Knausz Imre írása

Nagyon fontos írást tett közzé Jakab György a hazai történelemtanítás alapkérdéseiről. Azt remélem, hogy gondolatairól széleskörű vita bontakozik ki, és az alábbi hozzászólással ehhez a vitához szeretnék hozzájárulni.

A történelem és a közoktatás iránt érdeklődő nagyközönség számára Jakab itt kifejtett gondolatai már ismerősek lehetnek korábbi esszéiből és különösen két kiváló könyvéből, a 2022-ben publikált Demokrácia demokraták nélkül? – Oktatási reform és állampolgári nevelés című szintézisből, valamint idei könyvéből, amely a történelemszemlélet és a nemzeti identitás fontos kérdéseit boncolgatja (Honderű és honború). Magam sokat tanultam ezekből, és nagyon is egyetértek a szerző elemzésének azon részeivel, amelyek történelemtanításunk rendi jellegét és az elnyomottakat (lehet, ezt a szót ő nem használja, de én igen), kisebbségeket, nőket kirekesztő tendenciáját bírálják.

Ugyanakkor mostani írásának lehetséges egy olyan olvasata, amelyhez szeretnék apró kérdőjeleket biggyeszteni egy majdani komoly vita reményében. Induljunk ki abból, mit ír Jakab a történettudomány és a történelemtanítás viszonyáról.

A tanítás alapvető funkciója ugyanis nem az, hogy "kis történészeket" képezzen. Sokkal inkább az, hogy adja meg a közösséghez való tartozás élményét, illetve, hogy narratív értelmezési kereteket, morális és cselekvési mintákat közvetítsen a fiatalok számára.

És alább:

Ma már a történészek zöme is úgy gondolja, hogy a hagyományos történeti kutatás és az iskolai történelemtanítás nem kapcsolható közvetlenül össze: "az iskola kanonizált identitáspolitikai feladatot lát el, ami csak áttételesen kapcsolható össze a tudományos kutatás szabadságával és igazságkritériumaival" (Gyáni Gábor).

Engem már az is boldoggá tenne, ha a történészek zömének érdeklődése egyáltalán kiterjedne az iskolai történelemtanításra is, megítélésem szerint nem ez a helyzet. Gyáni Gábor azon kevés történészek egyike, aki komolyan foglalkozott a történelemtanítás elvi kérdéseivel, és 2014-ben az ÉS-ben megjelent esszéjében mindenekelőtt “a múltat illető racionális tudást” előállító történettudomány számára igényli a korlátlan kritika szabadságát. Ezzel mélyen egyet lehet érteni, de vajon abban igazuk van-e – Gyáninak és Jakabnak –, hogy az iskola “kanonizált identitáspolitikai feladatot lát el”? Ez volt a történelemtanítás feladata a 19. században, de vajon érvényes-e ez a 21. században? Abban biztosan kiegyezhetünk, hogy nem kizárólag ez a történelemtanítás feladata. A még lehetséges célok közül csak egyet szeretnék hangsúlyozni: a történelem iránti érdeklődés fölkeltését. Hogy tanítványaink fölismerjék: a múltra vonatkozó kérdések érvényesek és fontosak lehetnek az ő világukban is. Ha azonban az érdeklődés, a kíváncsiság fölkeltése, a nyitottság kialakítása a cél, akkor a tanításnak egyrészt témaválasztásában maximálisan alkalmazkodnia kell a mindenkori tanulócsoport összetételéhez, másrészt a történelem sokoldalú kritikai megközelítésére van szükség. Már csak azért is, mert a történelem tanulását aligha alapozhatjuk másra, mint az igazság keresésére, a valósággal való szembesülésre. Ez különbözteti meg a sorozatok nézésétől. És ez kizárja a kanonizált narratívák közvetítésének szándékát és az erre kitalált egységes tantervet.

És itt válik fontossá a kérdés: mi Jakab írásának státusza? Ki a címzett? A bevezető mondatok az új NAT elkészítésének kormányzati szándékára utalnak. Kétségkívül ez motiválta a szerzőt abban, hogy cikkét közreadja. Csakhogy nagyon veszélyes lenne az ezzel megnyíló lehetőséget úgy értelmezni, hogy a jogilag rögzített korábbi (kétségkívül elavult) narratívát egy új, korszerűbb narratíva váltsa föl rögzített és előíró jelleggel. Azt remélem, hogy Jakab György egyetért velem abban, hogy a NAT-tól elsősorban a tanári szabadság biztosítását kell elvárnunk, és a cikk javaslatai akkor valósulnak meg, ha lesznek ezt a felfogást képviselő és közvetítő tanári és tanulói eszközök, továbbképzések, konferenciák, és mindenekelőtt, ha a tanári társadalom ezt fokozatosan elfogadja.

Egy másik pont, ahová kérdőjelet rajzolnék, az általános iskolai és a középiskolai történelemtanítás megkülönböztetése. “Hajdú Pista bácsi” – akit én persze csak Jakab leírásából ismerek – zseniálisan kapcsolta össze a gyerekek tapasztalati világát a történelemmel, pl. a kalandvágyat a nagy felfedezésekkel. Ez azonban mint az életkori sajátosságok figyelembe vételének modellje nekem mindkét lábára sántít. Mert vajon a középiskolásoknak nem úgy kell tanítani a történelmet, hogy abban magukra ismerjenek, hogy az ő világuk problémáinak mélyebb megértését segítse? Jó, ők nem indiánosdit fognak látni az őskorban (megjegyzem ma már a kiskamaszok sem), de azért az analógiák az ő esetükben is fontosak. És fordítva: az általános iskolában vajon nem történelmet kell tanítani? A görög-perzsa háborúk története abban különbözik egy kalandregénytől, hogy az előbbinek a valósággal való találkozás élményét kell nyújtania: hogy ez olyasmi, ami tényleg megtörtént. Fontos közel hozni a gyerekhez, de ugyanakkor meg kell próbálni elválasztani az “igaztörténetet” a fikciótól.

Végül erős kételyeim vannak azzal a régi és mindig újjáéledő igénnyel kapcsolatban is, hogy egyesíteni kellene a magyar történelem és az egyetemes történelem tanítását. A történelem narratív egységekből áll össze. Jelenleg a hazai történelemtanítás két “nagy elbeszélést” tanít: a magyar történelmet és a világtörténetet. Ezeknek a narratíváknak van tudományos hátterük, ezért lehet tananyaggá formálni őket. A magyar és az egyetemes történelem közös elbeszélése mögött – ha ez egyáltalán lehetséges – nincs ilyen “egyesített elmélet”, és a közoktatás szintjén aligha hozható létre. Nekem már persze az is kérdés, hogy miért kell minden történelmi tudást két narratívára ráfűzni. Elkezdünk két sztorit felváltva mesélni, mondjuk, 9.-ben, és 12.-ben jutunk el az utolsó fejezethez (amiről persze reméljük, hogy nem a legutolsó). Közben a tanulók életük talán legnagyobb változásain mennek át. Nem lehetne-e rövidebb, egymással csak lazán összefüggő kisebb narratívákban gondolkodni? Ez azonban már egy másik vita tárgya lehet.