Emlékezés a drámatanárra
In memoriam Sándor Zsuzsa. Fazekas Csaba írása
Sok részt vevő pedagóguskolléga számára a mai napig a reveláció erejével hatnak a Sándor Zsuzsa szervezte továbbképzések.
Nem volt szerencsém drámát tanulni az iskoláimban, még csak nem is hallottam a drámapedagógiáról a magyartanári képzésen. Úgy hozta azonban a sors, hogy megismerhettem Sándor Zsuzsát, és megértettem, hogy milyen nagy szükség van az iskolában a drámapedagógusra. Az alábbi írásban Zsuzsa szerteágazó munkásságáról megemlékezve a drámatanári szerepvállalás egy kivételesen magas szintű modelljét mutatom be.
Sándor Zsuzsát – egykori diákját – 1992-ben könyvtáros munkakörben alkalmazta a budapesti Kölcsey Ferenc Gimnázium. Nem volt még drámatanári végzettsége, és a tanterv sem tartalmazott ilyen tantárgyat. Zsuzsa mégis ebben az irányban indult el. Az idegen nyelvi könyvtárban (melynek fogalommá vált elnevezése franciakönyvtár lett) olyan közösségi teret alakított ki, ahol a diákok élénk társasági életet éltek, és otthonosan léteztek, mert a tanárnő megértéssel és szeretettel fordult feléjük, figyelt rájuk, és hozzáértő módon foglalkozott a problémáikkal.
Az időközben megszerzett drámapedagógiai képzettséget a legkülönfélébb körökben és a legmagasabb fokon kamatoztatta. Ahogyan a könyvtári munka, úgy az órarendi drámafoglalkozások megtartása is csak az alap volt, a napi állandóság, melyre a folyamatosan gazdagodó tevékenységskála építkezhetett. Az egyik legfontosabb terület a diákönkormányzat működésének a támogatása lett. Az érdekérvényesítés és a hatékony kommunikáció segítése céljából vitakultúra-tréningek indultak, amelyekről önmagukat jobban ismerő, problémáikat bölcsebben kezelő, a többi emberrel együttműködni képes, konstruktív fiatalok kerültek ki. Az első kör tagjai 1997-ben – napjainkban is működő – egyesületet hoztak létre. A vitakultúra-tréningeken „edződött” diákjaink lettek az IZÉ-k (iskolai zavarszűrő értekezletek, ismertebb, de unalmasabb nevükön diákparlamentek) és a gólyatáborok szervezői. Így a legújabb kölcseys generációk önismereti, kommunikációs és együttműködési képességeinek a fejlesztése már a gimnáziumi létbe bevezető nyári táborban megkezdődött. Sőt, volt időszak, amikor még annál is korábban! Amíg lehetséges volt az iskola iránt érdeklődő végzős általános iskolásoknak előzetes méréseket tartani, évről évre megszerveztük tehetségmérő foglalkozásainkat – drámajátékokkal. A játékmesterek tanulók voltak, a résztvevők visszajelzései a csoportfoglalkozásokról egyértelműen pozitív összképet adtak. Ennek a programnak már csak az emlékeit idézhetjük, de a gólyatáborok azóta is azokat az elveket és azt a gyakorlatot követik, amelyeket Sándor Zsuzsa csapata lefektetett.
Zsuzsa gondoskodott arról, hogy a diák–tanár partnerkapcsolat mindkét oldalán legyenek az eredményes kommunikációt jól értő, együttműködni kész személyek. Sok részt vevő pedagóguskolléga számára a mai napig a reveláció erejével hatnak a Sándor Zsuzsa szervezte továbbképzések. Olyan pedagógiai-módszertani „tanszéket” alakított ki a gimnáziumban, ahol folyamatos lehetőség adódott a csoportos önművelésre és az egyéni konzultációra. Az alapozás egy Gordon-tréning volt, majd olyan műhelyek szervezése következett, amelyekben a szervezetfejlesztést, a döntéselőkészítést, az esetmegbeszélést gyakorolhattuk. Az egyik utolsó nagy projekt tanároknak a playback színházi csoportba történő bevonására irányult.
A Kölcsey Gimnáziumban ugyanis Zsuzsa belépésével új lendületet vett a szervezett diákszínjátszás. Az „Ősmag” kitaposta úton hivatalosan 2000-ben indult el az Imprománia Társulat, amely playback technikát is alkalmazó színházi szakkörként definiálta magát. A csoport célként fogalmazta meg a diák–tanár–szülő párbeszéd elősegítését, az iskolai és egyéb problémák feldolgozását, a konfliktuskezelést és a tanulásból és teljesítményből fakadó kudarcok feldolgozásának a segítését. A szakkör – az új generációk csoportjaival – a mai napig működik, jelenleg az „Ősmag” egyik tagjának, Somogyi Bea drámapedagógusnak a szakmai irányításával. Megemlékezésemben a playback csoportoknak kizárólag az iskolai „zavarszűrő” szerepére térek ki. A problémafeldolgozások hatósugara jóval túllépett a résztvevők körén. Ebből a szempontból az éves rendszerességű előadások mellett különös jelentőségük volt az egyes osztályoknak és szülői közösségeknek szervezett programoknak, amelyek egy konkrét, az adott helyzetben aktuális tematika köré szerveződtek. A diák–tanár párbeszéd, az eredményes kommunikáció támogatására szolgált 2019 őszén néhány osztályfőnök és szaktanár bevonása a szakköri munkába.
A diákszínjátszás messzefénylő csúcspontjait jelentették a Kölcsey Gimnáziumban az elmúlt években azok az előadások, amelyek különös szintézist teremtve ötvözték a klasszikus előadást és a playback színházat. A közönség a kész produkció befogadásakor hagyományos, kőszínházi élményben részesült, de a katartikus hatás titka a próbafolyamat során alkalmazott improvizációs technikák alkalmazása volt. Az előadás ugyanis azáltal vált a játszók sajátjává és hitelessé, hogy hozzátették egyéni élményeiket, érzéseiket és olykor napjaink nyelvi fordulatait is.
A dráma olyan színpadi előadásra szánt mű, amely emberi viszonyokat modellál, és a viszonyrendszerek lehetséges változásait mutatja be. Sándor Zsuzsában olyan drámatanárt ismertem meg, aki képes volt az emberi viszonyokat a való életben is átlátni és megérteni, és azokban a közösségekben, amelyeknek része volt, rendezőként nyilvánulni meg a szónak a legmagasabb rendű értelmében: segíteni tudott abban, hogy életünk dolgai és emberi kapcsolataink elrendeződjenek. A tanórákon messze túlmutató drámapedagógusi tevékenységével bemutatta azt, hogy – szemben a tipikus drámai művekkel – sorsunk alakításának úgy is lehetségesek katartikus pillanatai, emberi játszmáink úgy is lezárhatók, hogy ne érezzük magunkat veszteseknek.