L. Ritók Nóra: Miért is nem sikerül?

Az Igazgyöngy Alapfokú Művészetoktatási Intézmény gyakorlatából

Pedig a szociális kompetenciák – alkalmazkodás, együttműködés, bizalom a másik iránt, önbecsülés, pozitív énkép, tolerancia, szolidaritás, kommunikáció – hiánya egyre jobban érzékelhető a társadalomban.

Nemrég egy előadást hallottam. A szociális kompetenciákról. Egy kutatásról is beszámoltak, ami szerint, ha nem fejlesztik tudatosan az oktatásban ezt a területet, akkor semmit vagy csak minimálisan fejlődik. Ha viszont igen, ha képesek erre fókuszálni a pedagógusok, akkor sokat. Mérték, kontrollcsoportban is. Ha jól emlékszem, „magától” 5% alatt volt a növekedés, fejlesztve 50% fölött.

Úgy van ez is, azt hiszem, mint a vizuális neveléssel. Sokan azt hiszik, „magától” is fejlődik, elég annyit mondani a gyereknek: „Rajzold meg a nyári élményedet!”, vagy „A kép címe: Őszi szüret”, esetleg „Karácsony” vagy „Húsvét”, hogy végigmenjek az évtizedek óta megszokott témákon, ahol a feladat kiadásában kimerül a pedagógiai tevékenység, így a fejlődés minimális, és az ábrázolási szint még felsőben is az elsős szinten marad.

Persze a vizuális nevelés kicsit jobb helyzetben van, hiszen legalább még van ilyen tantárgy, míg a szociális kompetenciák fejlesztésének ugye nincs. Igaz, mondják, annak ott kellene lennie mindenhol, az órákon, a szünetekben, tudatosan. Így tanultuk. De ott van vajon? És tudatosan? Szerintem nincs. Azt hiszem, igazából a legtöbb iskolában nem is fontos. Nem bírunk erre is koncentrálni. Sokkal fontosabb a felmérések lexikális tudást igénylő százalékainak országos átlagot elérő szintje. És nem a szociális kompetenciák fejlesztésnek eredményei döntenek ma arról, jó-e az iskola. A felvételi arányok sem ettől függnek. A versenyeredmények sem.

Persze évek óta beszélünk efféléről, tanulástámogatás, kooperatív módszerek, projekt, kompetenciaalapú oktatás stb. A modern kor szellem erre vinne, ha hagynánk. De mi ellenállunk. Nekünk még mindig sokkal fontosabb az egyszerűen, felméréssel végezhető tudásszint, mint a nehezebben mérhető, ám meggyőződésem szerint legalább olyan fontos szociális kompetenciák szintje. Fontosabb, hogy tudja-e az évszámokat a gyerek, mint az, hogy hatékony-e a kommunikációja. Lényegesebb és jól pontozható, hogy be tudja-e jelölni a vaktérképen a földrajzi helyeket, mint az, hogy képes-e csoportban dolgozni. Az meg, hogy boldog gyerekeket engedünk-e ki az iskolából, nálunk senkit sem érdekel. Úgy engedjük-e ki, hogy lesz elég ereje, tartása megküzdeni a kor hatásaival, problémáival? Tud-e megfelelő társas kapcsolatokat építeni, közösségbe illeszkedni?

Pedig a szociális kompetenciák – alkalmazkodás, együttműködés, bizalom a másik iránt, önbecsülés, pozitív énkép, tolerancia, szolidaritás, kommunikáció (hogy csak párat emeljek ki) – hiánya egyre jobban érzékelhető a társadalomban.

Olyan készségek és képességek ezek, amelyek az egyik legnagyobb problémához, a roma integrációhoz is nélkülözhetetlenek. Azok a területek, amelyeken ők szociális hátrányaik miatt a leginkább hiányt szenvednek. Szerintem ez az oka annak, hogy nem változik a helyzet, nem alakul az integráció. Gyereknél és felnőttnél sem.

Ahogy az előadást hallgattam, nem bírtam ezt a szempontot elengedni.

A szociális kompetenciákat befolyásoló tényezők voltak számomra ebből a szempontból a legérdekesebbek. Próbáltam egy kicsit százalékolni magamban a hatások mértékét.

Az első, ami befolyásolhatja, az a kulturális közeg. Vagyis a társadalom. Milyen a társadalom szociális kompetenciája ebből a szempontból? Van-e alkalmazkodási képesség, tolerancia, szolidaritás? Van-e bizalom a romák iránt? Azt hiszem, ebben most eléggé mélyponton vagyunk. Talán sosem voltunk ilyen mélyen. A befolyásolni képes politikai rendszer is inkább kerüli a témát, a közhangulat rémes, hamarosan jönnek a választások, úgy néz ki, az integrációval nem sok zseton szerezhető majd a nagy versenyben. A társadalom egy része ugyan integrációpárti, de csak messziről, jó nagy távolságból. Ha nem róla van szó. Inkább csak úgy, elméletben. Szóval a társadalom, a kulturális közeg felől nem sok pozitív befolyásoló hatás van manapság. Nem nagy százalékot tudok itt hozzátenni.

A másik a család. Az apa, anya, a testvérek szociális kompetenciáinak fejlettsége. Azt hiszem, ezt még inkább kinullázhatjuk. A generációk óta magukkal cipelt problémahalmaz nem ad túl sok pozitívan befolyásoló hatást. Legalábbis nem olyanokat, amelyek az integrációt segítenék. Mert ha jönne onnan bármi, már előrébb lennénk. De nem jön. A szegregátumokban, a halmozottan hátrányos helyzetű gyerekeknél legalábbis nem.

A harmadik az iskola, a fizikai és szociális környezetével. Ezt sem érzem igazán hatékonynak. Ahogy fentebb írtam, más a fókusza a dolognak. Ráadásul a tanárok zöme belefásult, eszköztelen, leginkább túlélni akarja őket. Augusztus végén behívják a halmozottan hátrányos helyzetű bukottakat, kicsit gyakorolják velük a pótvizsgafeladatot, és a vizsgán, ha egyáltalán megjelenik, átengedik. A cél csak az, hogy hamarabb kikerüljön az iskola közegéből. A szociális kompetenciáik a legkevésbé fontosak. Az integrációra való képesség szintje, sem az integrálódni vágyóké, sem a befogadóké nem érdekes a mai rendszerben. Az iskolának, a pedagógusnak, a gyerek- és a szülői közösségnek sem.

Tehát ezek a területek segítenének abban, hogy az egyén szociális kompetenciái fejlődjenek, mindezek hatására kellene a toleranciának, önértékelésnek, kommunikációnak, együttműködési képességének stb. fejlődnie. Hogy alkalmassá váljon az integrációra.

Ezek után érdemes belegondolni: mitől is fejlődne? Honnan is kapna a halmozottan hátrányos helyzetű gyerek muníciót ehhez? Ha a társadalom nem adja meg a lehetőséget, sem neki, sem a családjának, az iskola nem koncentrál ennek a fejlesztésére, és a családban sem fejlettek a szociális kompetenciák annyira, hogy az integráció irányába hassanak, akkor mitől várnánk el, hogy megfelelően működjenek ezek a gyerekek? Integráltan… És aztán persze felnőttként is, a többségi társadalom számára elfogadhatóan.

Berakjuk őket egy osztályba. És várjuk, hátha maguktól fejlődnek majd. Hátha maguktól képesek lesznek integrálódni.

Mikor ismerjük fel, hogy így nem megy?

A szerzőről: 

Hozzászólások

A szociális kompetenciánk attól is függ, hogy ki, mely személy FONTOS számunkra.
Több évvel ezelőtt Hannoverben egy kérdőívben kiemelkedően tehetséges fiatalokat kérdeztem különböző dolgokról. Azt is, hogy mit és kit vinnének magukkal egy szigetre, ha ott egy évet kellene eltölteniük. Igen, a hangszerüket és a TANÁRUKAT vinnék magukkal.
Vizsgáljuk meg, a mai iskolákban (a többségében) miért nem fontos a tanár a diák számára?

Egyetértek Nórával, hogy a szociális kompetenciákat, hatékony együttműködéseket, rendszeres reflexiókat és önreflexiókat kellene a közoktatás fókuszába helyezni. Az Agóra Oktatási Kerekasztal keretei között én is javasoltam, hogy egy ilyen fókuszú Hatékonyan Együttműködő Közoktatás stratégiáját kellene kidolgoznunk, ez segíthetné elő leginkább a magyar közoktatás érzékelhető és tartós fejlődését. (Erről itt lehet olvasni: http://www.tanszabadsag.hu/blog/egyuttmukodes-tudas-es-tapasztalatcserek-a-kozoktatasban-erintett-csoportok-kozott/, ezt esetleg ki lehetne egészíteni a közelmúltban itt a Taní-taniban megjelent Nahalka-szöveg (http://tani-tani.info/pedagogiai_zombik) néhány témánkba vágó elméleti részletével.) Persze nem állítom, hogy mindenhol egyből látványos eredmények születnének, ne lennének nehézségek, ne lenne szükség e területen fogalmi tisztázásokra, kutatásokra, szakmai támogatások biztosítására, rendszeres elmélet-gyakorlat interakciókra, tapasztalatcserékre stb., de szerintem érdemes volna ebbe az irányba határozottan elindulni, erre emberi és anyagi erőforrásokat összpontosítani, mert ez egy sokszorosan megtérülő befektetés lehetne.
 
Egy dologban azonban szerintem árnyalni kellene a leírtakat, mégpedig a szociális kompetenciák és az ismeretek viszonyában. Lehet, hogy a bemagolt, „iskolás” tudás szembeállítható a szociális kompetenciákkal, együttműködésekkel oly módon, hogy melyik a fontosabb, melyikből kellene több a másik rovására. A hatékony együttműködések és a „mély” személyes tudások esetében szerintem ez már nem tehető meg. Gondoljunk például az együttműködéseket középpontba helyező Komplex Instrukciós Programra, amelynek célja éppen az, hogy olyan gyerekek, tanulók is bekapcsolódjanak a közös tanulási(!) folyamatokba, akiknek a fejlődését a „hagyományos” oktatás nem volt képes érdemben elősegíteni. Szerintem a jó színvonalú együttműködések nem nagyon tudnak nem együttjárni sok tanulással, sok új ismerettel, tapasztalattal.
Pihelevics Attila

Egyetértek. Példaképek kellenek a gyerekeknek.