Hogyan (ne) tanítsunk irodalmat?

Kertai Csenger írása

A Rendes irodalomóra felvállalja a címben hordozott állítást: a nézők nem valamilyen alternatív tanórára fizetnek be, hanem a jól ismert, merev középiskolai formátumra váltanak jegyet. Természetesen a formáció – tantermen kívüli, színpadi előadás – azt is sugallja, hogy egy rendes irodalomóra nehezen létezhet a merev kereteket állító intézmény falain belül.

Az (irodalom)oktatás válságkezelésére számos ajánlat létezik. Viszonylagos konszenzus van abban, hogy a NAT átalakítása, a helyi tantervek általános bevezetése és a tanár szabad tananyagválasztása fontos sarokpontjai lehetnek egy másfajta irodalomértésnek. Persze új NAT ide vagy oda, néhányan már régóta kísérleteznek az irodalomtanítás alternatív lehetőségeivel.

Nényei Pál Rendes irodalomóra című előadás-sorozata az Ingában a kortárs irodalomtanítás helyzetére reflektál úgy, hogy a jelenlévők egyszerre érezhetik azt a helyzet ironikus kritikájának és halálosan komoly eseménynek.  A Rendes irodalomóra felvállalja a címben hordozott állítást: a nézők nem valamilyen alternatív tanórára fizetnek be, hanem a jól ismert, merev középiskolai formátumra váltanak jegyet. Természetesen a formáció – a  tantermen kívüli, színpadi előadás – azt is sugallja, hogy egy rendes irodalomóra nehezen létezhet a merev kereteket állító intézmény falain belül. Ezért is érdekes, hogy bár számos iskolai elemet parodizál ki Nényei, mégis megtart és átemel belőlük lényeges pontokat. A kissé skizoid (egyszerre komoly-komolytalan) tantermi légkör tehát adott, egy tanári ars poetica, performance, irodalomkritika szemtanúi lehetünk. 

A műfaj meggyőző, a frontális óravezetés egy jól koreografált, élménydús óra alapját adja. Az Irodalom visszavágból ismerős Nényei-féle eszmefuttatásokról van szó, a kritikus gondolkodást teljességgel mellőző Facebook-posztokból kiindulva. Egy-egy szövegre, irodalmi szituációra való rákérdezés teremti meg az irodalmi kontextust: mi értelme van gimnáziumban olvasni, amikor az eredményorientált iskolarendszer nem pontozza ezeket az erőfeszítéseket? Mi a létjogosultsága a több száz oldalas mitologikus történeteknek a kétszáz karakteres Twitter-bejegyzések korában? Miért érezzük mégis létszükségnek ma az irodalmat? 

Nényei rövid válasza: az olvasás nem a hasznossági, nem a virtuális-világmegfejtős, de még csak nem is az iskolai jó jegyek ligájában játszik, mert (az Ingában) az irodalom a testközelből szemlélt közös életünk. Nényei állítása, hogy az irodalom által betekintést nyerhetünk a saját életünkbe, és – ha nem vagyunk elég szemérmesek – valami igazat tudhatunk meg az emberi természetről. Ez az emberi természet nem a humanista világrend jól ismert toposzaiból van összegyúrva. Nényei élvezettel dekonstruálja a dogmatikus tételeket az irodalom hasznosságával kapcsolatban. Szembesít, értékel, és mégis magyarázatot ad arra, ami szerinte az ember – ezt röviden így fogalmazza meg az én szabad fordításomban: amorális lény, akinek elemi szüksége van a magyarázatra, mert a magyarázat fényében szemlélve magát valamilyen „megnyugvásra” lelhet. 

Mítoszbeli példákat hoz ennek a bemutatására, amik az egyik legelemibb érzésünket, a szerelmi tapasztalatot elevenítik meg. A beteljesültség, a harmónia érzése helyett az emberben a diszharmóniát hangsúlyozza, ami megtör szétfeszítve a hétköznapok megszokott kereteit: Aphrodité nem marad meg Héphaisztosz mellett, miért is tenné? Inkább megcsalja a sánta kovácsot a háború istenével. Parisz (az emberiség megtestesítője) a bölcsesség, az otthon és a szerelem közül az utóbbit választja, még akkor is, ha ennek a trójai háború a következménye. 

Az irodalomóra tétje tehát adott: szembe merünk-e nézni a félelmeinkkel, az olvasás lesz-e a modus vivendink, vagy úgy szervezzük az életünket, hogy azok elfedjék a „lényeget” – az önmagunkkal való fájdalmas találkozást. Nényei több mémes példán mutatja be az olvasás hiányának következményeit: a bibliai teremtéstörténetet kiparodizáló facebook-mémeket, amik közül egy a 6000 éve létrejött világ tudománytalanságán rugózik, „Blabliának” könyvelve el azt. 

Azt hiszem, hogy az óra nagyon jól működik addig, amíg ezek a „provokatív állítások” betalálnak a (nem csak) gimnazistáknak, amíg az értelmezés egy másik nézőpontot ajánl, amiben a találkozás az irodalmi szövegeken keresztül az „önmagunkkal találkozás” eksztázisában zajlik. Akad azonban néhány kérdéses pont is. „Semmi Montessori, semmi finn modell” – olvasható az esemény leírásában, és valóban, a csoportmunka, a kreatív kompetenciák, az érzékenyítés pedagógiai módszertanai nem ússzák meg szárazon. Bár ironikus hangnemben, de a résztvevők ugyanúgy vigyázzállásban köszönnek a tanárnak, megerősítve a mindenkiben rögzült iskolai reflexeket, iskolán kívül az iskolai tekintélyelvűséget és a hierarchikus megszólalásmódot. A klasszikus iskolás párbeszédek ki vannak figurázva, a merev tanmenet szerint haladó „Zsuzsi nénik” partvonalra kerülnek. 

Itt valami fontosabb dologról van szó az iskola helyett – állítja a „Nényei-módszer”, az oktatás, „az irodalmi szöveg igazságáról”. Mert a szöveg hamar a Rendes irodalomóra legfontosabb tárgyaként körvonalazódik egyeduralkodóvá, amin kívül semmi sem szent.  A szövegközpontú értelmezésnek is vannak kritikus pontjai – ezt érzem, amikor a közönség könnyed kuncogással konstatálja azt az elképzelést, ami a szeptember 11-ei terrorcselekményt is egy születendő irodalmi szöveg lehetőségeként láttatja. A pusztítás, a rombolás, akárcsak a fent említett mítoszok, nagyon könnyen az emberi természet benső törvényszerűségét prezentáló szöveg ihletforrásaivá válnak Nényei értelmezésében. Nem erkölcsrendészkedni akarok, mégis egy fontos értelmezésbeli hiányosságot éreztem ennél a pontnál. Milyen olvasási mód az, ahol a pusztítás kizárólag egy szöveg létrejöttének körülményeit adja? Nem az irodalmi-hermeneutikai belátást szeretném megcáfolni, ami a szövegközpontú olvasás nagyon is fontos feltételeit teremti meg, hanem egyszerűen az ennyire erős reflexiós olvasás közben az elemi reflexió hiányait érzékeltem. Az irodalmat még mindig egy kisajátított pozícióból olvassuk, ha nem vagyunk érzékenyek arra, ami az adott szöveg közvetlen környezetében történik. Jelen esetben szeptember 11. „nem olvasható” anélkül az érzékenység nélkül, ami fel meri tenni a kérdést, hogy mi az, amit meg kell változtatnom magamban, hogy – morális ítélet nélkül – újra elmondhassam, hogy miben változott meg azóta a világ, amiben élek. Hogy kiket és hogyan tett tönkre végérvényesen a „terrorizmus ellen indított háború”. Hogy miként találok az elnyomottakon keresztül nyelvet egy történethez, amin elmondhatom, hogy mi az ember ebben a világban. Hogy ez már egy állás- és értékfoglalás, ami, azt gondolom, hogy megkerülhetetlen feladata az irodalom(oktatás)nak. Mert elfogadom azt a kiinduló tételt, hogy minden irodalom. Irodalom a szöveg, és irodalom a szöveg viszonya az aktuális, esetleges térhez, amiben olvasunk. Irodalom a lehetőség is, hogy közösen újra- és átértelmezzük a kijelentés tartalmát, ne adj isten még megkérdőjelezzük azt a tételt is – amit Nényei vallott –, hogy az irodalom hagyományrendszere néhány száz irodalmi remekmű párbeszéde. Olyan irodalmi kánon, ami önmagából származtatja a zsenialitást, és ami kritika nélkül elfogadja 2026-ban is egy abszolút irodalmi kánon létjogosultságát (még ha nyilván nem a Takaró-féle oldalról olvassa is azt). Az oktatásban nagyon könnyen átfordulhat ez a felfogás egy reflektálatlan, elitista irodalomértés felé. Azt hiszem, hogy erre most legkevésbé van szüksége az iskoláknak. 

Én mindig olyan irodalomórán szeretnék lenni, mint a Nényeié (két évig ehhez volt is szerencsém). De érdemes megjegyezni, hogy a jól működő formuláknak, a szövegközpontú-kritikus olvasásnak is megvannak a hiányosságai, amit nem árt ugyanúgy hangsúlyozni, mint az iskolarendszer joggal kritizált elemeit és hiányosságait. Mert nincs abszolút recept. Ahogy egy inspiráló frontális óra, úgy igenis, lehet jó a csoportmunka, a „Montessori-módszer”, egy másfajta érzékenység, ami az erős szövegértelmezés mellett mer érzékeny lenni azok iránt, akiket esetleg kirekeszt az (irodalom)értelmezés. Hátha akkor is részesülhetünk valami nem vártban, egy eksztatikus irodalmi találkozásban. Hátha egyszer még a sánta Héphaisztoszt is megvigasztalja valaki, és Parisz is átgondolja az evidensnek tűnő választását. Hátha megváltoztatható az életünk. A sorozat az Ingában folytatódik. Én ott leszek.