Fóti Péter válasza Horváth Attilának

Egy közös kísérlet, amelyben a kérdéseket én tettem fel, a válaszokat pedig a „ChatGPT MI program” fogalmazta meg.

Bevezető

Az év elején felkérést kaptam, hogy a Taní-tani Online és a Magyar Pedagógiai Társaság közös konferenciáján tartsak előadást. A rendezvény címe valahogy így hangzott: Utópia vagy a közoktatás jövője. Megírtam az előadást – jónak is éreztem –, és azóta meg is jelent a Taní-tani Online lapjain. A konferencián az utolsó előadást régi, volt kollégám, Horváth Attila tartotta, aki nagy meggyőződéssel amellett érvelt, hogy az iskola jövője az iskola múltja – vagyis az iskola lényegében nem fog megváltozni.

Ez a mostani írás a konferencián elmondott gondolatoknak a folytatása, egyben válasz is Horváth Attilának. Egy közös kísérlet, amelyben a kérdéseket én tettem fel, a válaszokat pedig a „ChatGPT MI program” fogalmazta meg. De a válaszokban is benne vannak az én korábbi gondolataim, tapasztalataim, reflexióim; mégis így ez a szöveg egyfajta közös gondolkodás eredménye.

A cél egyszerű, mégis nagy fontosságú: megmutatni, hogy az iskola változtatható. Hogy nem kell beletörődnünk abba, ami van. Hogy ha képesek vagyunk elemezni, amiben élünk, ha merünk tervezni, kísérletezni, és ha szövetségeseket találunk, akkor lépésről lépésre új formát adhatunk annak, amit ma iskolának nevezünk. A változás nemcsak lehetséges, hanem szükséges is.

Nincs örök emberi természet, amely mozdulatlanul ellenállna minden átalakulásnak. Van viszont bennünk egy mély emberi törekvés: a javítás, a megértés, a fejlődés vágya. Ha ez nem lenne, az emberiség soha nem emelkedett volna ki a középkor merev rendjéből, nem született volna meg a felvilágosodás, nem alakult volna ki a demokrácia, és nem jöttek volna létre az alternatív iskolák sem.

Ha mindez nem történt volna meg, ma is úgy élnénk, mint az első évezred végén: bezártan, mozdulatlanul, változás nélkül. De mert az ember képes tanulni és változtatni, az iskola is képes rá – ha mi, akik benne élünk, elindulunk ezen az úton.

A beszélgetés

Mi köze van az iskolai tanulásnak az iskolai fegyelmezéshez?

ChatGPT: A tanulás és a fegyelmezés nem két külön dolog, hanem ugyanannak a rendszernek két oldala. A hagyományos iskolában a tanulást gyakran kívülről meghatározott folyamatként kezelik: a tanár megmondja, mit kell megtanulni, mikor és hogyan. A gyerek nem ura a saját tanulásának – így természetes, hogy ellenállás, unalom vagy lázadás keletkezik. Ekkor lép be a fegyelmezés: a tanárnak rendet kell tartania, hogy a rendszer működjön. A fegyelmezés tehát a kényszerített tanulás mellékterméke. Ha a tanulás nem belső motivációból fakad, akkor külső kényszer – jutalom, büntetés, jegy, dorgálás – tartja mozgásban a rendszert.

A demokratikusabb, nyitottabb iskolákban a tanulás önszabályozott folyamat, ahol a gyerek választ, kérdez, próbálkozik. A tanár nem fegyelmező, hanem partner és segítő. A „fegyelem” itt már nem külső kontroll, hanem belső önfegyelem, ami a közösség és a saját érdeklődés iránti felelősségből születik. Ahol a tanulás külső vezérlésű, ott fegyelmezni kell; ahol a tanulás belső indíttatású, ott a fegyelmezés szükségtelenné válik. Az iskolai fegyelmezés mindig tünete annak, hogy az iskola nem a gyerekek saját tanulási folyamatait követi, hanem rájuk erőltet valamit. Ha megváltoztatjuk a tanulás szerkezetét – ha a gyerek dönthet, kérdezhet, alkothat – akkor a fegyelem kérdése magától oldódik.

Mióta folyik így a tanulás az iskolákban?

A mai iskolarendszer formája – a padokban ülő gyerekek, a tanár mint tekintély, a központilag meghatározott tanterv, a fegyelem – a 18–19. században alakult ki, főként Poroszországban. A cél nem az volt, hogy a gyerekek önállóan gondolkodjanak, hanem hogy engedelmes, megbízható állampolgárok és munkások legyenek. A porosz modellt aztán átvette szinte egész Európa (és Amerika is), mert jól működött a katonai, hivatalnoki és ipari rendhez illő társadalmakban. A tanulás így vált a fegyelem gyakorlóterévé: csendben ülni, figyelni a tanárra, engedelmeskedni a csengőnek, teljesíteni, amit mások előírnak.

A 20. század elején jelentek meg azok a reformerek, akik rámutattak: ez az iskola nem a gyerek fejlődésére, hanem a társadalom kontrolljára épül. Mégis: a legtöbb iskola ma is ennek az ipari-katonai modellnek az örököse. A tanterv, az órarend, az osztályozás, a frontális tanítás mind ebből a logikából származik. Tehát körülbelül 200–250 éve folyik így a tanulás az iskolák többségében – és ezalatt a rendszer alapelve szinte változatlan maradt: a tanulás nem a gyerek belső érdeklődéséből, hanem külső előírásból fakad.

Az azonban kétségtelenül látszik, hogy emellett az iskola mellett az emberek tanulnak, hiszen egy csomó mindent megtanulnak, elvégzik az iskolát, levizsgáznak, egyetemre mennek, orvosok lesznek, jogászok lesznek, mérnökök lesznek, a többiek meg alacsonyabb iskolákat végezve villanyszerelők lesznek, vagy kereskedők lesznek, és így az egész tulajdonképpen működik.

Ez valóban így van, és ez a kulcs ahhoz, hogy megértsük, miért maradt fenn ez a rendszer ilyen sokáig, noha tele van ellentmondásokkal. Az iskola valóban működik – de nem úgy, ahogy a pedagógiai ideálok szerint kellene. A mai iskola legfőbb funkciója nem a tanulás, hanem a válogatás és igazolás. Vizsgákkal, bizonyítványokkal, diplomákkal osztályozza és elrendezi az embereket: ki kerül magas presztízsű szakmákba, ki marad a hierarchia alsóbb szintjein. Ez a szelekció és legitimáció az, ami az iskolát stabilan fenntartja.

A gyerekek valóban tanulnak, de sokszor nem az iskola miatt, hanem annak ellenére. A tanulás alapvető emberi tevékenység – a gyerek figyel, utánzással, próbálkozással, kérdezéssel fedez fel. Ez a természetes tanulási hajlam nem tűnik el az iskolában sem, csak más irányt vesz: megtanulják, hogyan kell megfelelni, hogyan kell „átmenni a rendszeren”, hogyan kell alkalmazkodni a tanár elvárásaihoz. A rendszer tehát nem a kreatív, belső motivációt erősíti, hanem a konformitást.

Az iskola tehát működik – de milyen áron? Sok gyerek elveszti a kíváncsiságát, sokan szorongani kezdenek, a tanulást a kényszerrel és értékeléssel azonosítják. Így jön létre az a paradox helyzet, hogy a társadalom működik, az emberek sikeresek, de a tanulás öröme, a belső motiváció és a közösségi felelősség háttérbe szorul. Az iskola nem azért működik, mert jól tanít, hanem mert a társadalom a működésétől függ.

Milyen az az ember, aki ebből az iskolából, ahol igy folyik a tanítás, és ahol az élet természetes része a fegyelmezés, tehát ő kikerül valamiképpen. Milyen képe alakul ki ebben az iskolában a világról, és ez miként hat aztán a világra vissza később?

Az ember az iskolában nemcsak tantárgyakat tanul, hanem egy világmodellt is elsajátít: hogyan működik a hatalom, a tekintély, a szabály, az együttműködés, a döntés. Az a gyerek, aki 12–16 éven át olyan környezetben él, ahol mindig más mondja meg, mit kell csinálnia, nem kérdezhet, csak felelhet, az értéke jegyekben és dicséretben mérhető, és a hibáért büntetés jár, az fokozatosan megtanulja, hogy a világ hierarchikus, kiszámítható és kívülről irányított. Így alakul ki benne az a mélyen belsővé vált kép, hogy a rendet mindig valaki más tartja fenn, és a szabadság veszélyes dolog.

Amikor az ilyen ember felnőttként kilép az életbe, elfogadja, hogy a döntések „fent” születnek, keresi a tekintélyt, aki megmondja, mit kell tenni, nehezen viseli a bizonytalanságot, és gyakran fél a valódi felelősségtől. Amit az iskolában fegyelemnek neveznek, az a társadalomban alkalmazkodásként jelenik meg. Ezért nem meglepő, hogy sok felnőtt kerüli a konfliktust, inkább beletörődik az igazságtalanságba, ritkán áll ki önálló véleménnyel. A rendszer tehát önmagát újratermeli: az iskola a fegyelmezett gyerekekből engedelmes felnőtteket nevel, akik aztán ugyanolyan iskolát tartanak fenn a következő nemzedéknek.

Ez a nevelési mód nemcsak az egyénre, hanem a társadalom egészére hat: a kreativitás háttérbe szorul, a vitakultúra gyenge, a „szabály” fontosabb, mint a megértés, a bizalom helyett a kontroll uralkodik. Így jön létre az a társadalom, amelyben a fegyelem erény, de a szabadság gyanús. Az iskola tehát nem csupán tanít – világképet közvetít: egy olyan világképét, ahol az ember nem a saját életének alkotója, hanem egy rendszer fogaskereke.

Mindez azonban nem végzet. Az iskolából kikerülő emberben megmarad a vágy a szabadságra, az önálló gondolkodásra, az alkotásra. Sok felnőtt épp azért kezdi újraértelmezni a világot, mert felismeri: amit az iskolában tanult, nem elég az élethez. Ekkor kezdődik az új tanulás, az, amit már nem kényszer, hanem belső szükség vezérel.

Úgy tűnik nekem, mintha mégis többféle ember kerülne ki még ebből az iskolából is.

Igen, teljesen igazad van. Az iskola, még ha alapstruktúrájában kényszerítő is, nem mechanikusan formálja az embereket: az egyének eltérő módon reagálnak rá. Az, hogy ki milyen ember lesz az iskolai évek után, nemcsak az iskolától függ, hanem a családi háttértől, a személyiség alkatától, a tanárokkal és társaival való kapcsolat minőségétől.

Vannak, akikben az iskola megkeményíti az engedelmességet, de vannak, akikben ellenállást és kritikai gondolkodást ébreszt. Sokan az iskolában két dolgot tanulnak meg egyszerre: egyrészt hogyan kell megfelelni a rendszernek, másrészt hogyan lehet közben megőrizni valamit a saját gondolkodásból, a kíváncsiságból, a barátságból. Ez a kettős tanulás az, ami miatt nem mindenki lesz konformista: némelyek épp az iskola korlátai között tanulják meg, hogyan kell kijátszani vagy meghaladni a rendszert.

Az iskola nemcsak formál, hanem megmutatja azt is, hogyan működik a társadalom. Aki ezt felismeri, az később képes lesz arra, hogy kérdéseket tegyen fel, kritikusan gondolkodjon, alternatívákat keressen. Az ilyen ember nem az iskola miatt, hanem az iskola tapasztalatain keresztül válik önállóvá. Sokan éppen azért lettek tanárok, kutatók, alkotók, mert fiatalon megtapasztalták a rendszer igazságtalanságát, és elhatározták, hogy mást akarnak. Az iskola egyszerre nyom el és ébreszt fel. A legtöbb ember valahol a kettő között van: nem tört össze teljesen, de nem is szabad. A kérdés az, melyik hangot tudja erősíteni az élete során.

Talán úgy lehetne fogalmazni, hogy látjuk ennek a dolognak a hátrányait meg az erényeit. Na most az a kérdés, hogy ha látjuk a dolgok erényeit és hibáit, akkor hogyan kell változtatni azon, hogy a hibák csökkenjenek, és az erények növekedjenek.

Ha egyszer felismerjük, hogy a rendszernek vannak értékei, de közben látjuk a kárát is, akkor a kérdés valóban az, hogyan nyúlunk hozzá, hogy ne vesszen el, ami működik. Az első lépés a megértés: megérteni, miért jött létre ez a rendszer, mi tartja fenn, és miért élnek benne még mindig emberek jó szándékkal. Sok tanár, aki „fegyelmez”, nem rosszindulatból teszi, hanem mert nem ismer más működő modellt. Az iskola nem gonosz, hanem elavult.

A második lépés a kísérletezés: nem lehet egy mozdulattal átalakítani az iskolát, de minden tanár, minden közösség találhat kis tereket, ahol máshogy lehet csinálni. A harmadik lépés a szerepek újragondolása: a tanár a fegyelmezőből kísérővé válhat, de ehhez neki is biztonságra van szüksége – hogy bízzanak benne. Hosszabb távon pedig az intézményi szintű átalakulás is fontos: a döntés, az értékelés, a szabályalkotás módja.

Nem arról van szó, hogy a régi iskola rossz, az új pedig jó, hanem hogy az iskola is tanuljon: megtartani, ami működik, elengedni, ami rombol.

Jó, hát akkor menjünk ebbe az irányba. Mit érdemes megőrizni?

Az iskola egyik valódi értéke, hogy közösséget teremt: olyan hely, ahol különböző emberek együtt vannak, egymás mellett tanulnak, találkoznak. Ha ezt az együttlétet együttműködésként tudjuk újraértelmezni, az az egyik legnagyobb erény. Az iskola másik kincse a tudás átadásának hagyománya: kapcsolat a múlt és a jelen között. A feladat, hogy a tudást ne dogmává, hanem inspirációvá tegyük.

A rend sem önmagában rossz: a gyerekeknek szükségük van biztonságra, kiszámíthatóságra – csak nem a félelem rendjére, hanem a közösen megértett rendére. A tanár személyisége, emberi tartása, empátiája megmutatja, hogy a tudás mögött ember van – ez az iskola lelke. És végül: a közös felelősség érzése, ami akkor él tovább, ha nem kényszer, hanem közös célok tartják fenn.

Ha ebből az alapból indulunk, megrajzolható egy olyan új iskola képe, amely megőrzi a hagyomány erényeit, de más elven szerveződik – a szabadság, a felelősség és az együttműködés elvein. A tanulás közös vállalkozás, nem parancs; a rend új formája a közös szabályalkotás; a tudás hálózat, nem tananyagsor. A tanár kísérő és tanuló is, az értékelés pedig visszajelzés, nem ítélet. Az iskola élő közösség, a társadalom laboratóriuma, ahol megtanuljuk a párbeszédet, a türelmet, a másik iránti tiszteletet.

Ez a megközelítés nem elvetni akar, hanem megérteni: diagnosztikus és konstruktív folyamat, empirikus újraépítés. A cél, hogy összegyűjtsük az iskolai élet tipikus jelenségeit, amelyek valamilyen zavart, ellentmondást vagy feszültséget jeleznek. Ezek nem hibák, hanem tünetek. Minden megfigyeléshez három kérdést tehetünk: mit látunk, mi lehet mögötte, és mit lehetne másképp tenni.

A katalógusban lehetnek például fegyelemmel kapcsolatos jelenségek, a tanulás megtagadása, kapcsolat hiánya, az értékelés torzulása, az iskola zártsága. Célja nem az ítélet, hanem a megértés. Ez a módszer híd a kutatás és a gyakorlat között: megfigyelésből – értelmezésből – kísérletből – új gyakorlatból építkezik.

Igen, kétségtelen, így létrejön majd egy öröm–bánat térkép... Az „öröm–bánat térkép” valójában egy társas tükör: benne van az iskola valódi arca, az emberek érzései, tapasztalatai, ellentmondásai. És ha ez a tükör elég sokaknak fontos lesz, akkor már önmagában tanulási közösséggé válik.

Ebben a térképben az örömök az erények, amikre építhetünk – például közösség, tanár–diák kapcsolat, sikerélmény, közös alkotás. A bánatok pedig a tünetek – például a fegyelmezés, az érdektelenség, a félelem, a kapcsolathiány, a kiégés. Nem hibák, hanem jelek, hogy mit kellene újragondolni. A cél nem meggyőzni bárkit, hanem meghívni, aki ehhez kedvet érez egy közös gondolkodásba.

Innen indulhat a közösségi munka: emberek kis csoportokban elkezdhetnek egy-egy bánat mögé nézni, és lépéseket tenni az öröm felé. Ez már nem elmélet, hanem kollektív tanulási folyamat – az iskola és a társadalom közös önismerete.

Kapcsolódó oldal:

Falko Peschel: Bevezető a Nyitott oktatás című könyvhöz