Töprengésféle...

Forrás: wikimedia.org

„...az egyes ember horizontjától az emberiség horizontjáig tartó útról” (Paul Éluard). Trencsényi László írása

Mindezek valóban egymáshoz képest alternatív paradigmák.

Trencsényi LászlóAz ún. „konzervatív pedagógia” gyarapodó hazai szakirodalmát tanulmányozva értem meg rendre, hogy mennyire és miért fáj nekik a – szerintük nélkülözhetetlen – valláshoz fűződő viszony – az egyszerűség kedvéért mondva ­– szekularizációja; s hasonlóképp fájlalják a „nemzettudat” kialakításának feladata elmaradását a „modern pedagógiákat” okolva mindezért. S ezzel összefüggésben a „kultúrát” jelentő, nemzedékeken túli, nemzedékek között hidat teremtő „általános műveltségnek” az iskolából való kiszorulását panaszolják Egyébként már-már paradox módon a tudás gyakorlatiasítása (szakmai nyelven a „releváns tudás” előretörése) mögött – miközben azt a „modernek” számlájára írják – a globális gazdaságot kiszolgáló állam polgárait kisajátító ármánykodását látják. Megjegyzem néhány évtizede hasonlóképpen állította szembe a progresszív „permanens nevelés-művelődés” teóriáját a manipulatívnak értékelt „lifelong learning” ideológiájával jeles kortársam, Csoma Gyula.

A klasszikusok közül J-J. Rousseau és John Dewey a „mumus” ebben a modernizmus ellenes – konzervatív – narratívában. Az „ermenonville-i remete” a felvilágosodás korában a gyerekkor tiszteletéért emelt szót az Emilben. Nem egyszerűen a megváltó kisded eljövetelének metaforájaként gondolt a gyerekekre, hanem konkrét felnövekedő vagy éppen korai torokgyíkban, tüdővészben elpusztuló valódi Jeanokra, Émile-ekre és François-kra. Az ő konkrét – és földi, evilági ­– boldogságuk mellett szállt síkra. Mint ahogy a múlt század elején a reformpedagógiák pionírja, az amerikai filozófus-pedagógus John Dewey sem egy nagyobb (akár absztrakt módon tételezett) entitás iránti elkötelezettségével tűnt ki, hanem a mindennapi társadalmi praxis eleven környezetében való alkotó eligazodás normájával és módszertanával.

Mindezek valóban egymáshoz képest alternatív paradigmák.

Az emberi élet értékének két, alternatív felfogása. A konzervatív szemléletben (Nota bene: szocialista-kommunista frazeológiával is megjelenhetett ez a nézet) az egyén élete, életünk általában alárendelődik a nagyobb, jobbára transzcendensként meghatározott identitásnak, mondhatni az egyéni emberi élet célja az emberiség történetének hosszú folyamatában – boldogsággal övezve, vagy megtöretéssel kikényszerítve – a közösség, az eszme, a „magasabb rendű lény” odaadó, önfeladó szolgálata.

A „modernek”, bár nem tagadják, hogy az egyén fizikai és szellemi életben maradásához bizony gyakorta szüksége van, lehet ilyen odaadó vállalásokra, ilyen identitásban való feloldódásra: de fókuszban mégiscsak a szabad, felszabadult egyén, személy egyszeri, megismételhetetlen, mondhatni „halandó” élete, s halandó életének tartalmas kitöltése áll.

Ennek alapján ez utóbbi alapjában véve felelősségetika, az előbbié pedig a heteronóm erkölcs etikája. Mely morál aztán a mindennapi társas viszonyokra – munkahely, közélet, család – is kisugárzik akkor is, ha ez önkéntes odaadás, szolgálat (alávetés) vagy kényszer kegyetlen szocializációjának eredménye.

Az autonómia mellett kiállók hősideálja, nevelési célja nem a magányos ember (se nem magányos hős, se nem elveszett, elkallódott „lisnij cselovek”). Társas lény ő is, társak közt csetlő-botló, a mindenkori emberi törvényeket elfogadó vagy azokhoz képes lázadó. Ám tekintetét nem az égi csillagokra veti (még ha a költői utópia, József Attiláé azokat „művelhetőnek” is titulálta), hanem számolva az elkerülhetetlen véggel: az élet, a mindenkori jelen viszonyai közt szeretne helytállni.

Legalábbis a „modernek” szeretnék, hogy e helytállás elvárásaira felkészült legyen nevelkedése során. Akárhol is nevelkedik.

A szerzőről: