Az egyházak és a szegregáció

L. Ritók Nóra írása

Az állam és az egyház összefonódott, és próbál tartani valamiféle keresztény értékrend szerinti működést, ami azonban sok sebből vérzik, és nemcsak az oktatásban. Ez anomáliákat, kedvezőtlen társadalmi változásokat generál, aminek a felelősségével egyszer szembe kell néznie a regnáló hatalomnak, és az egyháznak is.

Az oktatási szegregáció és az egyházi iskolahálózat ezt erősítő hatása az utóbbi években meghatározó folyamat lett az iskola esélykiegyenlítő funkciójának elvesztésében. 

Sokan emeltünk szót ellene, hiszen a következményei beláthatatlanok, de érdemi változás nem történt. Nekem is keserves, de nagyon tanulságos megtapasztalás volt az öt évig tartó harc, amiben próbáltam itt, helyben egy egyeztetési-együttműködési helyzetet létrehozni a református egyház, a minisztérium (akkor még EMMI), az önkormányzatok, a települési egyházi és állami iskolák között. Maga a forma létrejött, még aláírásával is megpecsételte mindenki, hogy dolgozik az ügyön, de nem történt változás. Én személy szerint sokat sérültem, méltatlan beszélgetésekben próbáltam szembesíteni a valós helyzettel az érintetteket, hiába. 

Végül elismertem a vereségem, és feladtam. Megértettem az érdekeket, de nem sikerült elmozdítani senkit a saját álláspontjáról. 

Az önkormányzatok érdeke, hogy a jobb társadalmi státuszúakat megtartsa a településen, jogos igény, hát támogatja a kettészakított oktatást. Az egyház érdeke, hogy a néhány idős emberre apadt gyülekezetek létszámát megnövelje, és nem fontos ehhez őszintén vallásosnak lenni. Elég az iskolai kötelezettségek mentén megjelenni a templomban. A szülők érdeke pedig, hogy a gyerekük az ő igényeiknek megfelelő képzést kapjanak. A jobb társadalmi státuszúak megfelelő infrastruktúrával, szakemberekkel, csoportbontásokkal, változatos tanórán kívüli fejlesztési lehetőségekkel bíró oktatást akarnak, és nem szeretnék, ha a pedagógusok figyelme megoszlana a plusz pedagógiai munkát igénylő, szociokulturális vagy egyéb hátránnyal küzdő gyerekek és az övéik között. A generációs szegény, roma szülő igénye csak annyi, hogy a gyereke szeressen iskolába járni, ismerősök között legyen, ők nem tudnak a minőségi oktatás elérésével mit kezdeni. A saját iskolai élményeik szerint élik meg a helyzetet, és nincs, aki azon munkálkodna, hogy ehhez másféle motivációjuk legyen. 

Nem tagadom, annak idején próbáltam én is minden követ megmozgatni, a sajtóban és hivatalosan is, járt ez ügyben nálunk az ombudsman is, de nem történt továbbra sem semmi. Ezért nem kis örömmel fogadtam több, most (2025-ben) nyilvánosságra hozott vizsgálatot / jelentést — köztük az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala (AJBH) legutóbbi állásfoglalását — ami arra hívta fel a figyelmet, hogy az egyházi iskolák szerepe „kiemelt” a roma gyermekek iskolai szegregációjában. Reménykedtem, hogy ha újra a közbeszéd része lesz, talán elindul valami. De erre jött a döntéshozói reakció, a jelentés eltűnt, ám addigra már felkapta az ellenzéki sajtó, és nem lehetett ennyivel semmissé tenni az ügyet. 

Olvastam a cikkeket, véleményeket, a Szemlélekben megjelent szakértői írásokat is, néztem a riportokat a televízióban. És minden a szerint a forgatókönyv szerint ment, amelyet megéltem, évekkel ezelőtt. Az egyház cáfol, és nem ismer el semmit. A mondatok pedig ugyanazok. Először is, hogy az állami iskolák között is előfordul szegregáló hatás… előbb azt oldják meg, mielőtt az egyházi iskolákkal foglalkoznak. Mennyire tipikus lett ez mára ez is! Nem az a lényeg, hogy valaki hibázik, hanem az, hogy azt a hibát más is elköveti. Azt kell kihangosítani, előretartani pajzsként. Csakhogy ettől a saját hiba még ugyanaz marad. 

Egy kutatás szerint 2010-ben az egyházi iskolák között jóval kevesebb volt olyan, ahol a roma tanulók aránya alacsony volt — de 2016-ra az ilyen iskolák száma megnégyszereződött (azaz sok olyan egyházi iskola jött létre, amely gyakorlatilag „romamentes”), még azokon a településeken is, ahol korábban nem volt egyházi iskola.

Aztán láttam a jól ismert cinikus mosollyal előadott mondatot is: ó, hát a mi kapunk mindenki előtt nyitva áll… arról mi nem tehetünk, hogy a szülők így döntenek… nem befolyásolhatjuk őket. Hányszor hallottam ezt is! Miközben pontosan tudja mindenki, hogy indirekt eszközrendszert építettek ki azért, hogy távol tartsák a számukra nem kívánatos társadalmi csoportot az iskoláiktól. A szelekciós hatás nehezen bizonyítható, főleg, ha a szándék épp arra irányul, hogy elfedjék azt. 

Hallhattam megint az „ugyanannyi támogatást kapunk” érvelést is, amiről megint csak tudjuk, hogy nem így van, hiszen az alaptámogatás mellé mások is járnak, nem beszélve az egyházi iskoláknak járó kedvezményekről. Ha ezt valaki nem hiszi, menjen csak be egy állami és egy elitista egyházi iskolába, és a saját szemével láthatja a különbséget. Azért írom így, hogy elitista, mert írtak nekem pedagógusok olyan iskolákból, melyeket szegregáltként vett át az egyház, talán, hogy ezzel igazoljanak valamit, és náluk nincs jobb helyzet, mint egy szegregált állami iskolában. Mert az egyházi fenntartó is képes két különféle viszonyulással működni. 

Mielőtt bárki rögtön sértésnek venné, amiket leírtam, természetesen a kép nem homogén. Ott vannak a szerzetesrendek iskolái, amelyek között van olyan, ahol a szegénységben élők vannak fókuszban. Vannak pozitív példák, ahol integrált oktatást visznek, de a mintázat nem változott az utóbbi 10-15 évben. Az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala (ombudsman) 2025-ös jelentése egyértelműen kimondja: az egyházi iskolák térnyerése az utóbbi években a roma gyerekek iskolai szegregációjának egyik fő mozgatórugója lett.

Az állam és az egyház összefonódott, és próbál tartani valamiféle keresztény értékrend szerinti működést, ami azonban sok sebből vérzik, és nemcsak az oktatásban. Ez anomáliákat, kedvezőtlen társadalmi változásokat generál, aminek a felelősségével egyszer szembe kell néznie a regnáló hatalomnak, és az egyháznak is. 

Nem tudom, hogy a szabad iskolaválasztás ténye, amit a demokrácia nagy vívmányának éltünk meg a rendszerváltás után, önmagában előidézte volna-e ezt a helyzetet, felerősítette volna-e ennyire az oktatási szegregációt, vagy megmaradt volna azon a szinten, amin mindig is volt, néhány leszakadó településen, vagy az iskolákon belüli „tagozatos” osztályokban realizálódva. Lehet, nem tartanánk itt, ahol most vagyunk, ha az egyházi iskolarendszer nem így épül fel. De felépült, és ezzel óriási terhet tett a társadalomra.

Az egyház pedig nem néz bele ebbe a tükörbe, továbbra sem. „Kerek” történetnek tartja, hogy a szegényeken való segítést a missziók körében végezzék, de az iskoláikban ne érvényesítsék ezt – az egyházban egyébként alapvető – szempontot. 

Mára elcsendesedett újra minden. Az érdekek hálójában marad az oktatási szegregáció, állami-egyházi közreműködéssel. A következményeit pedig a jövő társadalma viseli majd.