Varázsgömb

Erényi Bálint és Németh Tibor

Németh Tibor interjúja Erényi Bálinttal

Egy magyar közgazdászhallgató tanítani ment Tanzániába – megfizethetetlen, amit a világról és magáról tanult.

Ki vagy te, Erényi Bálint?

Huszonnégy éves budapesti egyetemista, a Corvinus Egyetem mesterszakos közgazdász hallgatója vagyok, a tanulás mellett egy multinacionális vállalatnál voltam gyakornok. Indiában már jártam önkéntesként, és idén nyáron Afrikába is eljutottam – öt hetet Tanzániában töltöttem: egy arushai iskolában tanítottam matematikát és angolt. A szervezést egy új-zélandi szervezeten keresztül bonyolítottam, amely a világ számos pontján tevékenykedő helyi szervezettel működik együtt, és több ezer önkéntest jutatott ki Tanzániába az elmúlt néhány évben.

Miért mentél Afrikába önkéntesnek?

Segíteni akartam. Fontos szempont volt az is, hogy úgy segíthessek, hogy közben én is sok mindent tapasztalok. Nagyon sokat adott az élményhez az iskolán kívül töltött idő is: a nemzeti parkok, a Kilimandzsáró, Zanzibár szigete – mind fantasztikus volt.

Önkéntesnek lenni jó, mind Magyarországon, mind szegényebb részein a világnak. Biztatok mindenkit, hogy próbálja ki magát – bár a hazai köztudatban nincs benne az erre való késztetés, az angolszász országokban ez teljesen természetes. Aki önkéntes, mindig profitál belőle: ha ad, akkor nagyon sokat kap is. Sokan sokat tudnak együtt tenni.

Havonta húsz-huszonöt önkéntes érkezik Arushába. Hogyan tudnak segíteni?

Az iskolában van egy már szinte telerótt nagyalakú füzet, abba írtuk be, ha vittünk valamit. Belelapoztam – táblák, könyvek, focilabdák: mind az önkéntesek adománya. (A két labdát, amit vittem a gyerekeknek, a pálya melletti akácfa tízcentis tüskéivel meg a murvás talaj villámgyorsan tönkretették, de ameddig bírta a foci, amerre gurult, vidámságot fakasztott.)

1. kép

Többféle hasznos tanulást segítő kiadványt használhatnak a gyerekek, melyeket szintén az önkéntesektől kaptak (mint a Nat Geo Kids sorozat sok darabját például). Ezeket nagyon szeretik nézegetni – sokuk bizonyosan itt találkozik először ilyesmivel, amint van egy szabad percük, ezekért versengenek.

Az iskolabusz és egyéb értékes dolgok is főleg idegenből küldött pénzekből jöttek össze, bár valamicskét a helyiek is adtak. Az iskola felszerelése még a sok ajándék mellett is nagyon hiányos: két táblatörlő meg három piros toll van, ezekkel kell rohangálni a termek között, ha máshol van szükség rájuk – bár pici dolgok, a hiányuk rendkívül zavaró. Tankönyv alig van (néhány osztályban egyetlen egy, a tanárnál), az is rendkívül vékony és alacsony színvonalú; a tanulók közötti nagy tudáskülönbség miatt a jobbak akár félórákat is várnak az újabb feladatra.

Nyilván nem az önkéntesként töltött három-négy-öt hét alatt történik meg a gyerekekkel a csoda, de lehet őket egyrészt motiválni (mivel két tanár van egyszerre az osztályban, több idő jut a gyengén teljesítő gyerekek fejlesztésére), másrészt, mert mint nyugatiakra felnéznek ránk, sokat jelent számukra az is, hogy a mi kultúránkkal is megismerkedhetnek valamelyest és tisztább angol beszédet is hallhatnak.

Lehet a tanárokat is fejleszteni. Ez a gyakorlat nem feltétlenül az én személyemhez fűződik; sok képzett tanár is van itt önkéntesként (nyári szünetük egy részét töltik itt segítségképpen), meg sok anyanyelvi beszélő, akiktől tanulhatnak a tanárok. (Az „oktatás” könyvből való felolvasást és táblára másolást jelent, meg diktálást. Az órán a tanárok általában a betanult szöveget mondják, de a magánbeszélgetések során kiderül, hogy alig tudnak angolul.) Az oktatás folytonos jellegét az kölcsönzi, hogy állandóan érkeznek önkéntesek, akik néhány tárggyal, kevéske pénzzel, néhány új módszerrel és a gyerekek számára kamatoztatott újabb tapasztalatokkal vagy élményekkel járulnak hozzá a képzésükhöz.

Mit hasznosítottál afrikai tapasztalataidból?

Az ott töltött idő nagyon sokat adott nekem. Olyan emberekkel találkozhattam, akikkel turistaként nem lett volna esélyem, és olyan helyzetekben ismerhettem meg magam, amilyenekben addig soha – a komfortzónán kívül töltött idő mindig növeli az azon belüli dolgok értékét. Egy idegen ország kultúráját megismerni, az ottani emberek életébe belelátni bárki számára nagyon hasznos a személyiségfejlődés szempontjából.

Az iskolai élmények is újat jelentettek, sosem tanítottam azelőtt. Továbbá, ha csak a magam szerény módján is, de hozzájárultam valamivel Tanzánia fejlesztéséhez. Hazatérésünk után – mint a többi önkéntes – igyekszem én is minél többet gyűjteni az iskolának, hogy épülhessen-fejlődhessen – sokunknak sikerült tetemes összeget összeszednünk főleg az angolszász adakozókedv jóvoltából. Ha tudják, hogy jó helyre megy a pénz, sokan szívesen adnak.

2. kép

Milyen benyomásod alakult ki a helyi emberekről?

Az üdvözlésnek nagy divatja van itt, beszélgetést szívesen kezdeményeznek az emberek. Sokszor nehéz lerázni őket, és gyakran nem is lehet tudni pontosan, hogy milyen szándékkal jönnek – bár majdnem minden esetben jóindulattal. Kedvesek a helyiek, barátságosak, kíváncsiak, érdeklődőek, de mindig ébernek kell lenni, hiszen ha fehér, hát tele van pénzzel – gondolják sokan.

Jártam egy helyi keresztény templomban: élmény volt, egész más, mint otthon, lazább, szórakoztatóbb. Egy koncerttel kezdődött az egész (bizonyos vallási tartalma nyilván volt), mindenki állt, táncolt és énekelt – még a hetvenévesek is, többen sírtak örömükben a végén. Csak ezek után kezdődött a voltaképpeni szertartás – a Bibliából olvastak angolul, azt tolmács fordította szuahélire, majd tanúságtételeket hallhattunk váltott nyelven. Én két óra után eljöttem, de az istentisztelet jó négy órán át tartott; nevetés, vidámság és zene végig.

Tanzániában a lakosság nagyjából harmad része muszlim, harmada keresztény, harmada törzsi vallást követő. Évtizedek óta élnek egymás mellett békében az emberek – az elmúlt ötven évben nem volt nagyobb összetűzésük, és minden problémán képesek voltak felülkerekedni, pedig vagy százhúsz törzs él itt együtt a helyiek szerint.

Milyen tapasztalatokat szereztél az afrikai szegénységről?

Nagyjából az összes Afrikával kapcsolatban általában emlegetett sztereotípia megdőlt számomra: rájöttem, hogy nincs mindig meleg, nem minden olcsó (sok minden kifejezetten drága) és nem mindenki szegény (a nincstelenek persze sokan vannak). Az afrikai szegénység láttán sok európai és észak-amerikai vegyes érzelmeket táplál: egyfelől fájó látni, ahogy az emberek szinte a semmiből élnek, másfelől azonban férfiak, nők, gyerekek ennek ellenére láthatólag mégis boldogok. Az udvarokon játszva a lurkók a legkisebb szemétdarabbal is nagyszerűen eljátszanak, de a felnőttek se panaszkodnak soha. A belső emberi értékek többet számítanak itt, mint a gazdag országokban: ők nem olyan materialisták, mint mi.

A mindennapi élet képeit egy buszút alkalmával volt alkalmam megfigyelni – egyszer vagy száz tanzániai kisfalun utaztam keresztül. Az afrikai nyomort bemutató, híradókban látott képek jutottak eszembe, csakhogy itt ez valóság volt – számomra kevésbé tűnt nyomornak, inkább életstílusnak, földrajzi adottságnak és kultúrának. A lakosság háromnegyede vidéken él és földművelésből vagy állattenyésztésből tartja fenn magát; az emberek kis vályogházakban laknak, az udvarokon játszadozó gyerekeket látni, a házak körül kecskék, tyúkok, a gazdagok portáin szarvasmarha. A nyugatiak számára talány, hogyan tudnak az itteniek gyakorlatilag minden civilizációs vívmány nélkül élni (nincs áram, nincs víz, a nők a fejükön kannában hordják a vizet). A szegénység tagadhatatlan, az ötéves gyerekek már a kecskéket őrzik, kevés az iskola. A lakosság negyvenhat százaléka tizennégy év alatti, az átlagéletkor tizenhét év – ez pedig azt jelzi, hogy az ország hatalmas jövő előtt áll, a fiatal lakosság lehet a jövő záloga.

Tervezel önkéntesként visszatérni Afrikába?

Szeretnék, bár a közeljövőben nem valószínű, hogy lesz rá lehetőségem. Remélem, hogy több tapasztalattal és jobb anyagi lehetőségek birtokában néhány hetet, hónapot egyszer majd tudok dolgozni a helyiek javára – ez a tevékenység megunhatatlan; annyi embernek van szüksége segítségre, hogy biztos nem lesz nehéz megtalálnom azt a helyet, ahol hasznos lehetek.

Jelenleg azonban itthoni adománygyűjtésen dolgozom: az ismeretségi körömhöz tartozókat szeretném mozgósítani annak érdekében, hogy anyagilag is tudjam támogatni az iskolát. Ahogy tapasztaltam: kicsiny anyagi segítséggel is hatalmas eredményeket lehet elérni – nem is gondolná az ember, hogy egy focilabda milyen örömöt okozhat.

3. kép

Afrikai tapasztalataid alapján mit üzensz a magyar tanárjelölteknek?

Az oktatás Magyarországon és a világ többi részén is rendkívül hatékony segítség ahhoz, hogy meg tudjuk állni a helyünket a világban – ennek fontosságát Tanzániában még inkább éreztem. Fontos, hogy tanuljuk meg értékelni, amink van, hogy törekedjünk jobbá válni, és hogy képesek legyünk folyamatosan megújulni tanítóként is.

A legfontosabb, amit ezek a gyerekek kaptak tőlem, talán az, hogy a látókörüket kicsit szélesítettem, és hogy felhívtam figyelmüket arra, hogy milyen fontos mindnyájunk számára az, hogy érdeklődjünk és okosodjunk. Valószínűleg itthon is ez a legfőbb feladata az oktatóknak: tanulni tanítani és kedvet csinálni hozzá.

A szerzőről: