Lőrinc László beszéde Misley Judit temetésén 2026. augusztus 13-án

No, a vállvonogatás és közöny, ez volt az, amit te nem ismertél soha. És ha jogos haragodban a telefonhoz folyamodtál, már tárcsázás közben szinte szétesett a készülék.

Olyan emberek gyűltek ide, akik mind szerették Misley Juditot. És mindannyiunk valamit őriz belőle, mindenki valami mást. Hadd éljek hát a feltevéssel, hogy ezekből ő itt most összeáll virtuálisan, és akkor beszélhetek őhozzá. Hozzád. 

Már az AKG kitalálása előtt a Raktár utcai épületben tanítottál általános iskolásokat. Onnan hozhattad szokatlan nevedet: Misi néni. És ez csak a leglényegtelenebb eltérésed az AKG-szokványostól. Egy örök másképp viselkedő és másképp gondolkodó voltál. De nem, nem a magát gyerekközpontúnak definiáló iskola ellen gondolkodtál másképp, hanem éppen ezt a definíciót vasaltad be rajtunk, az idejáró gyerekek érdekében. Ezért voltál nehéz ember, aki sokszor hadakoztál, ha rossz feladattal küldtünk föl diákot, vagy ha közönyösen vonogattuk a vállunkat a munkacsend, a dolgozatírók felügyelete, a fűtés, a beázás, a számítógépek lassúsága, vagy a könyvtár-összetöpörítés ügyében. No, a vállvonogatás és közöny, ez volt az, amit te nem ismertél soha. És ha jogos haragodban a telefonhoz folyamodtál, már tárcsázás közben szinte szétesett a készülék. 

De ennek az igényességnek nemcsak a diákok, hanem mi kollégák is haszonélvezői voltunk. Mindenkinek megvannak rólad a maga örzőangyalos történetei, hadd beszéljek a magaméról, majd ezt bárki beszorozhatja a jelenlévők, érintettek létszámával. 

Te mezőtúri istenhívő népi voltál, én meg újlipótvárosi szkeptikus urbánus. De ezek a kategóriák teljesen értelmetlenek egy olyan történetben, amiben te is szerepelsz. Te hoztad a génjeidben és Bucz Hunor Térszínházából teátrumi lényedet. Veled egy beszélgetés is színházi élmény volt. És ez a színház, mint minden jó színház, nem válogatott előítéletek szerint a közönségben. Persze állandó szenvedélyes figyelője voltál a diákszínjátszóknak is. Egy-egy előadás után (legyen az trupp, francia színház, nyelvi bemutató vagy bármi más) nálad lehetett végigbeszélni azt, aprólékosan, szereplő diákról szereplő diákra. Bemutató utáni napon aztán ragyogó arccal újságolta egy-egy színjátszó: „Misi néninek tetszett!” Tekintetében ott ragyogott a megtiszteltetés érzése, hogy őt, a kelekótya, radar alatti diákot milyen piedesztálra emelte a te figyelmed. A legkülönlegesebb közösségi színházi eseményeket pedig te magad rendezted minden évben, március 15-e táján. Micsoda valódi, élő ünnepek voltak ezek, kedvesen és szellemesen belevonva megannyi tanárt, diákot, szereplőset és visszahúzódót, utcáról felhozott pohárütögetős muzsikus bácsit és Kossuth-díjas írókat! 

Emlékszel? Azt mondtam, számomra azylum a könyvtárad, közös kedvencünket, Weöres Sándor Kétfejű fenevadját idézve. Értetted, hogy akkor te vagy a menekítő Lea, én Döröghy Gáspár, a zsémbes vén bujdosó, akinek a saját könyveidet hoztad be, mikor valamit nem találtam a közpolcokon, akit próbák után meghallgattál, és akinek kulcsot adtál a könyvtárhoz, hogy egy határidő közeledtével hetekig éjjelbe nyúlóan egyedül dolgozzon. Volt, hogy nem volt hol laknunk, akkor is te, Lea, te fogadtál be minket a saját pici lakásodba. 

Sok diáknak is azylum volt az a közeg. A köréd gyűlő gyerekek részben a legmotiváltabb diákok voltak, de számosan éppen hogy valamiért peremhelyzetűek. Mikor például 13 évvel ezelőtt egy fiút megkérdeztem, hogy hogyan bonyolódott ki áldatlan szélsőjobbos világnézetéből, ami esztendőkön át keményen ellenállt az én történelemóráimnak, akkor azt mondta: leginkább Misley Judit hatására, „vele nagyon sokat beszélgettem, és ő volt az egyetlen, akivel ha vitatkoztam, nem éreztem úgy, hogy kötelező védekeznem. Ő adta a kezembe Adytól a Jóslások Magyarországról című publicisztikai kötetet.” Ebből a két összetevőből állt titkos főzeted: kollegiális figyelem, és egy jól megválasztott könyv. 

Misikém, hadd álljak meg itt, és mondjam ki: egy nagyon különös ember voltál, és maradsz is az emlékeinkben. És most nagyon kérlek, ne kezdj körülményesen magyarázni, csukott szemmel, széles gesztusokkal, hogy nem-nem, mindenki északfok, titok; – tudom, tudom, igen, persze. Mindenki. De te is nagyon jól tudod, hogy most nem erről beszélek. Te a szó legjobb és legszűkebb értelmében voltál egy különös ember és különös pedagógus. Ez leginkább éppen a diákok szavaiból derül ki. 

Münz Marci például felidézte:

Misi néni, a Könyvtárban, egy alkalommal azt mondta, üljünk le egy órára, meséljem el neki, hogyan működnek a fekete lyukak, és a milliszekundumos rádió-kvazárok. (Mert akkor éppen a csillagászat tartott lázban.) Leültünk hát egy órára, elmagyaráztam neki mindent, amit a témáról tudtam, egy papírlapon. … Bevallom, meg voltam lepődve, hogy Misi nénit érdekelte az asztrofizika. Ma már tudom, nem a milliszekundumos rádió-kvazárok érdekelték... hanem én. Ezt a figyelmet, ezt a kíváncsiságot hogy köszönjem meg? Hiszen ez a legnagyobb dolog, amit egy ember egy másiknak adhat. Hiszen ebből lettem én, ezekből a beszélgetésekből.

Egy másik egykori diák, Vidák Rózsa azt írja:

Könyvtárad a 2. otthonom volt, segített túlélni a kamaszéveket.

Szép, megindító szövegében elmondja, hogyan figyeltél mindenkire, „nem csak a … népszerű arcokra”, hogyan óvtad olvasóidat még a huzattól is, milyen fantasztikus erdélyi utat szerveztél a könyvtári feladványok megoldóinak. Hadd idézzek egyetlen rövid mondatot: „A ballagáson csak a könyvtárban sírtam.”

Mondanám, nyugodj békében. De hát ezt a kívánságot nem a te vibráló lényednek találták ki. Azt kívánom inkább, hogy odaát is legyen sok izgalmas nyugtalanság körötted, legyen kivel vitázni, beszélgetni, legyen kinek segíteni, ha lehetséges, és szeressenek odaát is annyian és annyira, mint ideát.