L. Ritók Nóra: Hatások és integráció

A szerző felvétele

Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz. Ahhoz, hogy megfelelő hatást dolgozhassunk ki, nem elhanyagolható az alany ismerete. A partnerré tétele. Mert a megoldáshoz ők is kellenek.

Azon sokat gondolkodom, miért nem működik. Pedig pénzt, azt öltek bele sokat. Mégsem megy. Furcsa, hogy most, amikor bizonyos hatások felerősödnek, most kezd világossá válni, hol lehet a baj.

Azt hiszem ott, hogy csak hatni akarunk. Megállapítjuk, hogy nem megfelelően élnek, tanulnak, dolgoznak, hozzánk viszonyítva, persze, hozzánk, a többséghez, akik „normálisak” vagyunk, és ők nem azok, tehát hatni kell rájuk.

Sokáig próbáltuk az iskolarendszerben, időt, korrepetáló órákat fordítani rájuk, nem törődve semmivel, csak a hatással, csak a cél lebegett a szemünk előtt, igen, le is írtuk indikátorokkal, hány százalékkal kell csökkenni a hiányzásnak, javulnia a kompetenciamérés eredményeinek, hiszen hatunk, óraszámokat, feladatlapokat, felzárkóztató foglalkozásokat áldozunk rájuk. Persze igazoljuk, számokkal, jó, kicsit rásegítve, hogy eredményesen hatunk. Sok helyen hazaküldik most is a kompetenciamérésről azokat, akik lerontják a százalékokat. Mert valahogy igazolni kell a ráfordított pénzt, időt, energiát… mert az nem lehet, hogy nincs hatás… eredmény… legalább látszólag, a statisztikák szintjén…
Mégsem javulnak.

A francba… Nem javulnak? Akkor a hatást kell növelni tovább, kiegészíteni kényszerítő eszközökkel, hatóságként kezd hát működni az iskola, hátrébb szorulnak a pedagógiai eszközök, ha egyszer „nem értenek a szép szóból”, felerősödnek a büntetés-megtorlás eszközei, hiszen valamit tenni kell, erősebb hatás kell. Persze közben meg kell védeni azt, aki hat, hiszen veszélynek van kitéve, „ezektől” minden kitelik, ki kell dolgozni eljárásokat, iskolán belül és kívül, csökkenteni büntethetőségi korhatárt, ellenőrizni tovább, jobban, azt is, aki az utcán van, és bent is, jó lesz az iskolaőr, hiszen kell minden, amivel hatni lehet. Rájuk, akik nem akarnak úgy működni, ahogy mi, a többség, a „normális” réteg elvárja.

Közben az alannyal, akire hatni kívánunk, vele nem törődünk. Őt senki sem akarja megérteni. A hatás kezdett el fontossá válni, akikre hat, azok mellékesek lesznek a történetben. Legfeljebb zavaró tényezők. Senkit nem érdekel, miért úgy működnek, ahogy. Az okokkal senki sem akar érdemben foglalkozni. Megérteni, miért úgy élnek és miért azt örökítik tovább, amit. Ja, persze a lelkiismeretünket megpróbáljuk megnyugtatni: mi, szakemberek akarjuk, hogy „normálisan” éljenek, de „ezekkel” nem lehet mit kezdeni. Nem értik. És nem csinálják. Bosszantóan nem teszik azt, amit mi akarunk.

Pedig a gyerek az iskolában azért olyan, mert ahonnan jön, ahol, és ahogyan él, onnan nem lehet más. Mert oka van, hogy nincs figyelemkoncentrációja. Annak is, hogy agresszív. És annak is, ha lop. Egyszerű okok, amit csak az ért meg, aki odamegy, megnézi, és akarja is megérteni. Megérteni, hogy születésüktől zsigeri szinten épül be valami más hatás, amit meghatároz a nyomorúság, ami másféle tudást ad, más hangsúlyokkal, más értékekkel.

De ezeket az okokat nem akarjuk értelmezni. Úgy akarunk hatni, hogy nem győződünk meg az alany befogadóképességéről, körülményeiről, arról, hogy a hatásunk egyáltalán el tudja e érni a célját. És erőltetjük a hatást, végig a rendszeren, még középiskolában is, mikor már késő, mikor már a pedagógia tehetetlen.

Nem értjük, hogy nélkülük nem lehet. Változás csak a kettőnk tudásával lesz. Ahhoz, hogy megfelelő hatást dolgozhassunk ki, nem elhanyagolható az alany ismerete. A partnerré tétele.
Mert a megoldáshoz ők is kellenek. Megérteni őket és megértetni egymással a célokat, a folyamatot. Mindkét féllel. Most csak az egyik oldal működik, egyre erősebben, egyre kirekesztőbben. És félek, a másik oldal passzivitása, a hatások elviselése nem sokáig marad így.

Egy osztályfőnök hívott. Hogy a nyolcadikos lány tizennyolcezerért rendelt ballagó fotókat, és nem fizetik ki. A fotós őt piszkálja, fenyegeti. Kéri, segítsünk, az alapítvány valahogy oldja meg, mert ő marad benne.

Fura, de már ennek is örülnöm kell. Hogy legalább azért szólnak nekünk, ha fizetni kell. Kérdezem, miért engedte, hogy ennyit rendeljen. Hisz ahol laknak, ott nem elhelyezhető egy fotó sem, a körülményék rémesek, ott leamortizálódik még a képeslap méretű fotó is, nemhogy egy félíves… hisz bútor sincs, csak az a rengeteg gyerek, képkeret sem, még egy tükör sem, aminek a sarkába tűzhetnék… És nem volt pénzük semmire, a ballagószoknyát is mi vettük, meg a virágot… Abnormális dolog tőle ilyen rendelést felvenni…

Próbálta ő behívatni az anyját, mondja, de nem partnerek, be sem ment az iskolába, hiába üzent neki… és a gyerek meg is bukott, azért is üzent, de semmi…

Talán, ha egyszer ő megy ki. Oda, a cigánysorra. Ha bemegy hozzájuk. És beszélget velük. Megérti az okokat. Akkor talán megérti az irreális rendelést. Hogy miért akart úgy rendelni, mint a többi. Talán, ha egy kicsit közelebb lép, és elfogadják, le is tudja beszélni őket.

De nem. Ők nem mennek ki. Legfeljebb behívatják. Hisz nincs előírva a családok meglátogatása. Arról meg nem tehetnek, hogy nem partner a szülő. Ők megtették, és meg is teszik a megfelelő lépéseket.

Mondom, akkor legalább nekünk szóljanak. Mert szívesen segítünk. Jó, mondja, majd szól tantestületin, hogy velünk, az Igazgyönggyel együtt kellene működni majd ezután, mert mi kijárunk. És nekünk megértik.

Örülnöm kellene, hogy felveti.  Hiszen hét éve dolgozunk ott, ugyanazokkal a gyerekekkel, akikkel ők. Csak mi másképp.

Lassan talán alakul. Csak túl lassan.

A szerzőről: 

Hozzászólások

Általában messziről okosak vagyunk. Mind. Messziről meg tudjuk mondani mi a baj. A parlamentből, az Emmi-ből nagyon okosakat tudnak mondani a lószámlálások szükségességétől a "gyerek csak segélyért van" mottójú előítélet-szabályozta ötletekig sok mindent. Csak kimenni, megnézni, az olyan macerás. Egyébként sokszor szerintem nem is a kosz, a szag vagy a zsivaj a visszatartó erő. Néha, beszélgetve tanárokkal, az az érzésem, hogy leginkább attól félnek, hogy amennyiben szembesülnek az elesettekkel, kiderülne, hogy ők is emberek.

Igen, kedves AndyMage....egyetértünk. A távolról szemlélődés véd is persze. De attól a baj csak nő. És a hatások a kezehetelenségig fokozódnak. De hol marad el a szál? A döntéshozók példájánál? Vagy a felsőoktatásban? Vagy a saját, napi gyakorlatban? Vagy mind együtt hozza, hogy sodródunk valamifelé, abban a meggyőződésben, hogy tudjuk a tutit, miközben napról napra növeljük a kirekesztést és a szakadékot? Mi lesz ennek a vége?
 

Ide illőnek tartom, ezért bemásolom, amit pár éve írt Németh Zsuzsa, az USA-beli Oregon állam egyik középiskolájának az angolt mint idegen nyelvet oktató tanára. (A nyolcvanas évek első felében osztályfőnököm volt a budapesti István Gimnáziumban, aminek nagyon örülök.)
"Egyre tobbet gondolkodom a "preliterate", tehat anyanyelven olvasni es irni nem tudo politikai menekult statuszt elvezo gyerekek oktatasarol. Most, hogy mar 5-6 eve tanitom oket, rajottem, hogy ujra kell gondolni az ilyen gyerekek iskolaztatasat, es ez nem csak az angol tanar feladata. Egyebkent az eloadasomban is azt fejtegettem, hogy egy teljes modszertani valtozasra van szukseg, megpedig a szocialis, egeszsegugyi es pedagogiai szervezetek szoros egyuttmukodesere.
Megprobalom leirni, hogy konkretan en milyen szerepet toltok be a bantu es szomaliai gyerekek oktatasaban. (Persze azt hozza kell tenni, hogy ok csak harmadat kepezik a tanitvanyaimnak, es a napi hat ora, ami egyebkent hat kulonbozo ora tanitasa a fo feladatom.)
Eloszor is a bantu gyerekek sokretuek, tehat nem lehet altalanositani. Mindegyik csoportomban vannak bantu gyerekek: a kezdo, kozephalado, es halado csoportban is. Sok helyi szervezet segiti oket mind az iskolaban, mind az otthonukban. Peldaul az Afrikai Nok Koalicioja afrikai klubot szervezett az iskolankban. A klubgyulesek reggel vannak, eddig minden nap voltak, mostanaban csak haromszor egy heten. Ez a koalicio egyuttmukodik az egyik helyi egyetemmel is. Minden bantu gyereknek van egy egyetemi hallgato mentora, akik egy felevben 30 orat toltenek az iskolaban. Tehat mennek orarol orara a bantu gyerekekkel, mellettuk ulnek, es segitik oket az oran. Az egyetemistak ezert creditet kapnak.
Ezen kivul a koalicio szervezett egy leckeklubot is a gyerekek otthonaban. Mivel legtobben egy helyen laknak allami tamogatast elvezve, minden nap iskola utan hazamennek, es 3-4 egyetemista varja oket otthon a kozos klubhelysegben,ahol segitenek a gyerekeknek lecket irni.
Ha sejtem, hogy valamelyikuk szellemi fogyatekos, a helyi orvosi egyetemen kontaktusba lepek pszichiaterekkel, akik alapos kivizsgalast vegeznek - ingyen, meg taxit is kuldenek a gyerekert vagy az iskolaba, vagy az otthonukba, es a szuloket is meginterjuvoljak a sajat tolmacsaikon keresztul. Jelenleg ket gyerekemet vizsgaljak. Utana elkuldik a "leleteket" es akkor mar csak papirmunka es nehany honap kerdese, hogy a megfelelo "special education" osztalyba keruljenek.
Emlitettem, hogy palyazatokat is irok. Jelenleg ket palyazatot 'kezelek' (sajnos, sok a papirmunka, jelentesek, stb). Mindketto az afrikai lanyok kosarlabda csapatat tamogatja. Az igazgatonk, aki mellesleg fekete, az edzojuk, a palyazati penzbol vettunk felszerelest es sportruhak, es varrattunk specialis egyenruhat, mivel a lanyok muszlimok: http://www.visionpdx.com/news/pressHosford_8-29-08.pdf Az egyik helyi palyazat, a masik orszagos.
Eppen most megyunk a Varoshazara majus 20-an, ahol a helyi kepviselok elott tesz az igazgatonk jelentest, es viszunk magunkkal 3-4 lanyt a csapatbol, akik majd bemutatjak kosarlabda tudasukat a tanacs elott.
Persze a kosarlabdazas csak 'urugy' a palyazatban. A celjaink sokretuek voltak: kimozditani a lanyokat otthonrol, ahonnan nem mehetnek ki, mivel muszlim lanyok, asszimilacio a legnepszerubb amerikai sporton keresztul, nyelvtanulas, fegyelem tanulasa, egymas segitese a sporton keresztul stb.
Az otthonukban van egy szocialis munkas, akivel en rendszeres kapcsolatban vagyok. O minden csaladot es csaladtagot ismer, tehat ha van valami csaladi problema, ertesit.
Mivel a szulok nem beszelnek angolul, es nehez a szulokkel kommunikalni,az iskola felvett egy szomali nyelven beszelo szemelyt, akik egy heten 3 orat tolt az iskolaban, es az a feladata, hogy a szuloket ertesitse az iskolai dolgokrol, vagy ha valamilyen fegyelmi problema van egy bantu gyerekkel.
Vegul pedig az igazgatonk es en minden honapban egyszer kimegyunk az otthonukba, ahol a kozos helysegben ertekezletet tartunk a szuloknek. Most roviden csak ennyi jutott eszembe, ez persze csak egy toredeke a munkamnak." 

Köszönöm, hogy idemásoltad! Igen, ez is mutatja, az igazgyöngy modellje, a "szociális iskola" nem ördögtől való...hanem máshol is működő gyakorlat....a tanár és a szociális munkás összedolgozása, a családok bevonása, az intérményrendszer együttműködése.....kár, hogy egyre messzebb kerülünk a lehetőségétől is, hogy valaha általánossá tehessük....