Kötelező keret vagy ajánlás?

Fóti Péter hozzászólása Knausz Imre Megkérdeztek a NAT-ról című írásához

Ha azt mondjuk és valóban szeretnénk, hogy tanítványaink önálló tanulókká váljanak, akkor ezt nem tehetjük meg anélkül, hogy tanáraink önálló emberek lehessenek. Máshogy egyszerűen nem megy. Ha azt szeretném, hogy a gyerekek önállóan tanuljanak, az csak úgy lehetséges, ha hagyjuk őket önállóan tanulni.

Knausz Imre a cikkében arra mutat rá, hogy a jelenlegi, központilag túlvezérelt és mindent szabályozó tantervi kényszer alapvetően korlátozza a pedagógiai autonómiát. Írását olvasva számomra a legfontosabb gondolat a tanterv szerepének újragondolása volt. Bár a nézőpontjaink között van egy lényegi elvi és árnyalatbeli különbség, Knausz felvetése a magyar közoktatási viták egyik legfontosabb kiindulópontja.

A kötelezőség fokozatai: Dahrendorf skálája

A nézőpontjaink közötti különbséget jól megvilágítja a szociológus Ralf Dahrendorf elmélete, aki a társadalmi szabályok és elvárások négy fokozatát különbözteti meg:

1. kötelező (Muss-Erwartung): törvényi erővel bír, a megszegése kemény szankciókat von maga után;
2. erősen ajánlott / elvárt (Soll-Erwartung): írott vagy íratlan jogszabályi/társadalmi elvárás, a betartása a normális működés alapja, az eltérés büntetéssel vagy komoly hátránnyal járhat;
3. ajánlott (Kann-Erwartung): szakmai vagy közösségi ajánlás, amit nem szankcionálnak, ha valaki nem tartja be, de mintaként vagy segítségként szolgál;
4. szabad: a teljes egyéni autonómia területe, ahol semmilyen központi előírás vagy elvárás nincs.

Ha erre a skálára helyezzük a Nemzeti alaptantervet, tisztán látszik, miben tér el a megközelítésünk Imrével, miközben a célunk közös: a tanári szabadság növelése.

Knausz Imre a tantervet alapvetően az 1. és 2. fokozat határára pozicionálja. Álláspontja szerint egy szabad, demokratikus államban is kellenek kötelező jogszabályok, így a szabad iskolarendszer működéséhez is elengedhetetlen néhány jogilag kötelező, minimális keret (1. és 2. fokozat), amelyek mögött viszont már nagy mozgástér marad.

Ezzel szemben én a tantervet inkább a 2. és 3. fokozat közé helyezném. Úgy gondolom, hogy a tanterv legfeljebb erősen ajánlott szakmai útmutatóként működhetne, de a legfőbb funkciójának a szankciók nélküli, rugalmas szakmai ajánlásnak (3. fokozat) kellene lennie. A valódi pedagógiai autonómia csak akkor születhet meg, ha a tanterv nem törvényi kényszer, hanem támogató infrastruktúra.

Idomítás vagy valódi tanulás?

A tanári önállóság legjobb szimbóluma pontosan az, ha a tanárt önálló szakembernek tekintjük, és ezt az önállóságot a gyakorlatban is lehetővé tesszük.

Sajátos és veszélyes probléma a pedagógiában, hogy az ember – diák és tanár egyaránt – rendkívül jól idomítható. De ezt ne keverjük össze a tanulással!

Amikor a rendszer felülről előírt, 1. fokozatú kötelező kerettantervekkel és bürokratikus ellenőrzéssel működik, a pedagógusokat és a diákokat egyaránt idomításra kényszeríti. Az idomítás során a külső megfelelés, a büntetéstől való félelem és a kötelező adminisztráció mozgatja a szereplőket. Ezzel szemben a valódi tanulás belső indíttatású, cselekvő folyamat, amelyhez elengedhetetlen a döntési szabadság, a felelősségvállalás és a hibázás joga. Egy idomított, mozgástér nélküli tanár nem tud autonóm gondolkodókat nevelni.

A despotizmustól a jogállami tantervig

Egy korábbi írásomban – Az iskola jövője. A despotizmustól a jogállami (monarchikus) és demokratikus működésig – Montesquieu államelméleti modelljeit segítségül hívva mutattam rá arra, hogy az iskolák belső élete kísértetiesen leképezi a társadalmi berendezkedéseket:

1. A despotikus iskola. Működtető elve a félelem és a bizonytalanság. Szigorú központi kényszerek vannak (1. fokozat), a döntések a fejek felett születnek meg. Ez a légkör hozza létre a tanult tehetetlenség állapotát mind a pedagógusokban, mind a diákokban. A rendeleti alapon rákényszerített alaptanterv ennek a despotizmusnak az eszköze.
2. A monarchikus / jogállami iskola. Működtető elve a kiszámíthatóság és a szabályok tisztelete. Nem önkényes, garantált jogokat és kereteket ad.
3. A demokratikus iskola. Működtető elve a tudatosság és a cselekvőképesség.

Ahogy a despotizmusból nem lehet egyetlen ugrással teljes demokráciába jutni, úgy a magyar oktatásban is először a jogállami, szakmai kereteket kell megteremtenünk. Bárhova is helyezzük a tantervet a Dahrendorf-skálán – akár Imre jogi keretei (1-2. fokozat), akár az általam szorgalmazott szakmai ajánlási modell (2-3. fokozat) felé léptetünk vissza –, az első elengedhetetlen lépés a jelenlegi despotikus, 1. fokozatú kényszer felszámolása. Ez adhat védelmet és valódi mozgásteret a tanárnak.

Felszínes egyformaság helyett egyéni utak

Ugyancsak rossz hívószó, ha a közoktatásban felszínes egyformaságot forszírozunk. Sokkal fontosabb, hogy elismerjük a különbségeket – és a tanulási utak különbségeit is.

A legkisebbek tanításában is ezt kell követnünk. Ahogy a Hannelore Zehnpfennig: Miért hagytam fel a frontális tanítással? című fordításomban is olvasható, érdemes visszaemlékeznünk arra a három mondatra, amit a szerző az 1990-es évek német tantervi ajánlásaiból (nem rendeleteiből!) emelt ki:

• „A tanítást úgy kell felépíteni, hogy a különböző személyiségű gyerekek akár különböző időtartam alatt és különböző utakon elérhessék céljaikat.”
• „A gyerekeknek lehetőséget kell adni arra, hogy többet mozoghassanak az osztályban.”
• „A gyerekek nagyobb mértékben vehessenek részt a tananyag tervezésében.”

Ez a három elv mutatja meg a gyakorlatban, mit jelent az idomítás felváltása a valódi tanulással. A gyerekek nem egyforma ritmusban haladnak, és a fizikai egy helyben ülés kényszere sokszor a mentális elakadások legfőbb oka. Ha a tanárnak megvan a szabadsága ahhoz, hogy a tananyagot ne kötelező tanmenetként, hanem rugalmas ajánlásként kezelje, a diákjai is bekapcsolódhatnak saját tanulási folyamataik tervezésébe.

Összegzés

Knausz Imre írása és a róla szóló vita nem technikai vagy tantárgy-pedagógiai részletkérdés, hanem elvi fordulópont. Akár a jogi keretgaranciákban (1–2. fokozat), akár a szakmai ajánlásokban és a tanári szabadság kiterjesztésében (2–3. fokozat) látjuk a megoldást, a cél közös: a tanárt végrehajtóból ismét autonóm szakemberré kell tennünk. Csak így nyílhat meg a lehetőség arra, hogy diákjainkból önállóan gondolkodó, felelős emberek váljanak.