Aki a csillagokkal társalgott

By knauszi on 2024. máj. 09. - 12:09

Lukács Ágnes emlékező beszéde Béres János – Kossuth-díjas furulyaművész, zenepedagógus, népzenekutató – emléktáblájának avatásakor

Béres János óriási tudást hozott magával, amit egy életen át bővített, és tévedhetetlenül felismerte a kincseket, mit kell kiemelni, mit lehet továbbadni.

Tisztelt Vendégek, kedves Emlékezők!

Mindannyian, akik itt ma összegyűltünk, tudjuk, hogy ez a fogalom, „Béres János” összességében mit mond nekünk. Nekem: János bácsi.

Minden embernek azt kívánom, hogy életében legalább egyszer megismerhesse az ő János bácsiját, és akár ha csak utólag is, de még inkább életük során ismerjék fel a jelentőségét egy ilyen találkozásnak.

Lássuk hát, hogy én miért merek ide kiállni kedves mindnyájuk elé, hogy megszólaljak és Béres János, az örök példakép jelentőségét kidomborítsam, remélve, hogy lelkükben már készen áll, ott domborodik az őiránta érzett szeretet, tisztelet, barátság és köszönet faragta emlékmű, és annak ígérete, hogy ő élő minőségben fog mindaddig velünk haladni tovább, amíg mi is hiszünk ennek erejében. Pecsétként itt áll már a falon Orr Péter ötvösművész keze nyomán a Tanár Úr arcának mása.

Eszembe jut az a kedves kis Bach-dal, amit mi, az itt lévők szinte kivétel nélkül tanultunk az iskolában: Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető! Köszöntsük először is Béres Jánost ezzel a dallal, akár két szólamban is.

Üdv rád és házad népére, te jó szántóvető!
Te mindig szívesen fogadsz, miként a nyáridő.

Béres János mint a jó szántóvető, végtelen lelki szilárdsággal és tetterővel jó korán nekikezdett a munkának, és vetett, vetett, irdatlan elszántsággal, hittel, azzal a tudattal, hogy amit tesz, az jó, az kell, az maga az élet és adott esetben a túléléshez vezető egyetlen, kikezdhetetlen törvény.

Igen, törvénynek engedelmeskedett, boldogan és igen jelesül, annak a törvénynek, amit már az anyatejjel szívott magába Gagybátorban, abban az Isten áldotta kis palóc faluban, ahol az élet törvénye olyan fényesen és egyértelműen megadta a keretet az egész közösségnek, a családoknak. Mindenkinek volt helye, mindenki tisztában volt vele, hogy az ő helye hol van a létezésnek abban a szeretetmezejében, és azt hogyan kell a mindennapok nyelvére apránként lefordítani. Másképpen nem is bírtak volna a megpróbáltatások erdején keresztülvágni és János vitézzé nemesülni.

István bátyja meg is kapta a vitézi címet, amit a család mai fiai visznek tovább. Ferenc bátyja, majd ketten együtt is beterítették az egész országot a szívükből szóló muzsikájukkal, no meg zengették a széles világban akkor, mikor már sok helyütt újra kellett állítani ennek a műveltségnek a becsületét, viszont őket hallva rengetegen visszaszerelmesedtek a saját műveltségünkbe, ami a mai napra már gyönyörűen kiteljesedett.

Én bizony vállalom a teljes elfogultságot, ha őróla van szó!

Igen, János bácsi élete is hemzsegett a népmesei fordulatoktól, ahol mindenkor a legmagasabb fordulatszámon, egészen az üveghangig tudta fokozni a teljesítményt; ezüstfurulyáján ezt hallhatjuk is. Fiatalon a táncában a színpadon tette láthatóvá, akárcsak énekével vagy hangjával, amikor mindenkivel megtalálta a hangot, szó szerint és átvitt értelemben is, a határban muzsikáló pásztortól Kodály Zoltánig. Mindenképpen maradandó nyomot teremtett a lelkekben, csodálatosan kimuzsikálta mindenkiből, akár a lelkük-szívük legmélyebb bugyrából is, a legcsillogóbb tehetséget. Ebben is állt a művészete, mert a színpad mellett, ahová sokakat felsegített, a tudás átadása terén is bővelkedett tennivalóban és sikerekben.

Szobrászművészből kétféle van, az én meglátásom szerint. A kőszobrász, aki vesz egy óriás tömböt, látja benne a kész alakot, és lefaragja, ami nem oda való. Az agyagszobrász, aki vesz egy kupac agyagot, és hozzáragaszt annyi anyagot, amennyi kell még az elképzelt forma megszületéséhez. A Tanár Úr mindkét módszert alkalmazta, mikor melyiket. Ő élő alapanyagból alkotta meg műveit: a tanítványait. Igen, mi, akik tanítványai lehettünk, nem keveset változtunk, fejlődtünk, alakultunk az ő hatására. Mit tudtuk mi akkor, hogy a furulyáskirály bűvkörébe vezetett minket a jósors! De azt tudtuk, hogy az nagyon jó, ami mellette történik velünk – és fontos volt, hogy mi is lássuk rajta az eredmény örömét, mert a jutalom, például hogy ott az órákon ízelítőt kaptunk a legkülönlegesebb örömzenélésből, hatalmas önbizalmat és felfokozott tudni akarást váltott ki bennünk.

Immár ősz fejjel kijelentem, hogy az én életemben sorsfordító szerepet játszott Béres János.

Bátor volt gagybátori Béres János – és mindenkiben, akit az élet mellé kerített, hatalmas értéket tudott; kötelességének érezte, igaz tiszta szívéből, hogy mellé álljon és bátorítsa, erőt adjon neki, mert ez volt az élet, a természet rendje, a létezés egyetlen elképzelhető formája. Ez volt számára a levegő, ami nélkül nem tudott élni, se furulyázni, se családot működtetni. A világ négy sarkát felismerte, belakta, de ha az kellett, ki is fordította.

Az üstökös elindult, széles pályát igényelt, hatalmas fényt ontott, millió szikrát vetett – és mára csillaggá, ragyogó örökfénnyé lényegült. Ő a csillagokkal társalgott már életében is!

Csillagok, csillagok, szépen ragyogjatok,
a szegénylegénynek utat mutassatok!

Béres János óriási tudást hozott magával, amit egy életen át bővített, és tévedhetetlenül felismerte a kincseket, mit kell kiemelni, mit lehet továbbadni. Ő a tudást nem átadta, hanem átnyújtotta. Azzal a végtelen nagylelkű gesztussal, hogy ez mindenkinek jár, és ő az a szerencsés, akinek megadatott, hogy ezt lehetővé tegye. Királylányok és fejedelemfiak jártak az ő óráira, az ő zenekarában tagnak lenni maga volt a mennyország. Sikert sikerre halmoztunk, és úgy gondoltuk, hogy ez a világ legtermészetesebb dolga! Miközben ő maga is állandóan fejlesztette és alakította tudását, felismerte saját életpályájának egyre táguló látóhatárát, és oda-vissza működtette, mint egy egész rendszert.

A tankönyvek, a szakfelügyelőség, az iskolák – mindegyre csak izmosodott a világa, és ha kinőtte magát egy igazi tehetség, amihez ő maga is hozzájárult, akkor ő volt a legboldogabb. Mindemellett töretlenül ívelt előadóművészi tevékenysége, és az országos vetélkedők és mások bemutatása a rádiós és televíziós lehetőségek által megvalósította a felnőttoktatás és tehetséggondozás talaját is.

Bizony az is megtörtént, hogy árvaságra jutott egyik-másik helyzetben, volt, hogy félreértették, nem értették egyesek, vagy nagyon is értették, de más utat akartak járni – ezek a helyzetek voltak számára a nagy megpróbáltatások.

Béres János minden életet együtt élt annak saját tulajdonosával, és talán azért fájt neki, amit időnként viszonzásul kapott, mert az egyszerű halandók képtelenek voltak arra a nagyvonalúságra, ami viszont neki természetes volt, nem is tudott volna kevesebbet adni.

A nagy emberek sokat éreznek, sokat élnek; és néhány év alatt sok életet élnek. Mások, mint az egyszerű halandók.

Kedvenc gondolatom, hogy az ilyen nagyságrendű lelkek tovább élnek azokban az emberekben, akikre hatással voltak. Minden egyes ember beleszámít, években mérhető módon, sőt azok is, akiknek már ők adják tovább az örökséget. Úgyhogy drága János bácsi, bár meggyőződésem, hogy az égi körökben ez köztudott: ez már a halhatatlanság mértékegysége!

„A nagy ember titka az, hogy ő az egyetlen ember, akinek nincs titka. Ő az egyetemes és az általános és a természetes és az egyszerű és az igazi ember” – mondja Hamvas Béla.1

Nyugodjunk bele, hogy Béres János ilyen nagy ember volt.

A Jóisten áldja meg, ezerszer!