Páros interjú Iván Éva és Hnatik-Kristó Márta kárpátaljai magyartanárokkal. Az interjút Snicer-Pobránszky Gabriella készítette.

A tananyag eszköz ezeknek az örök emberi értékeknek a közvetítésében és az önálló gondolkodás, a sokoldalú, nyitott, magabiztos személyiség, az adekvát magatartás kialakításában. Azt gondolom, ebben hasonlítunk.

Tanévváltás idején, amikor minden rezdülésünkkel az új tanév sikeres megszervezésére és indítására összpontosítunk, érdemes és hasznos lehet pályatársainkra, mestereinkre, példaképeinkre is figyelnünk, a szakmai életútjuk tapasztalataiból merítenünk.

Azért nevezem különleges interjúnak az itt következőt, mert két igazán inspiráló kárpátaljai pedagógussal: Iván Évával, a Derceni Középiskola magyar szakos tanárával és Hnatik-Riskó Mártával, a Beregszászi Bethlen Gábor Líceum magyar szakos tanárával beszélgetek. 

Mindkét pedagógus életpályája példaértékű. Nem most kezdték a tanítást, hanem már 38 évvel ezelőtt. Fáklyaként lobognak azok előtt, akik jól ismerik őket a kárpátaljai magyarság köreiben. Szeretném a magyarországi pályatársaknak is bemutatni őket, akik Kárpátalján közismert személyek. Ők nem féltek, és ez idő tájt sem félnek vállalni magyarságukat, hivatásukat minden körülmények között, és a pályafutásuk során generációkkal szerettették meg a magyar nyelvet és a nyolc évszázados magyar irodalmat. Munkájukat elismerésekkel is díjazták Magyarországon és Ukrajnában-Kárpátalján is. 

Bár személyesen nem tanítottak engem, ám a munkásságuk, a pedagógusi elhivatottságuk számomra is példaértékű. Beszélgetésünk során szeretném jobban megismerni pedagógiai hitvallásukat, tapasztalataikat, és azt is, miben látják a mai oktatás kihívásait. 

Ennek az interjúnak az is célja, hogy az anyaországi pedagógusok árnyaltabb képet kaphassanak a határon túli kollégáik nem kevés áldozattal járó szakmai-pedagógiai munkájáról.

Hogyan emlékeztek vissza pályátok kezdetére? Mi volt az a pillanat vagy élmény, melynek hatására eldöntöttétek, hogy a pedagógusi – méghozzá magyar szakos tanári – pályát választjátok?

Iván Éva: Gyerekként sokféle pálya vonzott – űrhajós, zongorista, korcsolyázó is szerettem volna lenni –, de kisiskolás koromban kezdett kirajzolódni bennem a tanári pálya iránti érdeklődés. Nagy hatással volt rám tanáraim személyisége, tudása és a tanítás iránti elhivatottságuk. Megfogott, ahogyan figyelmet, érdeklődést tudtak kelteni egy vers, egy kísérlet vagy egy idegen nyelvű szöveg iránt. Világos volt számomra: értékes munkát végeznek.

Ez a tapasztalat erősítette meg bennem az elhatározást, hogy tanár legyek. Tanár, azzal a céllal, hogy megtanítsam a fiataloknak, ne csak használói, hanem értői és alkotói legyenek az anyanyelvnek – gondolkodó, véleményformáló emberek. Édesanyám is támogatott ebben, mert látta, hogy motivált vagyok, és szívesen vállalok felelősséget mások fejlődéséért. 

Ma már tanárként élhetem meg azt, amiről egykor csak álmodtam. Az, hogy ez a hivatás valóban az egyik legértékesebb és legfelelősségteljesebb szerep a társadalomban, naponta megerősít ebben.

Riskó Márta: Számomra alapélmény, hogy szerettem tanulni, iskolába járni, amiben egyrészt nagyon fontos szerepe lehet annak, hogy kb. ötévesen már tudtam olvasni, másrészt kivételes személyiségek keze alatt cseperedtem, akik a példaképeim lettek. 

Az első tanító nénimtől kezdve általános iskolai osztályfőnökeimen át – akik történetesen mind magyar szakosok voltak – egészen a középiskolai fizikatanáromig olyan példaképeket kaptam, akik nemcsak tanítottak, hanem neveltek is, teljes személyiségükkel hatottak rám. Már kisgyermekként is arra vágytam, hogy tanító néni legyek, ha felnövök. Az anyanyelvem és az irodalom sosem csupán tantárgy volt számomra, hanem olyan világ, amely meghatározza az életemet – valahogy természetes volt, hogy ezen keresztül akarom én is a gyermekeket tanítani és a személyiségüket alakítani. 

Az ungvári egyetem magyar szakos hallgatójaként, az ottani nagy tudású, kiváló tanárok inspiráló hatása alatt pedig csak megerősödtem abban a hitemben, hogy a magyar nyelv kimeríthetetlen kincsesbányája és az irodalom határtalan lehetőségeinek világa a legjobb eszközök, hogy megvalósítsam a céljaimat.

Hogy ismerkedtetek meg egymással? 

RM: Biztosan nem véletlen, hogy már középiskolás korunkban felfigyeltünk egymásra, amikor találkoztunk egy-egy megyei magyarversenyen. Akkor még csak megismerkedtünk, de igazán az ungvári egyetemi évek alatt alakult ki a barátságunk – ami hála Istennek, a mai napig tart!

IÉ: Különleges történet köt össze minket, amely bizonyítéka lehet annak, hogy véletlenek márpedig nincsenek. Iskolásként mindig nagy öröm volt számomra, ha eljutottam egy-egy járási, majd területi vetélkedőre.

Egyik ilyen alkalommal – érettségiző diák koromban – ismertem meg Riskó Mártit. Ő a beregszászi, én pedig a munkácsi körzetet képviseltem, s a verseny végén mindketten ott álltunk a dobogón. Az egyetemi jelentkezésnél, dokumentumokkal a kezemben, a kémia szakra jelentkezők sorában állva találkoztunk ismét. Ez volt az a találkozás, amely eldöntötte: én is a magyar szakot választom. Akkor és azóta is sokat köszönhetek Riskó Márti barátnőmnek.

Miben hasonlít és miben különbözik a tanítási stílusotok?

IÉ: Mindkettőnk számára alapvető érték az emberségre nevelés, az anyanyelv szeretete, az irodalom világának megismertetése. Ezt talán az is jól mutatja, hogy még a kedvenc idézetünk is egyforma: „Égő reménység: árva hunjaidból jövőt nevelni, embert és magyart.” [Áprily Lajos: Opitz Mártonhoz  –  a szerk.]

Miben különbözik a tanítási stílusunk? 

Nagyon szeretem az interaktív órákat. Számomra akkor a leghatékonyabb egy óra, ha mozgalmas, ha forr és pezseg körülöttem minden. Gyakran érzem úgy, az órám olyan, mint egy százméteres síkfutás: gyors tempóban haladunk, hogy minél több gondolat, kérdés, élmény beleférjen. Öröm számomra, amikor diákjaim feltesznek egy-egy érdekes kérdést, és megfogalmazzák saját véleményüket. Lazításként mindig játszunk nyelvi és irodalmi játékokat, de egy-egy rendhagyó óra is érdekes számukra, legyen az osztálytermi vagy kint a természetben vagy egy utazás formájában megszervezett tanulmányi kirándulás.

RM: Nyilván azért vagyunk elválaszthatatlan barátok, mert azonos az értékrendünk, és a tanításban-nevelésben azt érvényesítjük. Mindenekelőtt jó emberekké és jó magyarokká szeretném formálni a tanítványaimat, olyan felnőttekké, akik számára a hit, a magyarság, a tisztesség, a család az alapértékek, akik mernek, akarnak és tudnak ezek mentén élni a mai felbolydult világban. 

A tananyag eszköz ezeknek az örök emberi értékeknek a közvetítésében és az önálló gondolkodás, a sokoldalú, nyitott, magabiztos személyiség, az adekvát magatartás kialakításában. Azt gondolom, ebben hasonlítunk. Az alaptermészetünk, az életritmusunk, a munkatempónk eléggé különböző – ez a mindennapi munkánkban is tükröződik, de a célunk ugyanaz.

Milyen módszereket alkalmaztok a mindennapos oktatási-nevelési munkafolyamatban? Mire fektetitek a fő hangsúlyt?

RM: Igyekszem haladni a korral, tudomásul venni, hogy a mai fiatalok figyelmét más módszerekkel lehet és kell megragadni és fenntartani, mint akár csak 10-20 évvel ezelőtt. De mindig arra törekszem, hogy a tartalom, a lelki-szellemi fejlődés folyamatára gyakorolt maradandó hatás legyen az elsődleges; a forma, a módszer az aktuális üzenet közvetítéséhez igazodik. 

Manapság túl korán és túl sok vizuális élmény éri a gyermekeket, ezért másképpen formálódnak a kognitív képességeik – ezt tudomásul vettem, ehhez alkalmazkodom; de az óráimon tudatosan törekszem arra, hogy a tanítványaim elvont gondolkodását és önálló, belső képalkotói készségeit is fejlesszem, mert különösen a mesterséges intelligencia rohamos térhódítása közepette szerintem ezekre egyre nagyobb szükség van. Emellett nagyon, nagyon fontosnak tartom, hogy – a gyermekek egyéniségének figyelembevételével, de következetesen – egyértelmű szabályok, magatartási követelmények szabjanak rendet a tanítványaim életében, mert nemcsak hiszem, hanem tapasztalatból tudom: a korlátok nem csupán kijelölik a határokat, hanem kapaszkodók is, amelyekre támaszkodni lehet! 

Minden adódó alkalmat megragadok, hogy érzékeltessem és tudatosítsam: a személyiség szabadsága nem azonos a szabadossággal! Sokszor hozom a tanítványaim elé József Attila Két hexameterét: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis! / Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

IÉ: Többféle módszert alkalmazok órán, a témától függ: van, amikor az egyéni munka, van, amikor a frontális feleltetés, a szemléltetés, magyarázat vezet célra. 

A diákok nagyon szeretik a projektmunkát, amikor csoportban dolgozhatnak, egy-egy témán hosszabb ideig is elidőznek. Nagyon szeretek olyan órákat tartani, ahol új ismereteket adhatok át a diákoknak. Ilyenkor külön öröm számomra, hogy értékes gondolatokkal gazdagíthatom őket – és azt tapasztalom, hogy figyelmesen hallgatnak, megértik a mondanivalómat, és hosszú távon is emlékeznek rá. 

Az ismétlő-összefoglaló órákat is különösen kedvelem, hiszen ilyenkor a tanulók számot adnak a megszerzett tudásukról. Úgy érzem, mindegyikükben ott szunnyad a kíváncsiság és a tudásvágy – nekünk pedagógusoknak pedig az a feladatunk, hogy ezt a tanulási kedvet nap mint nap felszínre hozzuk és ébren tartsuk. Természetesen fontosnak tartom a megfelelő módszerek megválasztását, de számomra mindig az az első, hogy lelkesedni tudjak – és lelkesítsek másokat is. Nem mindig könnyű ez a feladat, de amikor sikerül, tanár és diák együtt örülhet. Mindannyiunk számára felemelő érzés a közös munka eredménye.

Hogyan alakítjátok ki a bizalmi kapcsolatot a diákokkal?

IÉ: Úgy hiszem, minden egyes diákhoz külön út vezet – ennek megtalálása pedig minden pedagógus vágya. A legnagyobb ajándék, amikor rálelhetünk arra a pici csodára, ami bennük rejlik: a tehetségre, a kíváncsiságra, az egyéni értékeikre. A bizalmi kapcsolat nem kényszerrel születik – az kialakul, érezhető, amikor őszintén figyelünk egymásra. Minden órán arra törekszem, hogy úgy beszéljek, úgy magyarázzak, hogy minden tanuló érezze: ez most neki szól, és ma is gazdagabb lett valamivel – egy új ismerettel, egy felismeréssel vagy akár csak egy megerősítő gondolattal. Amikor olvasom a házi feladataikat, fogalmazásaikat, vagy épp a projektmunkájukat mutatják be, tudom, ezt azért tudták úgy leírni, megmutatni igazi énjüket, mert megvan a bizalom közöttünk. 

A tanár személyiségével, emberszeretetével, fáradozásaival hatni tud, példát mutat. Nagyon jó érzéssel tölt el az a tudat, hogy bátrabbakká tettem őket, meg merik osztani velem legbensőbb gondolataikat. Ez egy isteni ajándék, hogy mi részesei lehetünk ennek a folyamatnak, formáljuk gondolkodásmódjukat, jellemes, gerinces diákokat nevelünk.

RM: A gyermek, a felnőttekhez hasonlóan, akkor bízik meg valakiben, ha érzi, hogy szeretettel, megértéssel fordulunk felé, és tudja, hogy számíthat ránk, vagyis mire számíthat tőlünk. Ez a kiindulási alap! 

A másik elengedhetetlenül fontos dolog: tudnunk kell, hogy minden gyermek lelkéhez más út vezet, és mindegyikükben van valamilyen tehetség, más-más jó tulajdonság – csak ezeket kell megtalálni. Emellett figyelembe kell venni a családi hátteret, és azt, hogy egy-egy osztály közösség is, ahol a gyerekek egymást is alakítják, a pedagógusnak pedig ehhez is alkalmazkodni kell, és erre is építeni, hogy az a közösség összetartó legyen. Mindebben következetesen együtt kell működni a szülőkkel és a kollégákkal. 

Ismerve Benneteket, két különböző tanári karakterrel állok szemben. Véleményetek szerint hogyan hat a diákokra a pedagógus habitusa? Vagy inkább mi az, ami hatással van a diákokra?

RM: Minden pedagógus valamilyen módon példa a gyerekek szemében, csak nem mindegy, hogy követendő vagy elrettentő… Szoktam is mondani a tanítványaimnak, amikor hibázom, tévedek, vagy mondjuk, elveszítem a türelmemet valamiért, hogy EZ most elrettentő példa volt, okuljanak belőle! 

Hogy mi van hatással a diákokra? Minden! Amit tanítunk, ahogyan előadjuk, ahogyan viselkedünk, a megjelenésünk, a gesztusaink, a mimikánk – de főleg a hozzáállásunk a gyerekekhez, a munkánkhoz, a kollégákhoz, a szülőkhöz, és persze nemcsak az iskolában, hanem azon kívül is. 

IÉ: Gárdonyiról olvastam egy régi cikkben: „Igazságos, mély érzésű, okosan szerető pedagógus volt. Osztályában az igazság törvénye volt a fontos.” Számomra különösen fontos ez, hisz látom, a gyerekek érzik és tisztelik azt a tanárt, aki felismeri tehetségüket, aki igyekszik a tananyagot úgy átadni, hogy mindenkihez eljusson. 

Mi az, ami hatással lehet még a diákokra? A természetesség, a fel-felcsillanó humor, néha az ironikus derű, s hogy a tanár „példájával nemesíteni, hatni akarjon”. [Füst Milán: A tanári pálya dicséretei (szabadon idézve)  –  a szerk.] Szent Ágoston szerint: „Benned égnie kell annak a tűznek, melyet lángra akarsz lobbantani másokban.”

Igen, mi két különböző karakter vagyunk: Márti nyugodtabb, megfontoltabb, türelmesebb, én néha túl gyorsan akarok elérni eredményeket. A célunk ugyanaz: értéket átadni.

Mit tanultatok diákjaitoktól pályafutásotok alatt?

RM: Ó, rengeteget tanultam a tanítványaimnak köszönhetően! Elsősorban „a türelem nemes erényének gyakorlását…” De komolyan! 

Én is voltam pályakezdő, meg kellett tanulnom mindazt, amit fentebb elmondtam a bizalom építésével kapcsolatban. Mert a tárgyi tudás kevés ahhoz, hogy a gyerekek elfogadjanak, hallgassanak rám, hiteles embernek tartsanak. Meg kellett tanulnom megtalálni az egyensúlyt a gyermekek személyiségjegyeinek az elfogadása és az elveim, a követelmények betartása között. 

Rengeteget tanultam az utóbbi években a „digitális bennszülött” generációnak köszönhetően a modern technológiákról – többet, mint akármilyen tanfolyamon sikerült volna! 

IÉ: Hogy mit tanultam a diákoktól? Nem mást, mint a türelmet. Amikor látom, ott van a kis fejecskéjében a válasz, csak keresi a hozzá legmegfelelőbb szavakat, hisz szívesen hallana utána egy dicséretet, akkor természetesen várok egy kicsit, s csak előbukkannak az oda illő kifejezések. Sokat tanultam tőlük az évek során. Ha tévedek, bevallom, javítom. 

Ebben a technikai vívmányokkal tele XXI. században ők megtanítanak haladni a korral, s arra is, hogy ne féljünk kimutatni, ha hálásak vagyunk: akár egy barátságos szempillantással vagy egy halk köszönömmel.

Mi jelenti a legnagyobb kihívást ma a pedagógusi pályán?

IÉ: A legnagyobb kihívás ebben az elvadult, elanyagiasodott világban embernek maradni. Sok mindennel szembe kell szállnunk: új módszerek, melyeket egyáltalán nem találunk hatékonynak, az okoseszközök, melyekkel versenyre kell kelnünk, a mesterséges intelligencia. A mai világban megszerettetni az olvasást vagy egy jót beszélgetni – ez már kincs, melyet meg kell becsülnünk. Nem vagyok az új ellensége, de a régiből, ami hasznos, azt meg kell tartani. 

A kis hercegben olvashatjuk, hogy az emberek nem tudják, mi az, hogy megszelídíteni, kapcsolatot teremteni, díszbe öltöztetni a szívüket. Igen, ezek nagy kihívások, de micsoda jó érzés, amikor sikerülnek.

RM: Nem tudom, kinek mi a legnagyobb kihívás – ez valószínűleg generációktól függő dolog. Számomra a legnagyobb „módszerváltást” az hozta magával, hogy mivel az erkölcsi értékrendem hitelességében kőkeményen biztos vagyok, a mai „való világ” azonban azzal sok tekintetben ellentétes irányba sodorja a fiatalokat (és a felnőtteket is sajnos), hogyan értessem meg, de még inkább hogyan éreztessem át a rám bízott, formálódó személyiségekkel, hogy ami menő, trendi, cool stb., az bizony sok esetben nemcsak hogy nem jó, hanem egyenesen ártalmas, sőt nemegyszer életveszélyes. Mindezt hatványozza a virtuális valóság, a mesterséges intelligencia veszélyes térhódítása. 

Félreértés ne essék: felismerem az új technológiákban a pozitív lehetőségeket, sőt a képességeimhez mérten alkalmazom is azokat. Veszélyes térhódítás alatt azt értem, amikor a mai gyerekek közül sokan – tisztelet a kivételnek – többet chatelnek a barátaikkal (vagy ki tudja, kivel egy kamuprofil mögött…) a négy fal közé beszorulva, mint amennyit élőben beszélgetnek egy-egy valóságos találkozás, program stb. során, természetes körülmények között; amikor nem az a fontos, mit tanítanak az iskolában, mit mond anyu, apu, a nagyi, hanem amit sokan lájkolnak, vagy épp menő kihívás a TikTokon… Vagy azt, hogy a kisebb ellenállás felé haladva a házi feladatokat az AI segítségével oldják meg; mert lehet, hogy jobb jegyet szereznek így, csakhogy az önálló gondolkodásuk, a problémamegoldó képességük közben elsorvad. 

Mindenkinek javaslom: képzeljen el egy olyan társadalmat egy-két generáció múlva, amelyikben már mindenki túlnyomórészt a közösségi médiában szocializálódott és a mesterséges intelligenciával szerezte a diplomáját… 

Volt-e olyan megoldandó helyzet, ami a legnagyobb nehézséget okozta? Mi volt az? Sikerült-e megoldani?

IÉ: Természetesen magyartanárként is akadtak kisebb-nagyobb nehézségek az évek során, osztályfőnökként pedig voltak olyan helyzetek, amelyeket magam is hosszú ideig átéltem, átgondoltam. Őszintén szólva nem szívesen beszélek ezekről, mert – Istennek hála – mindig sikerült megoldani őket. 

Sokkal szívesebben mesélek a különleges sikerélményekről, hiszen ezekből bőven jutott, és ezekre igazán büszke vagyok. Egy-egy ilyen élményről akár egy egész kiselőadást is tarthatnék – mert minden egyes tanítványom sikere egy kicsit az enyém is.

RM: 38 éves tanári pályafutással a hátam mögött azt kell mondanom: hálás vagyok a Jóistennek, hogy szinte csupa jó gyerekkel, együttműködő szülővel, kiváló kollégával találkoztam! 

Persze voltak nehézségek, problémák is, amilyenekkel korábban nem kellett szembesülnöm, sőt fel sem merült bennem, hogy ilyenek is vannak; néha olyanok is, hogy az első sokkban nem tudtam, mit tegyek, hogy ne okozzak még nagyobb bajt – de a Jóisten valahogy legtöbbször „megsúgta”, sikerült megnyugtatóan feloldani a konfliktusokat, megoldani olykor lehetetlennek látszó helyzeteket.

Mi ad nektek igazi örömöt a tanításban?

RM: Hosszú távon – és szerintem ez a fontosabb – az, ha látom, hogy a diákjaink becsülettel megállják a helyüket a választott pályájukon és örömüket lelik a munkájukban, boldogok a családjukkal. 

Elmondhatatlan öröm volt számomra például az is, amikor megértem, hogy a legelső osztályomba járó tanítványomnak a gyermekét taníthattam a legutóbbi osztályomban! 

Örömmel tölt el, hogy több diákom is követett a magyartanári pályán. 

Rövid távon, a mindennapokban pedig az a legnagyobb öröm, ha azt érezhetem, hogy a gyerekek valamivel – ismerettel, tanulsággal, élménnyel vagy sikerélménnyel, de akár egy dolgozatíráskor a tisztességes munka örömével – többek lettek, amikor kimennek szünetre, mint amikor 45 perccel azelőtt bejöttek az órára. 

IÉ: Minden! Amikor látom a csillogó, mosolygós szemeket, a tudásra éhes pillantásokat… Amikor meghallok egy jól megfogalmazott választ vagy egy szép versmondást, amit én is szájtátva hallgatok… 

Amikor kezembe kerül néhány igazán megsüvegelendő fogalmazás, vagy azt látom, hogy magabiztosan beszélnek bármilyen témáról – van véleményük, és meg is tudják fogalmazni azt –, akkor azt érzem: ez minden fáradságot megér. Ezekből az élményekből merítek lendületet, újra és újra. Örömmel megyek órára! Wass Albert egyik könyvében azt írja: „Minden embernek kell legyen egy feladata, egy titkos küldetése, mely Istentől való.” [Az Elvész a nyom c. regényből  –  a szerk.] Ez a titkos küldetés számomra a tanítás, a nevelés. 

Az iskolámban olyan tanárok álltak előttem példaként, akiknek személyiségéből és jellemvonásaiból sokat eltanultam. Számukra a tanítás nem csupán a mindennapi munkát jelentette, hanem annál sokkal többet: értéket teremteni és közvetíteni.

Hogy gondoljátok, szükség van-e változásokra az oktatásban? Milyen változást tartanátok a legfontosabbnak? 

IÉ: A tantervben előírt témákhoz nem mindig elegendő az az óraszám, amit biztosítanak az iskolában. Túl sűrített a tananyag, a diákoknak néha megterhelő a sok különféle információ. Jó lenne, ha rendelkezésünkre állnának minőségibb tankönyvek is, melyek a gyerekek személyiségéhez, érdeklődéséhez és képességeihez közelebb állnak.

RM: Vállalva a virtuális „megkövezés” ódiumát bevallom: azt gondolom, a mai tantervi követelmények egy részét elég lenne a főiskolákon, egyetemeken tanítani. 

Az iskolában kevesebb, de a mindennapi életben elengedhetetlenül szükséges lexikális tudást kellene a gyerekekbe plántálni, és több időt kellene szánni a készségek gyakorlására, az ismeretek elmélyítésére, a lelki-erkölcsi nevelésre. 

Mit jelent számotokra tanárnak lenni?

RM: Ha egyetlen szóval kellene összefoglalnom a tanári hivatást, az a felelősség lenne. Minden ránk bízott gyermek igazi kincs, hiszen a gyermekek jelentik a jövőt. Minden szavunkkal, tekintetünkkel és megnyilvánulásunkkal nyomot hagyunk bennük – ez pedig a világon a legnagyobb felelősség. 

IÉ: Mit jelent tanárnak lenni? Szárnyalni, lelkesedni, személyiségünkkel hatni a diákokra, emberségre nevelni, értékes és felhasználható tudást adni – miközben magunk is gazdagodunk.

Úgy tudom, szakmai munkátokat elismeréssel jutalmazták már több ízben. Mesélnétek erről?

IÉ: Sokunk számára fontosak a díjak, hisz ezek tudatosítják bennünk: jó úton haladunk. Ha sikerül minden tanulót megtanítani a szép magyar szóra, hogy majd varázsolni tudjanak anyanyelvünkön, anyanyelvünkkel – ez már igazi siker. A tanítványaim jó eredményei, az, hogy megállják a helyüket az életben, tudni azt, igaz magyar embereket neveltem – ez felér egy díjjal. 

Természetesen fontos állomása volt pályámnak, amikor elnyertem az Év tanára címet. Szorgalmas, okos tanítványaimnak köszönhetem a Simonyi Zsigmond helyesírási versenyen kapott Arany Oklevelet. Ez év áprilisától a Fodó-díj büszke tulajdonosának vallhatom magam. Ez különösen fontos számomra, hisz Fodó Sándor nemcsak tanított, nevelt, példájával erőt adott, hogyan maradhatunk meg Kárpátalján igaz magyar embernek. Ezt a díjat egy-egy, a kárpátaljai magyarságért munkálkodó pedagógus, egyházi személy és egészségügyi dolgozó érdemelheti ki. Örülök, hogy idén pedagógus kategóriában én nyertem el.

RM: A gyerekek visszajelzései számomra a legfontosabbak, az, ha bizalommal fordulnak hozzám, és akár évek múlva is szívesen elbeszélgetnek velem. 

A tanítványaim sikereinek köszönhető az is, hogy több alkalommal is jutalmaztak oklevelekkel a különböző szintű állami oktatási hivatalok, ukrajnai és magyarországi alapítványok, szakmai szervezetek. Amit külön megemlítenék: 2020-ban Magyar Arany Érdemkereszttel tüntettek ki, 2024-ben pedig az Év tanára lettem a külhoni pedagógus kategóriában.

Mit üzentek a jövő pedagógusainak?

IÉ: Ma is érdemes! Egy csoda az, amikor látom felnőni, tudásban és értékekben gazdagodni diákjaimat, s ráeszmélek, jó alapot adtam nekik az élethez. Erre törekedjenek a jövő pedagógusai is. 

Nagyon szeretem a nap, fény, ragyogás szavainkat. Vegyék észre ők is, mi a küldetésünk: jótékony napként, parányi lámpásként világítani. Hitelesnek lenni – ez irányt adó érték. Ehhez a munkához szükség van „temperamentumra, tehetségre, hajlamra, példamutatásra”. Fontos megőrizni és továbbadni a lángot, megélni anyanyelvünket, megszerettetni és megbecsülni.

RM: Minden kedves ma tevékenykedő és leendő kollégának üzenem innen, a Kárpátok lábaitól, arról a vidékről, ahol több mint 1100 éve először vetették meg a lábukat honfoglaló őseink, és ahol a legutóbbi viharverte 105 év ellenére ma is él a magyarság: aki szereti a gyerekeket, aki felelősségteljesen és kellő alázattal alakítani szeretné a jövőt, az – de csakis az! – legyen pedagógus! 

Zárszóként kárpátaljai pedagógustársaimmal együtt azt mondhatom, hogy korunk pedagógusának a feladata sokrétű és felelősségteljes. 

Egyrészt meg kell őriznie és tovább kell adnia a hagyományos értékeket, az anyanyelv szeretetét, az emberséget és a tudást. 

Másrészt azonban nyitottnak kell lennie a modern kor technikai és társadalmi változásaira, alkalmazkodnia kell az új tanulási módszerekhez és a digitális világ kihívásaihoz.

Emellett alapvető feladatunk, hogy személyiségünkkel hatva motiváljuk és lelkesítsük a diákokat, segítve őket abban, hogy megtalálják saját útjukat, kibontakoztathassák tehetségüket, és felelősségteljes, nyitott felnőttekké váljanak. 

A fenti beszélgetésből is minden bizonnyal kiderült, hogy pedagógusnak lenni sosem volt könnyű, ugyanakkor kevés ennél szebb és tartalmasabb hivatás létezik.

Köszönöm a beszélgetést!