Gyógypedagógusok az óvodában

Egy mentorprogram története. Deák Réka és Földes Petra írása
Ha a cél a pedagógusok szakmai megerősítése, akkor a megoldáskeresés során meg kell hallani az ő nehézségeiket. Vagyis azt a – különben nagyon logikus – felvetést, hogy a pedagógusok a még ellátatlan, szakember által nem támogatott gyerekekkel való együttműködésben szorulnak a leginkább segítségre.
2025 tavaszán egy mintegy 60 000 fős lélekszámú település önkormányzata1 azzal a felvetéssel keresett meg minket, hogy szeretnének az inklúzióval kapcsolatos kihívások megoldásában rendszerszerű segítséget adni a fenntartásukban működő óvodáknak.2 Elmondták, hogy fokozódó diszkomfortot tapasztalnak az óvodapedagógusok részéről, akik egyre inkább túlterheltnek érzik magukat, azzal együtt is, hogy az önkormányzat komoly forrásokat biztosít a speciális szükségletű gyerekek támogatására. Ez azt jelenti, hogy saját, tíz fős óvodai gyógypedagógus teamet működtetnek – így büszkén mondhatják el, hogy az előírt fejlesztési órák hiánytalanul megvalósulnak –, és ezen túlmenően is támogatják a munkát az autista gyerekek mellett dolgozó gyógypedagógiai asszisztensek alkalmazásával. Az önkormányzat felelősei korábban azt gondolták, hogy ezzel az SNI-specifikus támogatással érdemben segítenek az óvodáknak, most azonban felismerték, hogy a pedagógusoknak a saját szakmaiságukban van szükségük megerősítésre, látva, hogy a feladataik egyre nagyobb szakmai és mentális terhelést jelentenek. Ha csak az inklúzióval kapcsolatos kihívásoknál maradunk: az SNI, illetve BTMN státusszal óvodába érkező gyerekek száma folyamatosan nő, ahogy az óvodai évek alatt is egyre több kisgyermek kap SNI vagy BTMN besorolással járó diagnózist. Hozzá kell tenni, hogy a programunkban a problémaazonosításban és a megoldáskeresésben is túllépünk majd ezen a körön, és figyelembe vesszük, hogy mennyire komoly megterhelést jelent az együttműködés azokkal a gyerekekkel is, akik diagnózis és így hivatalos támogatás nélkül vannak jelen az óvodai csoportban, miközben épp annyira vagy esetenként még inkább kihívást jelent a viselkedésük, mint (már) SNI vagy BTMN besorolású társaiké.
Az önkormányzat azt a célt fogalmazta meg, hogy az óvodákban dolgozó munkatársak kapjanak a program segítségével valamifajta, akkor még közelebbről nem meghatározott mentálhigiénés támogatást. Ezenkívül egyfajta szervezetfejlesztésként felfogható segítségre is számítottak annak feltárásában, hogy min és hogyan kellene változtatni az egyes intézményekben vagy akár települési szinten ahhoz, hogy az – általuk az SNI gyerekek növekvő létszámán keresztül megragadott – helyzet kezelhetőbb és élhetőbb legyen valamennyi szereplő számára. Megvalósítóként ezt a problémaérzékenységet nagy örömmel fogadtuk, kiváltképp, hogy valós tettvággyal és erőforrás mozgósításával társult, ami lehetővé tette, hogy alaposabban megvizsgáljuk és mélységében is jobban megértsük a problémát. Az általunk megfogalmazott tapasztalatok és tanulságok, valamint a mostanra már a települési szintű bevezetés fázisába érkezett modell azt célozza, hogy a szakmai stábunk katalizáló szerepével, átmeneti közreműködésünk segítségével olyan megoldás jöjjön létre, melyet a település a saját erőforrásaiból hosszú távon is működtetni tud, és amely akár más intézményeknek is továbbadható.
A programunk első fázisát a 2025/26-os nevelési évben valósítottuk meg. Az első félévben jószerivel csak kérdeztünk: a célunk egy problématérkép elkészítése volt, hogy arra reagálva adhassunk majd konkrét javaslatot a megfelelő támogatási forma és módszertan kialakítására. Fókuszcsoportos interjúkat készítettünk az egyesített óvodák vezetőivel,3 a pilotprogramunk számára kiválasztott tagóvoda vezetőjével, továbbá ebben az óvodában külön-külön az óvodapedagógusokkal, a csoportokban dolgozó asszisztensekkel és az óvodába járó SNI státuszú gyermekek szüleivel is.
Amikor ezeken a beszélgetéseken világossá tettük, hogy nem csak az SNI gyerekekkel kapcsolatos kihívások iránt érdeklődünk – hiszen a munkatársak valós problémáit igyekeztünk feltárni –, minden szereplő elmondta, hogy nem a diagnosztizált, fejlesztésben részesülő gyermekek kapcsán tapasztalják a legnagyobb nehézséget – akkor sem, ha ezek a kisgyermekek valóban több figyelmet igényelnek –, hanem, diagnózistól függetlenül, a viselkedési nehézségeket mutató (kihívást jelentő viselkedésű) gyerekek egyre nagyobb létszáma okoz nekik növekvő fizikai és mentális megterhelést, ami sokszor az eszköztelenség és tehetetlenség érzésével társul. Ezt azonban minden szereplő nagyon nehezen mondta ki, mintha létezne valamifajta láthatatlan engedély, ami kizárólag az SNI-hez kapcsolódó problémákat validálja.
Ezekből a beszélgetésekből megértettük, hogy a támogató eszközök keresése során nem elégséges csak az SNI, BTMN státuszú gyermekekre fókuszálni, még akkor sem, ha a jelenlegi szabályozás az ő támogatásukhoz rendel anyagi és eljárásbeli eszközöket. Ha a cél a pedagógusok szakmai megerősítése, akkor a megoldáskeresés során meg kell hallani az ő nehézségeiket. Vagyis azt a – különben nagyon logikus – felvetést, hogy a pedagógusok a még ellátatlan, szakember által nem támogatott gyerekekkel való együttműködésben szorulnak a leginkább segítségre. Ennek a támogatásnak a biztosítása pedig koránt sem csak a pedagógusok szükséglete és érdeke: a (még) nem diagnosztizált gyerekekre fordított figyelem komoly preventív hatással bírhat, érdemben befolyásolva az ellátás sikerességén keresztül az érintett gyerekek és családok jóllétét, illetve mindenekelőtt a gyerek fejlődési esélyeit. A munkánk során ezért – valamennyi érintett érdekében – azt a kérdést állítottuk középpontba, hogy hogyan tudnánk a fejlődési kockázatot mutató gyerekeket már a felismerés pillanatától az óvodán belüli támogatáshoz segíteni.
A helyzetfeltárás nyomán egy másik fontos problémacsoportot is találtunk: a pedagógus és gyógypedagógus szereplők kapcsolódását az általunk tapasztaltak szerint komoly nehézségek terhelik. Noha az óvodai csoportokban és a gyógypedagógus stábban is az együttműködés iránt elkötelezett és a problémamegoldásra nyitott szakemberekkel találkoztunk, mindenki arról számolt be, hogy a két szakmai csoport közötti kapcsolat sokszor nem kielégítő. Nemcsak egymás mindennapi munkájának kölcsönös támogatása, a módszertani segítségnyújtás és a segítség el-, illetve befogadása, de már az információáramlás is akadozik annak ellenére, hogy a kapcsolatra mindkét fél nyitott lenne, sőt azt mindkét fél kifejezetten igényelné. A probléma tehát strukturális, a frusztráció megélése azonban nagyon is személyes, ez pedig kölcsönösen csalódottságot okoz a szereplőkben tovább távolítva egymástól őket.
Ezért a munkát kiemelten az óvodai gyógypedagógus team és az óvodapedagógusok közötti együttműködés újragondolására alapoztuk, ennek az együttműködésnek az elmélyítéséhez kerestünk módszertani és strukturális megoldásokat. Az Inklúzió az óvodában – Problématérkép és megoldási irányok című írásban bemutatjuk a támogató hospitálás általunk kialakított módszertanát, a gyógypedagógusok erre épített óvodamentori szerepét, a fejlődési kockázatot mutató gyerekek támogatására kialakított protokollt és azt, hogy milyen intézményfejlesztési szempontokat hozott felszínre a tagóvodákban az inklúzió tudatosabb kezelése.
A program kidolgozásában szerzett tapasztalataink élményszerűen mutatták meg, hogy az inklúzió kérdései mennyire sok szinten beágyazottak, a hozzá kapcsolódó problémák, dilemmák és óhatatlan elakadások milyen sok szereplőt és mennyire sokféleképpen érinthetnek, és éppen ezért mennyire fontos, hogy minden résztvevővel érdemi párbeszédbe lépjünk, hogy a megoldáskeresés során körültekintően, mindenki számára transzparens módon kommunikáljunk és cselekedjünk. A Tapasztalatok és tanulságok az óvodai valóságból című esettanulmányunk azt a reflektált érzelmi munkát állítja középpontba, amit a saját tapasztalataink feldolgozása, értékelése során a mélyebb megértés céljával, a megfelelő lépések megtalálása érdekében végeztünk.
- 1. A helyszínt és a szereplőket a cikkünkhöz kapcsolódó esettanulmány érzékeny személyes vonatkozásai miatt nem nevezzük meg. Nagyon hálásak vagyunk minden résztvevőnek az őszinteségükért és nyitottságukért, az önkormányzatnak pedig a programunkban felvetett gondolatok befogadásáért, a munkánk finanszírozásáért.
- 2. A programot Földes Petra mint szervezetfejlesztő, mentálhigiénés szakember vezeti. Az óvodai pilotprogramban Deák Réka gyógypedagógus és mentálhigiénés szakember dolgozik közvetlenül az óvodai munkatársakkal. A megvalósítást a Ginkó Ház támogatja. A fejlesztés itt bemutatott első évében az együtt gondolkodásban részt vettek a település egyesített óvodáinak vezetői és az óvodai gyógypedagógusok teamje; az EGYMI-nek a kiválasztott tagóvodában tevékenykedő gyógypedagógusai; a pilotprogramot fogadó tagóvoda vezetője és munkatársai, kiemelten a három kiválasztott csoportban dolgozó pedagógusok és asszisztensek.
- 3. Az egyesített intézmény vezetése a település óvodáinak közös irányítását látja el, ami a székhelyóvodával együtt 13 tagintézményt jelent, 15 telephelyen. A mi szempontunkból fontos szerepköre, hogy az SNI státuszú óvodásokat ellátó gyógypedagógus munkaközösségnek a központi intézményvezető a munkáltatója. Az óvodai csoportok feltöltése, és ezzel együtt az SNI gyerekek tagóvodák közötti elosztása szintén a központi irányítás hatáskörébe tartozik.
| Csatolmány | Méret |
|---|---|
| 323.44 KB | |
| 196.87 KB |