A szégyentől még kábán

Paddy Griffin és Németh Tibor

Németh Tibor interjúja Paddy Griffinnel

Az ír Nemzeti Tanácsadó Szakszolgálat pszichológusa rendszerszerű gyermekrontásból fakadó szégyenről vall, államilag segített gyógyulásból származó erélyről tanít.

Ki vagy te, Paddy Griffin?

Pszichológus vagyok, az ír egészségügyben dolgozom. 1988-ban kezdtem meg pszichológiai tanulmányaimat, tanácsadás-pszichológiából szereztem egyetemi diplomát (Masters), majd klinikai szaktanácsadásból tettem szakvizsgát. Összes tanulmányaimat a dublini Trinity College pszichológia tanszékén végeztem.

1994 és 2000 között tanácsadó pszichológusként dolgoztam egy sor középiskolai és egyetemi szintű oktatási intézményben: a dublini polgármesteri hivatal oktatási osztályának szakképzési csoportja által felügyelt tanácsadó szakszolgálatnál, a Dublin City University-n (Dublini Városi Egyetemen) és a Carlow Institute of Technology-n (Carlow Műszaki Egyetemen). 2000 óta a Nemzeti Tanácsadó Szakszolgálatnál (National Counselling Service) vagyok alkalmazásban mint pszichológus; 2013 óta az alapellátásban dolgozó tizenöt terapeuta irányításáért felelek. Társadalombiztosítási kártyával ingyenesen igénybe vehető, rövid távú (nyolc alkalommal kínált) tanácsadást nyújtunk; szolgáltatásaink kiegészítő jellegűek. Célunk a gyógyszeres megsegítésre vagy másodlagos egészségügyi ellátásra (például pszichiátriai osztályon való kezelésre) szorulók számának csökkentése.

Miért volt szükség Nemzeti Tanácsadó Szakszolgálatot létrehozni Írországban?

Az 1990-es években az „abúzus” témája, mindvégig hatalmas sajtófigyelmet kapott, hiszen eladdig sosem tapasztalt mértékben kerültek napvilágra gyermekbántalmazásról szóló beszámolók. A lapok a katolikus egyházat, iskolákat, kórházakat, cserkészcsapatokat és sportklubokat érintő botrányokról írtak. A leginkább aggasztó leleplezések a bántalmazást intézményi keretek között elszenvedő túlélők (survivors) beszámolói voltak, melyek kezdtek könyvekben, filmsorozatok vagy cikkek formájában megjelenni. Az a felismerés, hogy ezeket a gyerekeket állami fenntartású intézményekben molesztálták, az, hogy olyan embereknek lettek áldozatai, akikről mindenki azt gondolta, hogy óvja majd őket, hatalmas botrányt kavart. Mind az intézményeket vezető szerzetesrendek, mind az azokat alapító és fenntartó állami szervezetek egyre nagyobb nyomásnak lettek kitéve, hogy nézzenek végre szembe a történtek következményeivel. Sok volt diák tett rendőrségi feljelentést, a bírák asztalait ellepték a megoldandó ügyekről szóló iratokkal teli dossziék. A Legfelsőbb Bíróság igen rövid időn belül eljárást kezdeményezett a szerzetesrendek és az állami intézmények ellen. 1998-ban az ír kormány végre elismerte: az ipari iskolák, javítóintézetek, árvaházak, diákszállások rideg légkörében az 1930-as évektől az 1960-as évekig, gyermekek több nemzedékére szörnyű örökséget hagyományozó gyalázatos abúzus történt. Még ugyanebben az évben munkacsoportot hoztak létre azzal a megbízással, hogy vizsgálja ki az ír ipari iskolákban gyermekek sérelmére elkövetett bűncselekmények körülményeit. A következő évben (1999) a munkacsoport a kabinet albizottsága számára jelentést, a kormány számára intézkedés-tervet nyújtott be – ebben szerepelt, hogy kövessék meg a túlélőket és állítsanak fel vizsgálóbizottságot. 1999 májusában a miniszterelnök, Bertie Ahern, az állam és az ír polgárok nevében egyrészt bocsánatot kért a meggyalázott gyermekektől, másrészt bejelentette, hogy a probléma orvoslását elősegítő intézkedéscsomagot fognak bevezetni.

A Nemzeti Tanácsadó Szakszolgálatot – az intézetet, ahol dolgozom – 2000-ben hozták létre mint az Egészségügyi Minisztériumhoz tartozó, a gyermekrontás áldozatainak megsegítésére szánt tanácsadó segélyszolgálatot, mely az ország egész területén tevékenykedik. Alapításakor évi négy millió eurós állami fenntartási keretet rendeltek hozzá, több mint hetven, nagy tapasztalattal rendelkező terapeutát alkalmaztak, tizenöt regionális vezetőt és két szociális munkást szerződtettek. Célcsoportunkat azok a felnőttek alkotják, akiket gyermekkorukban traumatikus hatás ért, esetleg erőszakot szenvedtek – jellemzően intézményi keretek között, valahol Írországban. Mióta a szakszolgálat megalakult, több mint húszezer ember fordult hozzánk segítségért. Legnagyobb részük húsz héten keresztül, heti egy alakalommal, hatvan percnyi szolgáltatást vesz igénybe, de az igények sokfélék. Jó néhány kliensünk egy évnél is hosszabb terápiás kezelésre jár hozzánk; tanácsadó központjainkban csoportterápiát is kínálunk az országban mindenfelé.

A Gyermekek Sérelmére Elkövetett Bűncselekmények Körülményeit Vizsgáló Bizottságot (The Commission to Inquire into Child Abuse) azért hozták létre, hogy vizsgálja ki az ír bentlakásos iskolákban gyermekeket ért abúzus valamennyi formáját. A bizottság legfontosabb feladatai:

  • együttérzést kifejező környezetet biztosítani ahhoz, hogy azok, akiket gyermekkorban bántalom ért, beszámolhassanak sérelmeikről;

  • a bizottsághoz beérkező összes gyermekrontásról szóló bejelentést teljes körűen kivizsgálni – kivéve akkor, ha az áldozat ezt nem kívánja;

  • meghatározni, hogy az a modell, amelynek alapján ezeket az intézményeket vezették, igazgatták, felügyelték és szabályozták, lehetőséget teremtett-e a gyermekrontásra, s ha igen, hogyan;

  • nyilvánosságra hozni a vizsgálati eredményeket – melyek segítik feldolgozni az abúzus örökségét, továbbá iránymutatással szolgálnak arra vonatkozólag, hogy milyen ellátási körülményekre van szüksége az intézményekben majdan oktatott és/vagy nevelt gyermekeknek.

Több mint 1700 személy tett tanúvallomást a bizottság előtt, mely végül 2009-ben közzétette vizsgálati eredményeit az ún. Ryan-jelentésben. Ebben – a tanúvallomásokra támaszkodva – megállapították: a fizikai és érzelmi abúzus az intézményeken belül általánosan elterjedt volt; a gyerekeket jellemzően elhanyagolták; szexuális zaklatás sok helyütt előfordult – különösen a fiúintézményekben; az iskolákat rideg, katonás légkör jellemezte, mely akár ok nélkül is büntető fegyelmi kódexet írt elő a diákok, sőt az alkalmazottak számára is.

A harmadik igen fontos intézményt, a Bentlakásos Iskolák Jóvátételi Bizottságát (Residential Redress Board) 2002-ben hívták életre azért, hogy megfelelő juttatásban részesítse azokat, akiket gyermekkorukban állami fennhatóság alá tartozó intézményben bántalom ért. A bizottság mostanra közel 15000 beadvány elemzését végezte el. Azok a személyek, akik intézményi környezetben szexuális zaklatást szenvedtek, és jelenleg a jóvátételi bizottság segítségével igyekeznek jogorvoslathoz jutni, átlagban 63210 euró kompenzációban részesültek, de az eddig kifizetett legmagasabb összegű kárpótlás 300000 euró volt. A bizottság által végül kifizetésre kerülő összeg várhatóan másfél milliárd euróra rúg majd.

Szobor a Pearse Museum kertjében (Dublin, Írország)

A Szakszolgálathoz fordulók a segítség milyen formáját veszik igénybe?

A Szakszolgálat – mivel az Egészségügyi Minisztérium intézménye vagyunk – az ország minden részében igénybe vehető szolgáltatást nyújt. Az emberek közvetlenül is fordulhatnak hozzánk, de küldheti őket orvos vagy az egészségügyben dolgozó más szakember is. Igyekszünk segítséget adni ahhoz, hogy aki hozzánk jön, a jövőben teljesebb életet élhessen, mint azelőtt. Célunk az is, hogy mindabból, ami velük történt, leszűrjük a tapasztalatokat és elejét vegyük annak, hogy gyermekeket sérelem érhessen a jövőben is.

Szolgáltatásaink kliensközpontúak: ők határozzák meg, mire irányuljon a terápia, és hogy mennyire haladjunk gyorsan. Van, hogy úgy döntenek, bizonyos tapasztalataikat megosztják velünk – ez segítheti a bántalom vagy trauma földolgozását. Más esetekben előfordulhat, hogy inkább arra igyekeznek összpontosítani, hogyan fejlesszenek magukban olyan készségeket, amelyekkel – múltbeli tapasztalataik miatt – hadilábon állnak (például párkapcsolati nehézségeik, gyermeknevelési problémáik, függőségeikből eredő gondjaik megoldására). Néhány kliensünk bírósági ügyével kapcsolatban keres megerősítést, mások lehet, hogy épp arra igyekeznek erőt gyűjteni, hogy régi sérelmeik miatt képesek legyenek a hatóságoknál feljelentést tenni.

Véleményed szerint a gyermekbántalmazás az ír társadalom egészét érintő ügy?

A gyermekek rendszerszerű (systemic) bántalmazásáról szóló híradások valósággal sokkolták a közvéleményt. Az írek közül sokaknak volt bizonyos elképzelése arról, hogy milyen mostoha körülmények léteztek az ipari iskolarendszer egészében, amikor azonban az ott megélt rideg valóság meztelen tényei valóban láthatóvá lettek, azok mindenkit borzongással töltöttek el. Ahogy a nemzet legelesettebb tagjaival, a gyerekekkel bántak, az gyalázatos és embertelen volt. Nem volt még egy ország Nyugat-Európában, ahol a bezárt gyermekekkel a 20. században olyan kegyetlenül bántak volna, mint itt nálunk, Írországban, ahol ez ipari méretekben folyt. Azoknak a gyerekeknek a száma, akiket írországi intézményekben tartottak fogva, meghaladta az angliai, skóciai és walesi arányszámok összegét. Az, hogy olyanok bántalmazták és kínozták a gyerekeket, akikben mindenki maradéktalanul megbízott, teljes sokként érte az íreket. Mikor kiderült, hogy a panaszokat sokszor nem vizsgálták ki, más esetekben eltussolták, az nyugtalanító kérdéseket vetett fel azzal kapcsolatban, hogy milyen társadalom is létezett az országban a 20. század legnagyobb részében. Az írek úgy érezték, hazudtak nekik, becsapta őket és elárulta őket mind az egyház, mind az állam.

A katolikus egyház tekintélyét Írországban az 1990-es években tanúvallomások sora kezdte ki – ezek a klérus bizonyos tagjainak minősíthetetlen tetteiről szóltak, vagy épp a püspököknek papjaik viselkedését leplező gyakorlatát fedték föl. Ír papok szexuális visszaéléseiről szóló hírek kaptak szárnyra az Egyesült Államokban, Kanadában, Ausztráliában, Afrikában. Egyéb – titkos kapcsolataikat rejtegető papokról vagy püspökökről szóló, majd az egyház felügyelete alá tartozó kórházakban történt eseteket boncolgató – botrányok az egyház tekintélyét tovább csorbították. 2011-ben Enda Kenny miniszterelnök beszédében minden addiginál élesebben bírálta a Vatikánt azért, ahogy a szexuális visszaélésekről hozzájuk beérkező híreket kezelték. Az évek óta egyre-másra feltárt botrányos esetektől már megcsömörlött íreknek tetszett Kenny beszéde, a pápai állam azonban rögvest visszahívta Dublinból az apostoli nunciust.

Bár nagy erőket mozgósított, hogy a gyermekbántalmazás megelőzése érdekében hozott intézkedéseit foganatosítsa, az ír kormányt sok kritika érte a bevezetett rendelkezések gyengéi miatt.

A Gyermekek Sérelmére Elkövetett Bűncselekmények Körülményeit Vizsgáló Bizottság kritikusai számára teljességgel elhibázott elképzelés az, mely a bizottság megalakításához vezetett, hiszen jogi következménye semminek nincs; bármi derül is ki, feljelentés abból nem lesz. Mások szerint egy nyilvános vizsgálat – úgy, ahogy azt Ausztráliában vagy Kanadában az intézményi környezetben történt gyermekrontás körülményeinek feltárására végezték – a túlélők érdekeit jobban szolgálta volna. Nagy felhördülést okozott az is, hogy a túlélőket akkor sem hívták meg, amikor a bizottsági vizsgálat eredményeit nyilvánosságra hozták.

Különösen a Bentlakásos Iskolák Jóvátételi Bizottsága kapott sok rosszallást. A kritikusok számára a jóvátételnek ez a formája felelőtlen, elhamarkodott és teljességgel elhibázott. Sok túlélő számára csalódást okozott:

  • a jóvátételi bizottság hűvös, szigorúan objektív és paragrafusízű megközelítésmódja;

  • a szerzetesrendek és a kormány között létrejött, sok találgatásra sarkalló, titkos egyezmény, mely 128 millió euróban maximálta a rendeknek a jóvátételi bizottság felé esedékes anyagi kötelezettségét, holott az összes költség várhatólag másfél milliárd lesz;

  • az ügyvédi és perköltségekre éppen most kifizetésre kerülő 250 millió euró;

  • hogy senkit nem állítottak bíróság elé, vagy vontak felelősségre;

  • hogy a kárpótlás címén kifizetett pénzek kiszámíthatatlanul voltak kicsik vagy nagyok, de néhány polgári perben nyert összeg mellett nagyságrendben elmaradtak;

  • hogy a kompenzáció mértékének megállapítására – a túlélők szenvedéseinek mélységét és nagyságát mérni – pontrendszert használtak;

  • bizonyos feltételek léte és formája, melyekhez a túlélőknek alkalmazkodniuk kellett akkor, amikor a számukra megállapított kárpótlást elfogadták (nem indíthatnak új pert az állam és a szerzetesrendek ellen, a számukra megítélt kompenzáció összegét nem hozhatják nyilvánosságra, emlékeiket nem oszthatják meg másokkal, az ellenük bűncselekményt elkövetők személyét médiában, önéletrajzban nem azonosíthatják).

Az ír társadalom nagy aggodalommal figyeli, hogy továbbra is kerülnek elő gyermekbántalmazással kapcsolatos ügyek. Az iskolák és a kiskorúakkal dolgozó egyéb szervezetek tagjai a biztonsági előírások betartását sokkal inkább kikényszerítik, mint korábban – nem pusztán a gyermekek védelme, de a saját érdekükben is.

Németh Tibor Dublint figyeli

Mi lehet a társadalmi szintű megoldás a gyermekekre és családjaikra több mint fél évszázadon keresztül rótt szenvedés feloldására?

Bertie Ahern miniszterelnök bocsánatkérése (1999) történelmi jelentőségű volt, hiszen nyilvánosan és kertelés nélkül bevallotta: sokan szenvedtek abúzust állami intézményekben – elismerte, hogy az állami vezetés hibázott. A közélet múltbeli szereplőinek mulasztását, valamint a túlélők szenvedését elismerni alapvetően fontos ahhoz, hogy a gyógyulás megkezdődhessen – ezek nélkül a múltban elkövetett hibákból nem okulhatunk. A bocsánatkérés lehetővé tette, hogy az emberek szenvedéseikről abban a tudatban beszélhessenek, hogy az nem az ő hibájukból történt, hogy a fájdalomból mások is részesültek, illetve, hogy szavaik igazát immár nem kérdőjelezi meg senki. A bocsánatkérés segített megszabadulni a szégyenbélyegtől, eltüntette a stigmát, melyet az áldozatok viselni voltak kénytelenek, és esélyt adott arra, hogy a túlélők elinduljanak a gyógyulás útján.

Bizonyos törvényi változtatások szükségességét már a kormányfő bocsánatkérése (1999) is felvetette. Azóta néhány ilyenre sor is került – a bevezetett szabályozások eredménye megújult joggyakorlat, adekvát politikai döntések és hatékonyabb bírósági ügykezelés.

A szexuális bűncselekmény elkövetése miatt büntetett személyekről szóló törvény (Sex Offenders Act) (2001) bevezetése jelentősen megváltoztatta a törvény hatálya alá eső elkövetőkkel szemben alkalmazott eljárásmódot – adataikat a Szexuális Bűncselekményt Elkövetők Központi Nyilvántartásában (Sex Offenders Register) tárolják. Az otthoni erőszak megfékezésére és a szexuális zaklatás kivizsgálására szakosodott rendőrállomány számára is hozzáférhetőek ezek az adatok.

A bűncselekmények elévülésével kapcsolatos törvénymódosítás (Statutes of Limitation /Amendment/ Act) (2001) lehetővé tette, hogy sérelmére gyermekkorában elkövetett szexuális abúzus miatt akár évekkel később is feljelentést tegyen valaki – a törvény bevezetése előtt sokan megúszhatták a felelősségre vonást a bűncselekmény elkövetése óta eltelt hosszú időre hivatkozva.

A gyermekek biztonsága és jóléte előmozdítására szerkesztett útmutató (Children First – National Guidelines for the Protection and Welfare of Children 2004 (Revised, 2011)) Írországban jó néhány fontos kijelentést fogalmazott meg a gyermekvédelemben dolgozók számára. Ezek között szerepel annak a megfogalmazása, hogy a gyermekek biztonsága és jóléte mindenki felelőssége – nem csupán az egészségügyben dolgozók, de minden állami alkalmazott számára törvény írja elő, hogy a gyermekek biztonságát veszélyeztető összes számukra ismert ügy részleteit kötelesek a hatóságok tudomására hozni; bármely vonatkozó információ elhallgatása törvénybe ütköző cselekedet. A Gyermek- és Ifjúságvédelmi Minisztérium, illetve a Rendőrség a hozzá beérkező összes információt köteles egymással megosztani.

A Közszolgáltatások Központi Hivatalának gyermekekkel és egyéb gyámolításra szoruló személyekkel kapcsolatos feladatairól szóló törvény (National Vetting Bureau (Children and Vulnerable Persons) Act; 2012) értelmében az e fogalom alá eső személyekkel dolgozó minden foglalkoztatott érvényes erkölcsi bizonyítvánnyal kell, hogy rendelkezzen – vonatkozik ez az önkéntes szervezeteknél (például sportkluboknál) munkát vállalókra is. A törvény még a csupán vélelmezhető információ használatáról is rendelkezik – az úgynevezett csupán vélelmezhető információ minden olyan, bíróság előtt nem bizonyított meggyőződés, mely olyan jóhiszemű feltételezéshez vezet, mely szerint ez vagy az a személy veszélyes lehet olyan valakire, aki segítségre szorul.

A beszélgetés 2013 októberében készült Dublinban. Az interjú szövegét fordította Németh Tibor.

A szerzőről: