Aczél Annával Kun Zsuzsa beszélgetett a Klubrádió Klubdélelőtt c. műsorában 2026. február 21-én. Szerkesztett szöveg.

Aczél Anna pszichológus, a Magyar Kriminológiai Társaság igazgatótanácsának tagja, korábban 20 éven át a Rákospalotai Leánynevelő Intézet vezetője.

Levelet kaptam egy egykori növendékemtől.

Életem egyik legnehezebb, mégis legjobb időszaka volt. Szeretetet, törődést kaptunk, felkészítettek minket, próbáltak viszaintegrálni az életbe. Nem ütöttek, nem büntettek. Gyerekek, kamaszok voltunk. Valamit nem kaptunk meg otthon, nem voltunk rossz emberek. Volt köztünk az intézetben prostituált, drogos, volt, akit rablásért, szökésért hoztak az intézetbe. Egy dolog jó szívvel, jó szóval, szeretettel könnyebb. Én is deviáns voltam, csapodár, a párom elhagyott, bent megtanultam, milyen, ha van kire számítani. Nem feladni kell az embert, hanem felemelni kell.

Az én aktív időmben szoros szakmai kapcsolat volt a javítóintézetek között, ezt aztán valamiért egyetlen vonással megszüntette a minisztérium akkori főnöke. Pedig jók voltak e szakmai beszélgetések, volt külön munkaközösség tanároknak, pszichológusoknak, nevelőknek. Egymást látogattuk, fontos volt,  hogy lássa a másik, mit csinálunk, hogy élünk.

Palota az egyetlen javítóintézet leányoknak. Ez nehézzé teszi az esetleges megszüntetését, és az is nagyon fontos, hogy csodálatos szakmai team dolgozik itt. Most is. Ilyen a mostani főnök is. Vele együtt dolgoztam sok évig. Jó kezekben maradt az intézet. Azt látni, hogy “fönt” lehet harc, vita, “bent” ugyanúgy dolgoznak a kollégák. Pedig sajnos Palotára is igaz, hogy átkerül a büntetésvégrehajtás körébe. Ez nagyon rossz gondolat volt, mert pont az volt Palota érdeme, Palotának magasztos hivatása, hogy nevelőhely és nem büntetőhely. Aki innen kikerül, nem kap priuszt, nem marad nyoma. Mi tudtuk, hogy oka van annak, hogy odakerült, de tudtuk azt is, hogy egy kamasz, akinek olyan ember kell, aki rá figyel, csak rá figyel. Egy példa: a nevelői szoba a csoportokon belül úgy van kialakítva, hogy lehessen egy kicsit elvonulni a gyerekkel négyszemközt beszélgetni, hogy legyen mód arra, hogy valaki külön meghallgathat. A gyerekek ezt nagyon szerették, fontos volt nekik. Volt egy kamaszlány. Elment… csavarogni egy kicsit. Elég hányatott volt a sorsa, és aztán visszakerült. Beszélgettünk. Egyszercsak felpattant, és azt mondta: “no most felmegyek az igazgatóhoz, és megmondom, hogy nem ezt akartam.” És tényleg elment az igazgatóhoz.

Nagyon szerettem ezeket a gyerekeket. Még a Gyógypedagógiai Főiskolán tanultam meg, és ennek nagy hasznát vettem, hogy észre kell venni az apróságokat. Hogy most már maga igényli, hogy mosakodhasson, hogy az, aki eleinte a szennyest bedugta a szekrénybe alulra, képes legyen arra, hogy elővegye, kimossa, rendben tartsa.

Érdekes volt, hogyan találták meg idebenn egymást a lányok, s aztán kint már nem tartották a kapcsolatot. E kapcsolat itt befejeződött. Megértettem.

Volt olyan kolléganőm, akinek a kislánya egy kazettát lopott vagy valami ilyesmit, a család azonnal összefogott, nem került el az iskoláig sem a történet. Ez nagyon fontos: érezze, hogy mögötte áll a család vagy valaki, aki kihúzza ebből az egészből.

Mi történt az utóbbi másfél évtizedben? Nálunk Palotán nincs krízis. Pedig bizonyos szempontból a lányokkal nehezebb, gyorsabban váltanak hangulatot, barátságot, sok mindent, a fiúk keményebbek, jobban kialakul egy hierarchia náluk.

Azt gondolom, hogy egyrészt vissza kell adni a gyermekvédelemben dolgozóknak, nem is a tekintélyét, ez rossz kifejezés, azt mondom: a megbecsülést. Amit ők csinálnak, az valami olyasmi, aminek később látni az eredményét. Volt egy kedves kolléganő, elment babázni, aztán, amikor azon gondolkodott, hogy lassan visszajönne, azt mondta: nem tudom megtenni, nem mondhatom a lányoknak, hogy négy óra, nekem mennem kell a bölcsibe. Ha baj van, ott kell maradni. Ezt nem tudják értékelni a külvilágban. Volt egyszer egy kolléga, felvételizett nálam valahol. Annyira szorongott, hogy megkérdeztük, mondja már meg, mi baj? “Ha felvesznek  –  mondta  –, akkor felkerülök az iskolába, nem maradok a gyermekotthonban.” Akkor arra gondoltam, hogy oda kell adni a gyermekotthonoknak a megbecsülést, nem semmi, amit a kollégák ott csinálnak. Háttérbe szorult ez az egész pálya. 

Azt gondolom, ez az összevonás a büntetés-végrehajtással nagyon elhibázott. Olyan büszkék voltunk, hogy ez pedagógiai intézmény, és a gyerekek nem büntetésként kerültek ide. Elindult idebenn egy másik élet, egy másfajta segítség. Az is nagyon fontos, hogy a külvilág hogy ítéli meg...

Hogy engem mi sodort az intézeti lét felé? Két dolog. Apám “menhelyes” volt, és borzasztó élményei voltak. Mint kiskamasz aztán bekerült egy Patronázs nevű társaságba, ahol György Júlia törődött ezekkel a kamaszokkal, és neki ez rengeteget jelentett, hogy ki tudott kerülni a menhelyes világból. A másik motívum, hogy még egyetemista koromban bejött egy srác a tanterembe, s mondta, hogy akinek van kedve gyermekotthonba menni, az nála jelentkezzen. Jelentkeztem, elkezdtem járni gyermekotthonba. Az egykori egyetemista közel 60 éve a férjem, a gyermekvédelem hozott össze bennünket. Sokat tanultam. Az egyik otthonban volt egy nagyszerű nevelő, aki nagynevű történelmi családból származott. “Hogy lehet ide nevelőnek bekerülni?  –  kérdeztük. Ránk nézett, és azt mondta:  –   Ha jól tudom, fegyelmivel.” Az egy lecsúszás volt akkor.

Az egyik 5.-be kerülő fiú mesélt arról, hogy kötötte ki őket a nevelő, s “rúgatott csillagot” velük. Lábujja közé papírt tettek, megyújtották, s ahogy rugdalózott, úgy szálltak szerte a “csillagok”.

Jeleztük a főnöke felé. Erre kitiltottak minket az összes intézetből: oda egyetemisták ne mászkáljanak. De végül csak beengedtek.

Elkezdtek az egyetemisták is odafigyelni, érdeklődni a gyerekotthonok iránt. Sokat tett ezért a Gyógypedagógiai Főiskola Illyésné Kozmutza Flóra vezetésével, ő francia egyetemre járt, ezért nevezték el a képzést pszichopedagógiának, amire csak azt mondta a férjem: feleségem ”hapcipedagógus”. Elkezdett a gyógypedagógiai főiskoláról kiindulni egy érdeklődés a gyermekotthonok iránt. Előnye volt: a gyógypedagóusok arra vannak szocializálva, hogy észrevegyenek apró sikereket is, észrevenni, hogy már kimossa a ruháját, már le tudja írni a nevét, rajzol valamit... hogy valami sikerült neki.

Van kapcsolatom volt növendékekkel. Egyikük például vidéken él, három gyereke van, és elhozta őket az intézetbe. Azt mondja: “Nézzétek meg: idekerültök, ha rosszak lesztek, és nem fogadtok szót.” De úgy jön mindig vissza, mint az alma materébe, hogy ő ezt azért nagyon szerette. Van olyan lány, aki nem mondja meg gyermekének, hogy nálunk volt, mert mit fog gondolni, és nem lesz szófogadó. Aztán azt mondta, hogy “tudja, mit, azért a Palotát elmondom neki mégis, a börtönt azt nem, de Palotát igen.”

Minden évben van az intézetben romanap. Ezt Granasztói Szilvia találta ki, mivel az ott lévők jelentős része cigány. Vannak sátrak, ahol lehet vásárolni, cigánytáncot járni. Erősíteni akarta: büszkének is lehet lenni, ha valaki cigány. Ebből aztán hagyomány lett. Jönnek vendégek, régi növendékek. Ezzel zárja az intézet az évet.

Saját gyerekek? Nem volt könnyű megoldani, de a férjem sok mindenbe beszállt. Érdekes az is, hogy a gyerekeim is különbözőképpen reagáltak. A fiam dolgozott is ilyen területen, ő nagyon benne volt. A kisebbik lányomat először nagyon megijesztette, hogy ott olyan gyerekek vannak, akiknek nincs szülőjük. Ott állandóan mondta, hogy “anyukám”. Mondtam is a férjemnek, vidd haza, mert ez neki is rossz, meg a többi gyereknek is.

Mikor nyugdíjba mentem, akkor még dogoztam az intézetben. Palotát nem könnyű otthagyni. Én most is úgy érzem, Palotához tartozom, pedig jó pár éve már nem vagyok ott. Mostanáig volt még egy szupervíziós csoportom, most az éppen nincs, de Palota a felnőttnek is ad biztonságot. Látom például a Facebookon, egy-egy kolléganő kiteszi, hogy most ide kirándultunk, most színházba mentünk. Nagyon jó dolog volt, hogy elkezdett minket az Utcaszínház patyulgatni, kijöttek előadást tartani. Valami anyaszerep volt abban, amit játszottak, és utána az egyik kislány hosszan elmondta, milyennek kell lenni egy jó anyának. És utána megkérdeztük, hogy akkor most esetleg van kedved a gyerekeddel törődni? “Tényleg”  –  mondta. Nagyon sokat jelent, hogy ők színjátszottak nekünk. Most a Kolibri Színpad patyulgatja őket, vannak közös előadások.

Egyrészt a mi kultúránkat, a közkultúrát közvetítjük, alakítjuk, hogy színházba lehet menni. Másrészt legyenek büszkék azokra a dolgokra, amit a cigány kultúra jelent, azokra az emberekre, akikre büszkék lehetnek. 

Nem mindig egyszerű visszamennem látogatóba. Nagyon meghatódtam, amikor egy kedves kolléga a gazdasági részlegről írt nekem (soha nem voltunk ilyen viszonyban): elköszönt tőlem. Már tudja, hogy nem fogok kijárni, de köszöni az együtt töltött éveket. Szóval ennek vége. Vége.

A levelező képzésben többen voltak, akik szívesen választották Palotát gyakorlóhelyül. Volt olyan ismerősöm, aki egyszercsak fölhívott, hogy szeretne valami érdemeset csinálni, nem tudnám-e “bejuttatni”. Ő úgy érezte: valamit tennie kell. Nem elég, hogy otthonban dolgozik, valami “igazira” van szüksége.

Fura családból jött apám. Hamar meghalt az édesapja, és az anyukája férjhez ment. Úgy emlékezett: amikor a többiek téliszalámit kaptak az asztalnál, ő nyári szalámit kapott, ami gyengébb volt, és amikor egyszer valami félreértés volt pénzügyekben, akkor bizony a hozzátartozói feljelentették. Nagyapámnak több testvére is volt, akik azt mondták, amikor özvegy lett a nagymamám, hogy “meghalt az ember, vége a komaságnak”. Apám el is jött velünk az intézetbe, hozott ajándékot a gyerekeknek, nagyon szívén viselte, hogy más legyen. György Júlia Patronázsában például ilyeneket látott, hogy leültek enni, és azt vette észre, hogy nem mindenki elsőnek nyúl a tálba, és kapja ki, hanem “Tessék, vegyél!”  –   ez teljesen elképesztette. 

Nagyon családszerető ember lett. Fontosak voltunk neki. Volt egy társasaság, kirándulók, és csak később vettem észre, hogy ő volt az egyetlen, aki a gyerekeit is mindig elvitte. Vasárnapi sétát nélkülünk nem tudott elképzelni. Fontos volt neki a család.