L. Ritók Nóra írása

Mert a szabadság önmagában nem tanít meg szabadnak lenni. Ahhoz tudás, készségek, önbizalom, önreflexió, együttműködés, szakmai kíváncsiság és bátorság is kell.

Izgalommal figyeljük a változásokat, a nyilatkozatokat, döntéseket, amelyek egy új világot körvonalaznak az oktatásban. De bennem van valamennyi szorongás is… Vajon képesek lesznek-e az iskolák élni a lehetőséggel?

Mert vannak kockázatok, amelyekkel számolni kell. Olyanok, amelyek talán mindig is akadályai voltak annak a bizonyos pedagógiai paradigmaváltásnak, amit még mindig nem sikerült megugrani. Legalábbis általánosan biztosan nem.

Persze az elmúlt 16 év… amely a korábban elindult kezdeményezéseket is leradírozta, és egy más, kézi vezérlésű rendszert épített ki, amelyben a pedagógiai szabadság a döntéshozók számára egyet jelentett a rendszerrel való szembefordulással. A gondolkodás helyére a végrehajtást tette, és a kor által elvárt kompetenciafejlesztés helyett egy múltba révedő világ általuk favorizált ismerethalmaza került.

16 év hosszú idő. Ennyi idő alatt megszilárdul sok minden. A kiégés alapjai is. És hát valljuk be, kevés olyan iskola akadt, ahol ez a 16 év nem csorbította a lelkesedést, az innovációs képességet.

Nyilván sok múlt az iskolavezetőkön, akik közül sokakat leginkább a rendszerhez való lojalitásuk emelt pozícióba, és akik sokszor már önjáróan fojtottak el mindent, ami a központi elvárásoktól eltért.

Tisztelet azoknak, akik úgy tudták működtetni ez idő alatt is az iskolájukat, hogy átmentették azokat a tudásokat, készségeket, amelyek fontosak a pedagógiai szabadsághoz. No meg túlélték ők maguk is. Nem hasonultak meg a kompromisszumoktól, amelyeket muszáj volt megkötniük a túléléshez.

De azt hiszem, voltak olyan jegyek ebben az egészben, amelyek korábban is megvoltak. Például a rutinhoz ragaszkodás, melynek érdekes lélektana van. Mert a rutin sok dologban segíti az életünket: a kiépült automatizmusok lehetővé teszik, hogy a figyelem másra, más dolgokra irányulhasson.

Ám van, ahol a rutin akadályává válik a fejlődésnek. Nem támogatja a rezilienciát, ami szerintem ma az egyik legfontosabb kompetencia: a rugalmas, de az önazonosság megtartása melletti alkalmazkodást a világ változásaihoz. Ez pedig a pedagógiában elengedhetetlen.

De rutinból tanítani könnyebb.

Adott a tankönyv, a munkafüzet, pont annyi órára bontva az ismeretanyag, mint amennyi az előírás. Ott a tanmenet, amelyet központilag is el lehetett érni, és amelyben pontosan leírták azok, akik kidolgozták, hogy melyik órán mi történjen. Ott a segédanyag is, csak hozzá kell jutni. Ellenőrzés esetén pedig fel lehet mutatni: ez egy központi tanmenet, illeszkedik a döntéshozók elvárásaihoz.

Csak egy probléma van ezzel.

A gyerekek sokféleségéhez nem igazodik. A helyi sajátosságokhoz sem. És szépen elaltatja azt az önálló döntési képességet a pedagógusban, hogy ő maga mérlegelje, mi a legjobb a saját tanítványainak. Erre aztán nagyon gyorsan ráépül a rutinból tanítás.

A pedagógiai munka támogatására szolgáló ezerféle segédanyag soha nem látott készletet tesz elénk. Biztosan van, aki válogat benne, ötletet merít, kipróbál. Ők azok, akiknél az önfejlesztés beépült, és megmaradt az attitűdben. Mindig jobban, hatékonyabban szeretnék tenni a dolgukat. Ők járnak konferenciákra, előadásokra, és képesek saját forrásból is fizetni egy-egy továbbképzésért.

A probléma sosem azokkal van, akik ott vannak ezeken az előadásokon, képzéseken. Hanem azokkal, akik nem szánnak erre időt, energiát, hanem azt hangoztatják: „megtanultam én már mindent”, „azért végeztem el a főiskolát”, stb.

Ha kötelező a képzés, abban is úgy válogatnak, hogy a legkisebb energiabefektetéssel papírozhassák le. Erre is kiépült az utóbbi években egy szolgáltatás. Mi is megtapasztaltuk, hogy a képzés befizetése után már meg is érkezett a tanúsítvány, anélkül, hogy bármit kellett volna tenni érte. A tananyag egy, az internetről összeollózott valami volt, amit egy dokumentumban elküldtek az illető e-mail-címére a tanúsítvánnyal együtt. A „megúszós” pedagógusok igényeire ráépült egy üzlet, állami, sőt „nemzeti” segédlettel.

Szóval azt hiszem, sokan fellélegezve várják a szeptembert, óhajtva a pedagógiai szabadság terét. De nagyon sokan nem akarják a változásokat. Nem akarnak 35 perces órákat, beszélgetőköröket, művészeti eszközöket, nem akarnak a megszokott rutintól eltérni. Kockázatot látnak az új lehetőségekben. Kockáztatni pedig nem akarnak. A megszokott rossz jobb, mint a bizonytalan jövő. Pláne, ha még pluszmunka is van vele.

A „jól van az úgy”, „eddig is megkaptam a fizetésem, ezután is meg fogom”, „nehogy én találjak már ki dolgokat, akkor minek vannak a minisztériumban?”, stb. viszonyulások eddig is ismerősen hangzottak. Most is hallani ezeket.

Azt hiszem, nagyon fontos lenne egy mentális állapotfelmérés, és erre építve egy fejlesztési stratégia készítése. Mert a megosztott társadalmat a tantestületek is pontosan leképezik. Külön figyelemmel a vezetői alkalmasságra. 

Segítségre van szükség ahhoz, hogy olyan értéktudat és hit épüljön ki a pedagógusokban, amire aztán felfűzhetők a változások. Szakértelemmel kell támogatni a tantestületet abban is, hogy közösséggé fejlődjön. Hogy ne széttöredezett üzeneteket közvetítsen a „láthatatlan tanterv”, hanem egységes alapértékeket.

Muszáj lenne tervet készíteni a tantestületek együttműködési és szociális kompetenciáinak fejlesztésére, amelyben egymás támogatása is helyet kap. Fontos lenne fejleszteni az önreflexió képességét. És kialakítani az igényt az önfejlesztésre.

Szupervízió, mentorálás – addig, amíg ki nem épül egy belső, inspiráló értékrend, amely aztán megteremti annak a pedagógiai kultúrának az alapjait, ami stabilan támogatja a hivatás megélését, a szabadsággal élni tudást.

Ennek aztán a pedagógusok mellett az igazi haszonélvezői a gyerekek lesznek.

A generációs szegénységben végzett munka sok tapasztalatot ad. Például azt is, hogy nem elég a lehetőség… mert különféle kompetenciák szükségesek ahhoz, hogy azokat képesek legyenek kihasználni az érintettek.

Mert ahhoz, hogy valaki élni tudjon vele, kell hozzá tudás, készség és megfelelő attitűd. Ezek együtt adják azt a kompetenciát, amellyel az ember képes a lehetőséget felismerni, mérlegelni, és cselekvésre váltani.

Ha azt hisszük, hogy ezek maguktól megvannak, téves elvárásokat támasztunk. És nem értjük, miért nem működnek az emberek. Hiszen ott a lehetőség az orruk előtt!

Innen már csak egy lépés a hibáztatás: na ugye, „ezekkel” nem lehet semmit sem tenni. Miközben mi nem mértük fel, hogyan állnak pontosan. Van-e annyi tudásuk, készségük, megfelelő attitűdjük, hogy ezekre építeni lehessen? Ha nincs, akkor ezzel van előbb dolgunk.

És talán most az oktatásban is ez a legfontosabb kérdés. Nem az, hogy megadjuk-e a szabadságot. Hanem az, hogy képesek-e élni vele. Mert a szabadság önmagában nem tanít meg szabadnak lenni. Ahhoz tudás, készségek, önbizalom, önreflexió, együttműködés, szakmai kíváncsiság és bátorság is kell.

Ezért a változás nem kezdődhet ott, hogy „mostantól lehet”. Előbb meg kell néznünk, hol tartanak azok, akiknek élniük kellene vele. Pontos kép nélkül nincs valódi fejlesztés. Csak újabb elvárás.

A sebek gyógyítását pedig nem végezhetjük úgy, hogy nem nézzük meg pontosan, mi van alattuk.