Kovácsné Balla Katalin írása

Átmeneti nevelési korszakban élünk, amikor haldoklik, amiben vagyunk, miközben tudjuk, hogy előttünk áll egy új modell létrehozásának feladata.

A formális iskolai intézményrendszer haldokló szakaszát éljük. A rideg tantermek ablakából kinézve látjuk, hogy kint már teljesen megváltozott a világ, de mi még a Comenius által 1657-ben felállított osztály-tanóra rendszerben rekedtünk. Kicsengetnek, becsengetnek, bemegy a kiégett tanár, „leadja” a sok esetben gyakorlati szempontból teljesen hasznavehetetlen tananyagot, majd elsiet ügyes-bajos személyes dolgait intézni. A diák nincs is tudatában, hogy valójában nem is él, hisz érzelmi életet nem ismer, az iskolában csak megőrzés van, szülei egész nap dolgoznak, nagyija távol van, otthon hosszú órákat maga elé meredve egyedül bambul okos készüléke társaságában. Jobb esetben a tehetséges, de érzelmileg elhanyagolt, virtuális világban jártas gyermek korán megszerzi a nyelvvizsga-bizonyítványt, később főiskolát is végez, önbecsülés hiányában robotoló géppé válik, és egy napon halljuk, hogy korai halállal távozott. Vagy más esetben korai szerfüggővé, később „öngyilkosjelöltté” válik.

Az ilyen formában intézményesített tanulókból csak azok számára lehetséges a hosszú élet ajándéka, akik mögött családok állnak, és a délelőtti iskolai elhanyagolást, valamint az információözön által okozott stresszt délután otthon le tudják vezetni, ki tudják mondani, mert van, ki meghallgassa, támogassa őket, és közösen dolgoznak ki iskolai „túlélési” stratégiákat.

Az intézmény halála előkészíti az utat ősrégi iskolaformák újjáéledéséhez. Ahogy a Szentírás fogalmaz, „nincs semmi új a nap alatt” (Préd. 1,9) Már az ókorban működött a házinevelés a társadalmi vezetők gyermekei számára. A középkorban a nemesség házitanítókat fogadott. A 19. század elejéig, az állami iskolarendszer megjelenéséig ez volt az iskolai alapmodell, mely nyilván kevesek számára volt elérhető. A népoktatás kiépülése után is tovább élt a házitanítás az arisztokrácia körében. A 20. század csúcsra fejlesztette az intézményi tömegoktatást. A fiatalok örültek, hogy végre nem kellett délelőtt a földeken dolgozni, beülhettek a fűtött, rendezett tantermekbe, angolvécékkel, csappal ellátott mosdókat használhattak.

Az elmúlt évtized erőteljesen bebizonyította, hogy a technika által dominált, felgyorsult világban, ahol minden diák csak egy láncszem az intézmény rendszerében, ismét fontossá vált a személyes odafigyelés. A közösségi média csaknem naponta számol be tragédiákról, melyekben 12-15 éves fiatalok bántják, ölik egymást vagy követnek el öngyilkosságot. Ez egyrészt a robotoló életvitelű, szétesett családi háttérnek, másrészt a kiégett és dinamikátlan intézményrendszernek tudható be.

Átmeneti nevelési korszakban élünk, amikor haldoklik, amiben vagyunk, miközben tudjuk, hogy előttünk áll egy új modell létrehozásának feladata. Bármennyire próbáljuk menteni a "tömegiskolát", látjuk, hogy a nagy létszámú tanuló csoportok kora befellegzett. Mindent megteszünk, hogy fenntartsuk a tanulólétszámot, LEGO-projektet vezetünk be, e-oktatásra szakosított okos tantermeket hozunk létre, de ettől még a tanulói és tanári kiégést nem tudjuk megelőzni vagy elkerülni. Inkább ezzel csitítjuk lelkiismeretünket, ideig-óráig kezeljük a helyzetet, kütyükkel tereljük a figyelmet, hisz a nagy iskolákban nincs elegendő tanár és/vagy anyagi forrás a csoportbontáshoz, a kis iskolákban pedig tanulói létszám hiányában a tanár állása kerül veszélybe. Vannak alternatív (magán) iskolák a tehetős családok számára, ahol havi több százezer forint tandíj befizetésével már óvodás kortól lehetőséget adnak kis csoportokban, komfortos környezetben tanulni és jó minőségű, napi többszöri étkezést biztosítanak. Ám ezek az intézmények, korlátozott befogadó képességük miatt is, csak nagyon kevesek számára elérhetőek. És még ezek az iskolák sem garantálják a teljességet, mert ahhoz támogató érzelmi, családi háttérre is nagy szükség van. Akik a tömegintézményekben tanulnak, azoknak jobb esetben a támogató családi háttér marad. Itt a felvételi vagy érettségi vizsga előtt álló tanulót délután (online) magánórára fizetik be, hiszen délelőtt 25-30 főt nem tud a tanár egyszerre fejleszteni. Ám támogató érzelmi családi háttér nélkül ez is csak tűzoltás. A kisiskolásokat egész délután mindenféle szakkörökre járatják az "igényes" szülők, akiknek a lényeg az, hogy ne legyen otthon a gyermek, hisz ők is dolgoznak, későn érnek haza, nincs ki otthon fogadja a gyereket, nincs ki tanuljon vele. Így legalább "hasznosan" tölti a gyermek a délutánt, és szinte teljesen mindegy számukra, hogy milyen szakkörre jár, hisz abból lehet választani, amit az iskolai környezet kínál. Ebben a rendszerben felértékelődik a régi idők kis vidéki iskolája, amire nosztalgiával gondolunk vissza. Ahol egy tanító adott át minden alaptudást annak a pár falubeli gyereknek, ahol szimultán oktatás folyt, és a nagyobbak segítették a kicsiket. Ez a nosztalgia és ez a kényszerhelyzet kelti ismét életre a "mikroiskolát", aminek hosszú távon a jogi kerete is meg fog születni. Ebben a régi-új iskolaformában a 3-10 éves korú gyermekeknek fognak óvodai és elemi iskolai nevelést-oktatást biztosítani 5-8 fős kis csoportokban, közel az otthonukhoz. Az óvodapedagógus és a tanító is jól jár, hisz regisztrál ebben a rendszerben, és saját otthonában is kialakíthat "mikrointézményt" az előírásoknak megfelelően. Vagy bérelhet is helyiséget, ha ezt megengedi a fejkvóta vagy egy erre a célra szánt pályázati kiírás. A szülők is nyugodtabbak lesznek, ha nem kell reggel korán költeni a gyereket, hurcolászni autóval, hanem a közelben elérik az intézményt. És még egy nagyon fontos érv szól a „mikrointézmény” mellett: mivel alacsony létszámú csoportokról van szó, a pedagógus meg tudja ölelgetni a gyermekeket. A testi érintés ilyen formája a nevelés nulladik szintje. Ez képezi az alapját mindenféle szociális kapcsolatnak és taníthatóságnak. Azon gyermekek esetében, akiknek otthon ebből kevesebb jut, azoknak tudja pótolni ezt a pedagógus és a csoporttársak. Ezáltal hatalmas előnnyel indulhatnak tovább 5. osztályba. Ötödik osztálytól viszont, a szaktanári lefedettség okán, be kell integrálni ezeket a tanulókat köznevelési intézményekbe. Szerencsésebb esetben találnak kis létszámmal működő általános iskolát, vagy ha anyagilag meg tudják engedni, magániskolát. Rosszabb esetben marad a gigaintézmény.

Reménykedem abban, hogy a korszakváltás, mely még előttünk áll, megszüli ezt az iskolaformát is, és unokáinknak már csak történelem lesz a lelketlen, rideg kockaiskola.