Gondolatok a gyermekközpontú óvodáról és a pedagógusszerep változásáról. Jankovics Adrienn írása

Az előre megtervezett foglalkozás biztonságot ad a pedagógusnak. Tudom, mi következik, mit fogok mondani, mit kell előkészítenem, és mit szeretnék elérni. Ha azonban a gyerekek érdeklődéséből indulok ki, nekem is el kell viselnem valamennyi bizonytalanságot.

Óvodapedagógusként egyre inkább azt érzem, hogy valami mást kellene csinálnunk, mint amit az óvodai mindennapok megszokott rendje diktál. Nem azért, mert mindaz, amit eddig csináltunk, rossz lenne. Sokkal inkább azért, mert közben egyre többet tudunk arról, hogy milyen fontos a gyermekek önállósága, kíváncsisága, biztonságérzete és saját kezdeményezése. És közben azt is látom, milyen nehéz ebből a tudásból a mindennapi gyakorlatban valóban másképpen dolgozni.

Az óvodai életet ma is gyakran a felnőtt által kialakított rend szervezi. Van napirend, vannak előre eltervezett foglalkozások, közös tevékenységek, feladatok, amelyeket a gyerekeknek el kell végezniük. Az óvónő szervez, irányít, magyaráz, segít, javít, fejleszt, dokumentál. Könnyű úgy érezni, hogy akkor végeztünk jó munkát, ha mindent sikerült megvalósítani abból, amit előre elterveztünk.

Én azonban egyre kevésbé szeretném azt kérdezni magamtól: Mit terveztem mára, és sikerült-e megvalósítanom? Inkább azt szeretném észrevenni: Mi történik most a gyerekekkel? Mi érdekli őket? Mit próbálnak megérteni? Mire van szükségük? Mit kezdeményeznek?

Ez egészen másfajta pedagógusi jelenlétet kíván.

A gyermek számomra nem olyan valaki, akit egész nap egyik tevékenységből a másikba kell vezetni. Kompetens, kíváncsi, gondolkodó ember, aki a saját játékán, kérdésein, kapcsolatain és felfedezésein keresztül folyamatosan tanul. Ha ezt komolyan vesszük, akkor a szabad játék nem lehet egyszerűen két „foglalkozás” közötti üresjárat. Hosszú, megszakítás nélküli időre van szükség ahhoz, hogy a gyerekek elmélyülhessenek abban, ami őket valóban érdekli.

Az óvónő ilyenkor sem válik fölöslegessé. Éppen ellenkezőleg. Nagyon is szükség van rá, csak másképpen. Figyelnie kell, meghallgatnia, értelmeznie, kérdeznie, észrevennie, mikor van szükség a segítségére, és mikor jobb, ha visszalép. Ha például a gyerekek találnak egy csigát az udvaron, nem feltétlenül kell azonnal „foglalkozást” szervezni belőle. Lehet, hogy sokkal érdekesebb megfigyelni, mit gondolnak róla, mit kérdeznek, hogyan próbálják megérteni, mi történik vele. Innen akár egy hosszabb közös felfedezés is elindulhat – olyan folyamat, amelynek a végét én sem tudom előre.

Talán éppen ez a legnehezebb. Az előre megtervezett foglalkozás biztonságot ad a pedagógusnak. Tudom, mi következik, mit fogok mondani, mit kell előkészítenem, és mit szeretnék elérni. Ha azonban a gyerekek érdeklődéséből indulok ki, nekem is el kell viselnem valamennyi bizonytalanságot. Lehet, hogy olyan kérdést tesznek fel, amire nem tudom a választ. Lehet, hogy mást választanak, mint amit én elképzeltem. Lehet, hogy egy játék sokkal tovább tart, mint ahogy a napirend szerint „kellene”.

Éppen ezért nem gondolom, hogy elegendő azt mondani az óvónőknek: legyetek gyermekközpontúak, legyetek facilitátorok! Ehhez segítségre és gyakorlásra van szükség. Meg kellene tanulnunk másképpen figyelni a gyerekeket, beszélni arról, amit látunk, értelmezni a játékukat, jó kérdéseket feltenni, és azt is felismerni, mikor nem kell beavatkoznunk.

Talán többek között ezt kellene megtanulnunk:

• hogyan vegyük észre a gyermekek kezdeményezéseit?
• hogyan tudjuk a játékot valóban megfigyelni és értelmezni?
• hogyan teremtsünk olyan környezetet, amelyben a gyermekek önállóan is kezdeményezhetnek?
• hogyan dokumentáljuk a gyermek gondolkodását ahelyett, hogy elsősorban a saját előre megírt tervünket dokumentálnánk?
• és hogyan tudunk úgy jelen lenni, hogy ne nekünk kelljen mindig kijelölni az utat?

Én ezt a szemléletet próbálom a saját munkámban gyakorolni. Közben azonban sokszor érzem magam bizonytalannak. Attól tartok, hogy miközben én másképpen szeretnék dolgozni, az óvodai környezet, a megszokott elvárások és a kollégák jelentős része még mindig a régi működést tekinti természetesnek és helyesnek. Nem hibáztatni szeretném őket. Éppen ellenkezőleg: azt gondolom, hogy nekik is szükségük lenne arra a támogatásra, amely segít a változásban.

Mert a rutinból nem könnyű kilépni. A rutin nem egyszerűen rossz szokás. Biztonságot ad, időt takarít meg, kiszámíthatóvá teszi a napot. Egy új pedagógiai kultúrához viszont újfajta szakmai biztonság kell: annak a biztonsága, hogy akkor is képes vagyok jól reagálni, ha nem tudom előre pontosan, mi fog történni.

Talán ezért nem újabb módszerekre és még több előre elkészített mintára lenne leginkább szükségünk, hanem több közös gondolkodásra, megfigyelésre, szakmai párbeszédre és bátorításra. Arra, hogy az óvónő ne érezze magát hibásnak azért, mert nem ugyanúgy dolgozik, mint eddig, hanem segítséget kapjon ahhoz, hogy megértse, mit csinál másképpen, és miért.

Számomra a szemléletváltás lényege egyszerűen az, hogy az óvoda ne a gyermek későbbi életére való várakozás helye legyen. A gyermek nem „majdani iskolás”, hanem most is teljes értékű ember. Nem az a feladatunk, hogy minél hamarabb hozzáigazítsuk őt a felnőttek által létrehozott rendszerhez, hanem hogy olyan biztonságos, gazdag és rugalmas környezetet teremtsünk számára, amelyben játszhat, kérdezhet, felfedezhet, kapcsolatokat alakíthat ki, gondolkodhat és megtalálhatja a saját útját.

És talán az óvónőnek is erre van szüksége: bizalomra és támogatásra ahhoz, hogy ne mindig a megszokott utat járja, hanem merje követni a gyerekeket.