L. Ritók Nóra írása

Pályázni lehet erdei iskolákra is… de itt bejön egy másik vonal: egy szegregált iskolából ottalvós programra utaztatni gyerekeket, még akkor is, ha fedezik az utazást, étkezést, számos akadályba ütközik. Mert kell sok minden, váltóruha, váltócipő, törölköző, utazótáska, tisztasági felszerelés stb. Ahol a „nincs” határozza meg a napokat, ott ez a családoknak nem vállalható.

Nemrég egy Füvészkertben láttam egy táblát, amit egy nemzetközi természeti neveléssel kapcsolatos konferencia emlékére állítottak. Eszembe juttatott ez egy másik eseményt is, amin én is ott voltam, a Bükki Nemzeti Parkban, egy Környezeti Nevelési Szakmai Napon… 

Aztán elgondolkodtam azon, milyen kihívásokat támaszt velünk szemben a világ, amelyekre az iskolának reagálni kellene. És elég sok olyan dolgot találtam, amivel foglalkozni kellene, ami fontos egy fenntartható világ szempontjából, ám ebben a struktúrában, amiben most tanítunk, nem igazán kap teret.

Emiatt felmerült bennem a kérdés: vajon jól van így? Nem kellene valamit gyökeresen megváltoztatni, szakítani a tekintélyelven alapuló, tényadatokkal teletömött oktatáson? És nemcsak azért, mert a világ másról szól, hanem azért is, mert a gyerekek is mások már, mint 10, 20 vagy 50 éve. És mi mégis ugyanazokat a munkaformákat, módszereket alkalmazzuk. 

A múltkor beszéltem valakivel, aki nyugdíjas pedagógus, és kérdeztem, nem vállal-e még pár órát valahol. Azt mondta, nem akarja, mert neki elölről kellene kezdenie mindent… meg kellene tanulnia a mai gyerekeket, mert ők már nem azok, akikkel ő korábban foglalkozott, és nagyon nem érti őket. Ehhez a tanuláshoz meg már nincs már ereje.

Elgondolkodtam azon, amit mondott, és teljesen értem. Csak az a furcsa nekem, hogy ezt hogy nem látják döntéshozói szinten? 

No, de térjünk vissza a tartalmakra. Sokféle olyan terület van, ahol élményközpontúan lehet tanítani, és komoly szakmaiság van mögötte. Ilyenek az erdei iskolák, a nemzeti parkok látogatóközpontjai, ahol nemcsak ismeretátadás folyik, hanem olyan nevelés is, ami a természet tiszteletéről, védelméről szól. 

Amit problémásnak látok, az, hogy nem ezek érhetőek el minden gyerek számára. Akik távolabb élnek, nekik utazni kell, egy alföldi településről a hegyekbe utazni nem kis távolság, esetleg szállás is kell. A szülők pedig nem mindenhol engedhetik meg maguknak a plusz költségeket. 

Ugyanez a helyzet a múzeumokkal, ahol a múzeumpedagógiai foglalkozások élményt adóan tanítják a kulturális értékeket, az azokhoz való viszonyulást… Ha el tudnak oda utazni. Lehet ingyenes vonatköltséggel is, de így is nagy kihívás, mert a kis falvakban már nincs vasúti közlekedés, onnan eljutni az állomásra nem egyszerű, szóval tömegközlekedéssel megjárni egy kis faluból a fővárost gyakran lehetetlen. 

Persze voltak erre uniós pályázatok, melyek biztosítottak autóbuszt, hogy egy-egy eseményre eljuthassanak a leszakadó térségek gyerekei is. De itt azért, mint minden fejlesztésben, szükségeltetne egyfajta folyamatosság, hogy az átadott értékek beépülhessenek, megerősítést kapjanak, esetleg bővüljenek. Ám ezek a pályázati projektek végesek, a tanév végével lezárultak, és maradnak emléknek az egyszeri látogatások. Pályázni lehet erdei iskolákra is… de itt bejön egy másik vonal: egy szegregált iskolából ottalvós programra utaztatni gyerekeket, még akkor is, ha fedezik az utazást, étkezést, számos akadályba ütközik. Mert kell sok minden, váltóruha, váltócipő, törölköző, utazótáska, tisztasági felszerelés stb. Ahol a „nincs” határozza meg a napokat, ott ez a családoknak nem vállalható.

A pedagógusnak pedig többletmunka a pályázatírás, a lebonyolítás, ráadásul konfliktusok is kialakulhatnak. Az a gyerek, aki nem volt ilyen helyzetben, nem tud fontossági sorrendet tenni a dolgok között, a legfontosabb lesz, hogy nem jó a kaja, éhes, vagy éppen úgy véli, a másik ellopott tőle valamit, megy a telefon haza, és a pedagógus nem győzi nyugtatni a kedélyeket. Egy-két ilyen megtapasztalás után meggondolja, hogy időt és energiát fektessen a pályázatírásba.

Szóval ezek az élménytanulások valahogy kívül maradnak a rendszeren, és korántsem érnek el mindenkit. Talán az a baj, hogy nem megy át a tanulás ténye, csak az élmény? Ezt nem sikerült elhelyezni megfelelően a célok között?

Nekem speciel a cirkuszlátogatások állami programja élményt adó projektnek tűnik, de nem annyira tanulós. Fontos persze az élmény is, hogyne… De létezik egy olyan is, hogy cirkuszpedagógia, ami nemzetközi módszertannal bíró csodás dolog. Eljuttatható lenne minden iskolába, és fejlesztene is amellett, hogy élményt adna. Nemcsak a fizikai fejlesztésre, hanem a szociális készségekre is óriási hatással van.

A múzeumpedagógiában az utazó foglalkozások, amit pl. a Szentendrei Skanzen csinál a „Bőröndmúzeum” projektben megint egy olyan elem, ami eljuttatható. No és mennyi minden van még… pl. a Tekerd! LEGO-projektje, amiben mi is részt veszünk, ami a szabálykövetést, figyelemkoncentrációt, finommotorikát remekül fejleszti. Vagy ott a társasjáték-pedagógia, ami aztán a különféle tartalmakkal az összes tantárgy ismeretanyagához kapcsolható készségfejlesztés.

Ezek ma vagy érintőlegesen kapcsolódnak az iskolarendszerhez, és nem tudnak mindenhova eljutni, vagy a civil szervezeteknél vannak, ahol még nehezebb megtalálni, hogyan juthat el a leszakadó térségek gyerekeihez.

Jó lenne megtalálni azt, milyen iskolarendszerbe lehetne beépíteni ezeket. Amiben az élményközpontú tanulás mellett meghatározó az esélyegyenlőség is. Mert a fenntarthatóságnak nemcsak a környezetvédelem a része, hanem a társadalmi aspektus is. 

Vannak mindenfele remek, korszerű módszertanok, de kívül az iskolarendszeren. Milyen jó lenne újrakezdeni, egy tiszta lappal… és felvázolni egy másfajta hatásrendszert az iskolákban, ahol beépülhetnek ezek is, természetes módon, tanítási célokkal, mérésekkel. Mert így is lehetne.