösség vezetője, mellesleg kiváló volt „margitos” színjátszó, két darabomba is behívtam, hogy az adott drámás osztály főnökeként játsszon együtt velünk, és örömmel vállalta –, szóval ő komoly jobboldali elkötelezettségű srác, akivel én is állandó vitában álltam a kormány jóhiszeműségéről, és egyébként nem állt bele semmibe, azt hittük, nem ért egyet velünk. Levele többünkre óriási hatással volt, és ha lehet, még nagyobb médiafigyelmet kapott, olyan tűpontosan elemezte a helyzet csalárdságát, majd közölte, hogy mélyen felháborították az intézkedések, és a továbbiakban nem kíván a Belügy irányítása alatt dolgozni. És most jelezte egy volt vörösmartys diák kollégánk, Devecsery Tamás is, hogy bár december 1-jétől főállásban dolgozott volna friss diplomásként, a továbbiakban ő sem kíván asszisztálni az oktatás tönkretételéhez.

A magam részéről azt kell mondjam, hogy bár elkezdtem a polgári engedetlenséget és háromszor sztrájkoltam is, végig éreztem, hogy ez nem nekem való, ez nem én vagyok, hőzöngeni-hangoskodni a Facebook védettségében a szabadidőmben, azt tudok, de egyébként gyáva vagyok, másrészt pedig nem érzem, hogy ez volna a megfelelő mód és út. Én nagyon hosszú idő, majdnem 30 év után mentem ki előszőr 2016-ban újra tüntikézni, és akkor nagyon megragadott a fekete ruhás nővér Parlament előtti 5 perces néma csendje: talán katolikus neveltetésemből adódik, de én ebben a CSENDBEN hiszek (kicsit szakmailag is, mert a John Cage-i csendfilozófián alapulnak a gyakorlataim), de persze ez a csend nyomasztó tud lenni, csak nem mindegy, hogy kit nyomaszt: én jobban szeretném, ha a kormányt nyomasztaná! Ezért a Deák-féle passzív rezisztencia formáit keresem, szóval valahogy meg kellene fordítani ezt a kormány felől jövő „lesz---unk benneteket, r---djatok éhen, az sem érdekel” dolgot, és azt mondani, hogy „ugyan belebújtok az alsónemünkbe is a gusztustalan politikai abúzusotokkal, de mi ebből nem kérünk, nem kollaborálunk, és mi fogunk levegőnek nézni benneteket, és a diákságot is az óriásplakát-celeb-pszeudo-kultúrátok álkeresztény, nemzeti pántlikásch posztsztálinista, göbbelsziánus és maoista ideológiapótlékaitokból álló tökéletes humbug elkerülésére bíztatjuk. Nyomasszon benneteket inkább, hogy levegőnek nézzük a magyar kormányt, az Országgyűlést, a valódi értékek ugyanis nem nálatok vannak, hanem nálunk, mert az az ifjúság szeretete és bizalma, ami egy-két választás alatt (ha ugyan ilyen még lesz a jövőben) átállítja talán majd az ingát egy vélhetően teljesen új, még nem kompromittálódott, helyes irányba.” Vagy nem tudom…

És egy személyes történet: én a VMG-ben a Díszteremben dolgozom sokat, és tavaly egy vakolatdarab lehullott az ablaknál a plafonról. Felvettem és megnéztem, hogy a darab mérete, valamint a belmagasság alapján, ha ez a darab egy gyerek fejére hull, akkor akár agyon is ütheti, és ha mindez az én órámon történik, engem vesznek elő. Levittem a darabot az igazgatóhelyettesibe remek kollégámhoz, a sok Gábor közül ő is egy, a Meleg, és két perc alatt végigfuttattuk, hogy ha ezt most mi bejelentjük, akkor évekre lezárhatják az iskola legfontosabb termét, de az holt biztos, hogy megoldani nem fogják a problémát. Nos, Palya Tamás a partizános interjúban hasonló történetet mesélt, ott egy majdnem gyerekek közé hulló ablaktábla volt az ok az ő bepöccenésére, amit ugyan megcsináltak, de amikor Tamás az egy emelettel lejjebb lévő hasonlóra hivatkozott, már az volt rá a cinikus tankeres válasz, hogy „onnan nem esik akkorát”. Nos, hulló vakolatok, ablaktáblák és belügyes tanügyi bombázások között éljük mindennapjainkat. Szerintem ez háború, ha nem is fizikailag, de lelkileg-szellemileg mindenképpen az: háború, amit nem mi kezdtünk, és mi próbáltunk és próbálunk kitérni a hatalom névtelen és arctalan „golyói” (lásd: önálló gazdálkodás megvonása, elrontott NAT, gyalázatos sztrájktörvény), mint anno 95-ben Szarajevó egyszerű népe az orvlövészek elől, de nem tudom igazán, hogy milyen eséllyel hadakozunk e lélektelen szörnyetegek, vagyis Michael Ende Momo című meseregényének „szürke urai” ellen. Mert sajnos még az Idő (Hóra mester) sem dolgozik nekünk. Vagy mégis?