Trencsényi László: Kiért szól a mobiltelefon?
Szomorú, de felemelő széljegyzetek egy könyvről
Az alternatív pedagógusok korán halnak? Osztályrészük a lobogás, a korai (nem ki-!, de) elégés?
De jó lenne az ellenkezőjéhez keresni bizonyságot. Sokat!
Szeretek könyvet kapni.
Izgatottan bontottam az Alapítványi és Magániskolák Egyesületétől kapott borítékot a napokban. (Mint egykor az egyetemi felvételi vizsgák után: a boríték vastagsága „jósló értékű”. Csak akkor éppen fordítva volt: a vékony szabványborítéknak örültünk – benne annyi állt: felvettek, a vaskos csomag személyi anyagaink visszaküldését jelentette: „sajnos nem nyert”. Vékony boríték az AME-től? Az csak rossz hír lehet mostanában: felhívás tiltakozásra, állásfoglalásra, kiállásra a magyarországi alapítványi iskolák védelmében. Rettenetes: újra be kell bizonyítani az ország új – már nem is annyira új – urainak, hogy a világon szinte egyedülállóan hazánkban a nagy társadalmi-politikai átalakulás után elsősorban nem a fizetőképes keresletnek találódtak ki a magániskolák, hanem a szabad iskolák utópiáit álmodó elkötelezett szabad pedagógusok kerestek maguknak – s a rendszerváltás veszteseinek (bizony ezt már akkor is így mondtuk, mondták a szociológusok – pedig hol voltunk még a tanoncoktatás helyreállításától, a 15 évesek „Taigetoszától” s megannyi borzalomtól) alkalmas, emberi fészeknek alkalmas iskolát.
„Altruisták” – mondták magukról és róluk. A hazai alternatív mozgalmak legjobbjai jutottak nehéz, de mégiscsak többszörös boldogsághoz vezető felszállópályákhoz az alapítványi tulajdonlás körülményei között: s tettek csodát; sikeres iskolázáshoz, az emberhez méltó élet esélyéhez juttatták a gyerekvilág, kamaszvilág legelesettebbjeit Csepeltől Miskolcig, a Ferencvárostól Berettyóujfaluig.
Vastag borítékot kaptam az AME-től. Könyvet!
Szolid kiállítású 120 oldalas könyvecskét.
A címe: 33 óra. Alcíme: A Várhegyi György Díj első 10 éve.
Harminchárom óra a jelképes illusztráció a kötet belső címlapján. Utalás arra, hogy a pedagógus, a tanár életpályáját – modellel vagy anélkül – órákban méri az idő. (Innen suta címe az én írásomnak is: az elégikus érzés, mely az örömmel együtt elfogott, a harang szavát idézné, a könyvcím és az illusztrációk különböző ébresztőórákét. S mert manapság egyre inkább a maroktelefonnal mérjük az időt is, így csavartam a szót a furcsa címig. De tán érthető.)
Elégia?
Tessék beleborzongani: 76 év nem kevés egy férfiúi életnek – a díj névadójának ennyi jutott. De ha tudjuk, hogy Várhegyi György szenvedélyes és szenvedéses életében hány év pergett el a munkához való hozzáférés nélkül, s hogy mennyi terve, feladata volt még, s hogy mennyire hiányzik a mai oktatáspolitikai csatákból, akkor mégiscsak a korai veszteség érzése lesz úrrá rajtam.
A pontos, szeretettel írt méltatást már kortársam, Liskó Ilona írta. Ő sem él már: a Wesley Főiskolán minden héten már csak emléktáblája előtt bólinthatok a fejemmel.
S aztán a 33 kitüntetett, Várhegyi-díjas curriculum vitaejét és a kitüntetéshez csatolt laudációt olvasva Szilágyi Kata nevére vetődik szemem. A díj posztumusz kitüntetettje. Már második éve halott, 35 éves lényétől búcsúznak a kötetben kollégái, tanítványai.
Az alternatív pedagógusok korán halnak? Osztályrészük a lobogás, a korai (nem ki-!, de) elégés?
De jó lenne az ellenkezőjéhez keresni bizonyságot. Sokat!
33 kitüntetett, díjra érdemes életút – a szabad iskolák, a szabad iskolások, a szabad ország szolgálatában. Az ország minden tájáról. A felterjesztések és a laudációk már-már hivatalos dokumentumai s egy-egy - az olcsó nyomdai kivitelezés miatt - beszürkülő portré alkot egy fejezetet.
De e fotókon, e szövegeken át mégsem a mártírium története fénylik át!
A megszolgált örömöké, sikereké, az áldozatvállaláshoz megtalált – technikává szelídíthető – eszközöké.
Modellértékű pedagógus életpályák. Ezúttal 33. Az AME, a Várhegyi Alapítvány kitüntetettjei.
„…szabad nép tesz csuda dolgokat”.
Kapcsolódó írás - Bak Zsófia: A Várhegyi György-díj 10 éve
Hozzászólások
És a jövő?
És mi lesz, mi lehet a jövőnk? A közoktatási törvénytervezet nem sok jóval kecsegtet....az én iskolám 11 éve működik. Az első három év volt aránylag tervezhető, nyugodt. Azóta minden tanévet úgy kezdek meg, hogy nem vagyok biztos, végig tudom e vinni....persze még mindig sikerült. Mert a döntéshozók -pártállástól függetlenül, mind a művészetoktatást, mind az alapítványi fenntartást úri passziónak tartották, tartják. Amit fizessen meg, aki részesülni akar benne. Mintha nem lennénk páran, akik azért csináltunk iskolát, mert az esélyegyenlőséget másképp gondoljuk, mint az önkormányzati iskolák...
Sosem gondoltam, hogy a bizonytalanságot meg bírom szokni. De ment. Eddig.
Most viszont félek.