Ezt próbálom megtapasztaltatni velük, hogy akkor is szereti őket Isten, ha rosszat csinálnak. Interjú Judit nővérrel. Lejegyezte Trencsényi László

„Odamenni”, ahol a gyerek tart. Extra magas követelményekkel esélytelen minden (annyi ilyen pedagógus van, aki így tesz). Nem. Kis lépésekkel kell emelgetni a követelményeket.

Arlóban élek. 10 éve vagyok ott, a pasztorációban tevékenykedem. Hátrányos helyzetű kamaszokkal, fiatalokkal foglalkozom.

Próbálom kicsit nevelgetni őket, összehozni a őket a Jóistennel.

A fenntartó Alapítvány munkatársa voltam, 2023 óta vezetem azt. Ez nem valami szuper jó dolog, kevesebb időm jut a fiatalokkal közvetlen munkára. Kamaszok, fiatalok, fiatal felnőttek, túlnyomórészt általános iskolások a partnereink. Helybeliek, főként romák.

Játék- és szabadidőszervező, angol és hittantanár végzettségem van (előbbieket az ELTE-n, utóbbit a Pázmányon szereztem). Azóta nővérképzésben voltam – ez a közösségen belüli növendékképzés –, kiegészítő kurzusokra jártam, például drogprevenció, majd fél évet Rómában a növendékképzők képzésén tanultam. A jelenlegi munkámat nézve a szabadidő-szervezői képzettségemnek veszem leginkább hasznát.

Ezzel foglalkozom sok éve.

A teljes közösség picike. A Szent Ferenc Kis Nővérei rendnek 13 tagja van. Négy házban élünk: Miskolcon, Bükkszentkereszten, Debrecenben és itt, Arlón. Ebben az arlói rendházban öten lakunk. Ketten fiatalabbak nálam. Mi apostolkodós ágban vagyunk a ferences lelkiségen belül. Mi „kimegyünk”.

Miért választottam?

A tanári pályát azért, mert generációk óta mi, nők a családban ezt a szakmát űztük. 4 generáció. Nagyon szerettem, szerettem volna tanítani. Általános iskolában szünetben arra vettem rá a többieket, hogy iskolást játsszunk. Ez a budapesti II. kerületi Pesthidegkúti Ökumenikus Általános Iskola volt. (Anyukám innen ment nyugdíjba.) Pár éve a bencések átvették.

Aztán a Jóisten meghívott a szerzetesi pályára. Nem én találtam ki. Tanultam az egyetemen, készültem a pályára, én azt gondoltam: családom lesz, az angoltanításból meg lehet élni, meg ott a hittan, ami a léleknek hasznos. Tiltakoztam az ellen is, mikor megkérdezték néha: „nem akarsz apáca lenni?”. Mondtam, hogy nem, kellenek a hiteles keresztény családok. Meg afelől is kétségem volt, hogy „normális dolog-e”, van-e létjogosultsága a társ/pár nélküli életformának. Hogy ne családban éljek, azt nem találtam okos dolognak fiatal felnőttként. Aztán hallottam egy belső hangot. Az üzenet az volt, hogy „neked nem a hagyományos család lesz az utad, hanem valami más”. Onnan tudtam, hogy ez nem az agyam szüleménye, hogy az összes félelmem és kétségem eltűnt. Helyette mély bizonyosságot kaptam. Ha csak az én agyam szüleménye lett volna, akkor a félelmeim nem tűntek volna el.

Biztos voltam, hogy nem én találtam ki. Egy ideig örvendeztem, hogy szólt hozzám az Isten. Aztán elkezdtem gondolkodni, találtam egy kiskaput. Az az ötletem támadt, mi lenne, ha találnék egy hasonló fiatalembert, aki az Úrért akar élni, hirdetni az örömhírt, és mondjuk, nem akarna családot… mégsem lennék egyedül. Ekkor másodszor is hallottam egy egyértelmű belső hangon, Jézus mondta: “ne keress mást, boldog leszel”. Szerelmesnek éreztem magam, pedig szerelmem tárgyát nem hallottam, nem láttam, nem tudtam megfogni. Repdestem a boldogságtól, Eljegyzésélményem volt. Ajándék. Azóta tart a bizonyosságtudat, hogy éppen szerelmesnek érzem-e magam, az hullámzó. 2008-ban hívott meg az Úr.

Amikor realizáltam, hogy nem lesz családom, egyértelmű volt, hogy közösséget keressek. Szent Ferencet nagyon „bírom” humora, derűje, kreativitása miatt. Ha közösség, akkor legyen ferences! Leültem a Google elé, néztem a kínálatot, olyan női ferences rendet kerestem, akik kimennek az emberek közé, nem négy fal között élnek.

Élő, fiatalos társaságot leltem, hirdettek nyílt napot, otthon éreztem magam a miskolci rendházban. Az is folyamatban derül ki, hogy jó vagy nem jó. Itt ragadtam, otthon éreztem magam. Ennek a közösségnek volt Arlón háza. Oda is mentem. Láttam. Lehet tanítani, ha nem is iskolai keretek közt, hiszen itt szabad kezet kapok, s nincs papírmunka. Nem tolongtak szerzetestársaim, hogy cigányokkal foglalkozzanak, hamar kikötöttem itt.

Az általános iskolák, főleg az alsósok folyamatos visítását mint alapzajt nem bírom. Inkább a kamaszok, akikkel el lehet beszélgetni. Vonzott a korosztály. Dicsőség az úrnak, szerettek hozzám járni.

A foglalkozások? Van épületünk. Befogad-Lak. Kis tornaterem is van. Több helyiség szabadidős tevékenységre. Kis kert is van, pingpongasztallal is fel vagyunk szerelkezve, játékok, fejlesztő eszközök.

Források? Izgalmas kérdés. Szomorú élményem: az egyik évben kihirdettek egy pályázatot, megpályáztuk. Aztán kiderült, hogy minden alkalommal jelenléti ívet kell aláírni. Feltételeket támasztottak a fiatalok, akkor írják alá, ha… Stresszes az, hogy az itteniek, ha nincs kedvük, nem jönnek, disznóvágás: nem jönnek, családi ünnep: nem jönnek. Volt kirándulás, olyan, hogy még bicikliket is ajánlottam neki, amiket kaptunk adományba, hogy jöjjenek kirándulni. Mégsem jöttek. Ilyen nincs. Még én ajánlgatok drága cuccokat, ő meg azt mondja: nincs kedvem. Visszamondtuk a pályázatot.

Ez a nevelés kárára ment, ezt nem vállaltam, visszájára fordul a dolog.

Ott lebeg előttem három elődöm példája. Az egyik kiégett, a másik csaknem csődbe vitte az alapítványt, a harmadik pedig fölvirágoztatta. Neki a második gerincsérve után mondta az orvos, hogy ne tovább. Óvatosan, minden stresszt kerülve végzem a munkám, nem akarok belerokkanni. Próbálkozom. Igyekszem kerülni a pályázatokat, inkább koldulok. Itt nincs jelenléti ív, nem kell fotózni. Ez nem egy hálás terep. Templomi közösségek adományoznak. Az én sikerem, hogy vittem őket világot látni. Igyekeztem mindig szervezni egy kis tanúságtételt, némi playback színház, volt más is.

Leghatékonyabb eszközünk: a nyári táborok. Elvonulunk, nagy óraszámban lehet nevelgetni, sztenderdeket megtanítani. A leghatékonyabb. Mindenki szereti, jó élmény. Ottalvós, otthon alvós, nemzetközi segítséggel, még angol nyelvet is lehet tanulni. Havonta egyszer „Befogadlak szombat” önkéntesekkel, mindenféle kézművesség, sport, játék, szeretik. Ezek egynapos rendezvények. Zenét is tanítottam, gitárt, furulyát, zongorát, mert a zene egy jó eszköz. Aztán sport, focizni is szoktam, beállok, ha időm engedi.

A lemorzsolódókat próbáltam „elkapni”, akik unalomból káros szenvedélyekkel próbálják tömködni a lelkükben lévő űrt. Szívesen megdicsérem őket azért, amiben ügyesek.

Hol vonódik be az Ige? Úgy, hogy ez indirekt evangelizáció, preevangelizáció. Azzal megyek közéjük, hogy Isten szereti őket, ezt próbálom megtapasztaltatni velük, hogy akkor is szereti, ha rosszat csinálnak. Szeretném, ha rádöbbennének, attól értékesek, hogy Isten akarja az életüket.

Preevangelizáció? Templomba nem nagyon járnak. A maguk módján valami nagyon távoli felhőn ülő istent képzelnek, de ne szóljon bele életükbe, ne mondja, hogy nem hazudhatok, nem lophatok. Elvileg hisznek, de cselekedeteikben ez nem nyilvánul meg. Nem véletlenül írta isten, hogy ne lopj, mert elvész a bizalom. E parancsok nemcsak a rendőrségnek hasznosak, de az emberi kapcsolatok szintjén is. Valami babonás hitük van: átkozódás, boszorkányság, jóslás stb. Nem annyira az Isten erejébe vetett hit. Padtársát megszúrta az egyik, s utána a bántalmazó gyerek családja ment neki a bántalmazott szülejének, mondván, „hagyja békén a gyerekét”, ahelyett hogy a rosszat csináló gyerekét szidta volna le az anyuka.

Rengeteg gyerek jár az iskolába, 99%-ban csak cigány gyerekek, a fehér lakosság máshová viszi gyerekeit, már néhány tehetősebb cigány is elviszi más suliba, ahol van követelés. Itt a tanítási óra a közösséget nem érdekli, a tanároknak alig van tekintélye, tisztelete. Olyan, mintha a gyerekek többsége csak az ordibálást „hallaná meg”.

Diszfunkcionális oktatási rendszerben az alapítvány képes valami választ adni.

Milyen pedagógiai kompetenciáim vannak?

„Odamenni”, ahol a gyerek tart. Extra magas követelményekkel esélytelen minden (annyi ilyen pedagógus van, aki így tesz). Nem. Kis lépésekkel kell emelgetni a követelményeket. Lehet, hogy ugyanez a kompetencia, de itt, Borsodban a hátrányos helyzetűekkel tudomásul venni, hogy más evidenciákat tanul a gyerek otthon. Ne megbotránkozzunk, hogy mást tanul otthon. Pottyantós vécén nem fogja megtanulni, hogy kell lehúzni. Ilyen kulturális háttérből jönnek. Megmagyarázni? Szeretettel.

Szeretet? Határeset. Tán a szeretet kifejezésének képessége is kompetencia (adaptivitás, adott kultúra elfogadása, kultúraazonos pedagógia – mondja a szakma). „Amit akarsz, hogy veled tegyenek, tedd a másikkal” – ez van kiírva a tornateremben. Ez az elsődleges. Ezt át tudjuk adni: ne bántsd a másikat, ez az ő kultúrájukból hiányzik. Családon belül igen, kívül már rúghatod.

Hol szereztem kompetenciáimat?

Neveltetés. Egyetem is. De a Regnum Marianum Ifjúsági Közösségben rengeteget tanultam. Don Bosco-jellegű dolgokat. (Összegyűjteni s kihozni belőlük a jót.) Szerencsém volt, hogy olyanok tanítottak Bibliáról, evangéliumról, akik hitelesek voltak.

A játékpedagógia, ami bevált, a közös tevékenységen keresztül közel kerülni. Ha szeret, szívesen megcsinálja, ez még a kamaszokra is igaz, felnőtt fiatalokra is. Kialakult egy jó kapcsolat, kollégáim vannak, akik csoportjaimba jártak, s ez jó érzés. Szívesen segítenek, nem azért, mert én mondom.

Mi hiányzik? Már sokszor éreztem, a dráma, ez a „beleélős, eljátszós” nincs meg nálunk, bibliodráma, pszichodráma, színjátszókör. Ez kéne.

És igen, van olyan módszer, amit elhagynék. Nem annyira jó ajándékokkal lefizetni a gyereket, hogy ezért jöjjön a foglalkozásra.

Benne vagyunk az Egyházi Szociálpedagógiai Hálózatban. Ez egyházi szervezet a tanodák számára, a szociálisan rászorulókkal foglalkoznak, szegényekkel. Nem a polgári, nem éhező, nem fázó rétegekkel (elismerem, nekik is van, lehet bajuk).

A szociálpedagógia másik, tágabb értelmezése, hogy minden gyerek rászorul valamilyen szociális támogatásra, a szocializációja kedvéért. A felnőttek világában kicsi és rászorult. Ezt nemcsak az arlói pedagógusok nem tudják, de az iskola úgy van megszerkesztve, hogy erre alig tud odafigyelni, akár szegény, akár gazdag gyerekről van szó. A hálózat intézményei olyan helyeken vannak, ahol sok a szociálisan rászoruló fiatal.

Van egy férfi szerzetes közösség. Maristák, nem papok, spanyol területről jöttek. Ők sokat segítettek az első nővéreknek a 90-es években, hogy hogyan érdemes foglalkozni a nagyon szegényekkel.

Hát így élünk. Mégsem „isten háta mögött”.