Singer János: A kollégiumokról

Megkértek, hogy írjak cikket a kollégiumokról.

Miután szeretem, aki megkért, a kollégium az életem, és mert aktuálisan is fontosnak tartom, elvállaltam.

Mire is használnám a lehetőséget?

Szeretnék egy „kis színest” írni, ami érzékelhetővé tesz valamit a kollégiumok helyzetének alakulásából, jelen helyzetéből, és lehetőségeiből. Az alkalmat arra is felhasználnám, hogy egy-két számomra fontos oktatáspolitikai megjegyzést tehessek.

Kollégium. Attól függően, hogy milyen szövegkörnyezetben hangzik el, különböző asszociációkat indít el (ébreszt).

Ha egyetemi koleszokról folyik a szó, akkor a bulik, a szinte kötelező lezser rendetlenség, szabadság (esetleg szabadosság) jut az eszünkbe.

Ha az angolszász oktatással kapcsolatban kerül elő, akkor a drága elitképzésre gondolunk, egyenruhás úrigyerekeket látunk magunk előtt, szépen nyírt gyepes parkokban sétálni.

Ha a magyar középiskolás kollégiumokról kerül szó, akkor sajnos a bezártságra, a nevelőotthonszerű mostoha körülményekre, katonás ostobaságokra asszociálnak még ma is sokan. Többnyire tévesen.

A középfokú kollégiumok mindig is erősen kapcsolódtak a szakképzéshez. Olyannyira, hogy pl. a miénk (is) a MÜM-höz tartozott.

A rendszerváltás előtt… Sok volt a gyerek. Születtek kollégium-gyárak. Büszkék voltunk Közép-Európa legnagyobb kollégiumára. De voltak koleszok, amelyek szép zöldövezeti villákban rendezkedtek be.  Sok szakmunkástanuló volt. Akkor még számos vidéki gyerek tanulta itt a kőműves, burkoló, festő, lakatos szakmákat. A dolgok lassan változtak, szinte öröknek tűntek. A nevelőtanárok közül csak kevesen rendelkeztek egyetemi diplomával, sok katonatiszt és képesítés nélküli is dolgozott a kollégiumokban. (persze közöttük is voltak rátermett, tehetséges pedagógusok). Sok vidéki gyerek a kollégiumokban ismerkedett meg az angol vécével, itt látott először színes tévét, a kollégiummal ment először színházba, operába.

Működött külön kollégium tehetséges fizikai dolgozók gyerekei számára, felkészítve őket az egyetemi felvételire. Hihetetlen statisztikákat produkáltak. A kollégiumok nem jártak élen a pedagógiai kísérletezésben, de a társadalmi előrelépés egyik hatékony eszközének bizonyultak.

Aztán a rendszerváltással a kollégiumok alatt is megmozdult a föld. Mi is írtunk helyi pedagógiai terveket, voltunk szakkollégium, amikor ez kecsegtetett előnyökkel, és persze a Comenius programban is kliensközpontú intézmény címet szereztünk. Közben egyre másra születtek (születnek) a kollégiumi koncepciók, stratégiák.

A kollégiumok egyik folyamatosan bizonytalanságot szülő sajátossága a fenntartói érdekeltség (érdektelenség). A kollégisták ugyanis nem a fenntartó önkormányzat polgárai közül kerülnek ki! Ez amikor államinak számított az önkormányzati is, nem okozott problémát. Az ellentmondásnak azóta sem született feloldása, ez az egyik a rendszerbe épült bizonytalansági tényező.

A kollégiumok sem kerülhették el, hogy terepei legyenek a különböző érdekek harcának. Megszüntettek, eladtak, integráltak intézményeket.

Hogy csak két saját példát említsek, egyik épületünk helyzete – egyházi ingatlan lévén – évekig kérdéses volt. 1997 táján pedig megjelent egy önkormányzati hivatalnok a Felvinci utcai részlegünkben, hogy felderítse a viszonyokat, mivel egy vállalkozó igényelte nagy terveihez az épületünket. Kollégiumunk végül is nem esett áldozatául a változásoknak.

A hektikus körülmények közepette persze jó dolgok is történtek. Lassan emelkedett a kollégiumi normatíva. A minimumfeltételek kapcsán jelentősen javultak a körülmények. Létrejött egy, a kollégiumi fejlesztéseket támogató közalapítvány, külön kitüntetés alapíttatott a szakma kiválóságai számára.

De én a legnagyobb hatású intézkedésnek a közalkalmazottak bérének 50%-os emelését tartom. Azóta érzékelhetően jobb jelentkezők közül választhatunk kollegát, ha szükséges.

Sajnos azonban immár évek óta romlanak a körülmények.

A normatíva már jó ideje nem hogy nem követi az inflációt, de már az a példátlan eset is megtörtént, hogy a különböző intézménytípusok közül egyedüliként csökkentették azt.

A fejlesztésekre létrejött közalapítvány anyagi lehetőségei jelentősen szűkültek.

A kollégiumi normatíva alakulása, 1996–2008

Év	Ft/fő
1996	123 300
2001	215 000
2004	332 000
2005	350 000
2006	318 000
2007	318 000
2008	317 600 (tervezett)

 

Az eddigi kollégiumi térítési díj mindenki számára az étkezési nyersanyagnorma 70%-a volt. Ez tavaly 22 napra számítva kb. 9000 Ft volt teljes ellátással. Szeptembertől ez a minden diákra vonatkozó 30%-os kedvezmény megszűnt.

Ez egyfelől érthető, hogy tudniillik ne kapjon kedvezményt az, aki arra nincs rászorulva, másfelől azonban nem biztosít forrást, lehetőséget a kedvezményekre a rászorultaknak sem. Ez baj. Különösen, ha tudjuk, hogy a kollégisták között az átlag populációhoz képest magasabb a hátrányos helyzetűek aránya. Országosan 2006-ban a kollégisták  42%-a volt jogosult az 50%-os kedvezményre, azaz vagy három- vagy többgyerekes, illetve rendszeres gyermekvédelmi támogatásban részesülő  családban éltek.

De talán a legrosszabb a bizonytalanság, a félelem.

Sajnos nemhogy a helyzet fokozatos, folyamatos javulásában nem lehet bízni, de bizony évről évre attól kell tartani, hogy a szabályok menetrendszerű változásaival valami megint  nehezebb lesz, valami fenyegetőt megint ki kell védeni. Ebben a paranoid állapotban még azoktól a változásoktól is megretten a szakma, amelyek céljaikat tekintve előremutatóak, a fejlődés lehetőségét rejtik magukban.

Álljon itt erre egy idei példa!

Kollégiumi pályázatok, 2001–2006

Év	Összeg (millió Ft)	Cél
2001 (NKKA)	382	Szakmai pályázat
2002 (NKKA)	585	Arany János program, informatika
2003 (NKKA)	2000	Vizesblokk, hűtő, bútor, informatika
2004 (NKKA)	250	Informatika, szakmai pályázat
2005 (OKA)	70	Szakmai pályázatok
2006 (OKA)	36	Szakmai pályázat

(NKKA = Nemzeti Kollégiumi Közalapítvány, OKA = Oktatásért Közalapítvány)

Az oktatási törvény idei módosítási tervezetében az intézménytípusok felsorolásában új intézménytípusként szerepelt az iskolakollégium intézménye.

15 éve nagy szakmai álmom – melyről már-már lemondtam – egy bentlakásos gimnázium létrehozása. Szent meggyőződésem, hogy egy hihetetlen lehetőségeket magában rejtő, fantasztikus intézményt tudtam volna szervezni, ha erre lehetőséget kapunk.

De mert ilyen intézménytípus nem létezett (aktuálisan – mert persze régen volt ilyen), törekvésünk – hiába támogatta az ötletet Göncz Árpádtól, Fodor Gáboron,  Jánosi Györgyön át Pokorni Zoltánig szinte mindenki – esélytelen maradt.

Nyilván lelkesen üdvözöltem hát a tervezetet – gondolhatnák joggal.

De nem. Mindent elkövettem – a kollégiumi lobbival közösen –, hogy a tervezetből kivetessük az ominózus passzust. Erőfeszítésünk sikeres volt. Hál’ Istennek nem került törvénybe.

Megbolondultunk?

A helyzet bolond. A törvény ugyanis jelen körülmények között tönkretehette volna az egész kollégiumi hálózatot. Jelenleg a kollégiumok többsége (vidéken majd 80%-a) nem önálló, hanem iskolával egybeszervezett. Ezeknek az „egybeszervezett” kollégiumoknak önálló kollégiumi vezetőjük van, akinek szakmai és bizonyos vezetői kompetenciája van kollégiumi ügyekben.

Az új iskolatípus megjelenésével a közös, egységes testület okán feleslegessé vált volna a kollégiumi vezető, s az intézmény (iskola) igazgatója lecserélhette volna a kollégium ügyének elkötelezett nevelőtanárokat a nem kellő óraszámmal rendelkező iskolai oktatókkal. S persze nem azért, mert gonosz, hanem mert erre kényszerítik a körülmények. A folyamat végére a kollégiumokban olyan pedagógusok dolgoztak volna, akik egy szükséges, reményeik szerint átmeneti rossznak tekintik a kollégiumi nevelőtanárságot, s alig várják, hogy újra teljes óraszámban az iskolában taníthassanak.

S a kollégiumok úgy halhattak volna meg, hogy még ügy sem lett volna a dologból, mert nem botrányok között szüntették volna meg őket, hanem csak éltető forrásukat – a kollégiumoknak elkötelezett pedagógusokat – apasztották volna ki, miközben kívülről még úgy látszott volna, hogy minden rendben van. Azon a viharos augusztus 20-án dőltek ki olyan fák, melyek kívülről szépeknek, egészségesnek látszottak, s csak utóbb derült ki, hogy belül már rég elkorhadtak.

Fortélyos félelem…

Ez a félelemtől vezetett igyekezet működött akkor is, amikor a kollégiumi szakma elkészítette a kollégiumi „alaptantervet”. Benne a kötelező órákkal. Demonstrálva, hogy a kollégium éppoly „komoly” intézmény, mint egy iskola. A nevelőtanárok éppúgy szakmai munkát végeznek – órákat tartanak –, mint az iskolai oktatók. Ez a szamárság (hogy ugyanis éppúgy) mára szinte mindent elborított.

A kollégium ugyanis nem iskola. Nem az a feladata. Munkájának sikerét, színvonalát nem azzal lehet mérni, hogy a tanárai heti hány és milyen tematikájú órát tartanak. A kollégium alapvetően a szülői ház szerepét kell, hogy betöltse. Amellett, hogy a lehető legjobb körülményeket kell teremtenie az „éléshez”, igazi pedagógiai feladata, hogy diákjainak külön-külön személyre szólóan megadja a szükséges biztonságot, erősítse önbizalmukat, kellő szintre hozza (illetve kellő szinten tartsa) motiváltságukat. Ezek a célok nem érhetők el semmilyen jól megtervezett foglalkozások segítségével. E célokhoz megfelelő kapcsolat kialakítása szükséges a tanárok és diákok között. Arról is lehet mondani valamit, hogy mi a „megfelelő” kapcsolat. Két kritériumot tartok a legfontosabbnak. Először is tudja hitelessé tenni a  tanár, hogy személy szerint fontos számára  a gyerek. Másodszor rendelkezzen azokkal az emberi, szakmai kvalitásokkal, melyek alapján mind a folyamat egészében, mind a konkrét helyzetekben tudja, hogy mi a gyerek érdeke, hogy „merre van az előre”.

Miután e feladatok ellátása nem formalizálható, a nevelőtanárok állandóan azzal a veszéllyel néznek szembe, hogy munkájukat nem tartják elég „szakmainak”, komolynak, fontosnak. A finanszírozók, fenntartók rákényszerítették a kollégiumi szakmát, hogy a „komolynak” tartott iskolák mintájára készítsenek tantervet, melyet a tanároknak persze adminisztrálniuk kell. Ezzel lehetett bizonyítani, hogy a kollégiumi munkát nem lehet (persze lehet, csak nem szerencsés) szakképzetlen felügyelőkkel (alacsonyabb bérrel persze) elvégeztetni.

Mára azonban már  nemcsak hogy a nevelőtanároknak kell óraterveket készíteni, heti 29 órát dokumentálni, hanem a „hülyeség” oda konkludált, hogy a diákoknak is kollégiumi órarendje kell legyen, amit alkalomadtán az ellenőr majd ellenőrizni fog, hogy akkor Pistikének most hétfő 18 órakor etikai órán kell lenni. Ott van?  Van ember, aki ezt jó ötletnek tarthatja????

A szabályok, szabályozottság egy külön gondolatot is megérnek.

Először is azt kéne nagyon tudni, hogy a legfőbb szabály a józan ész.

Aztán itt is szem előtt kéne tartani, hogy mi is a cél. Ma ugyanis egy már célját tévesztett, eszement szabályozási dühöt tapasztalunk mindenhol. A szabályozás – normális esetben – növeli annak valószínűségét, hogy aminek meg kell történnie, az megtörténjen, és nagyjából úgy történjen meg, ahogy az optimális. Másrészt a szabályozás által válnak egységesen ellenőrizhetőkké, összemérhetőkké a folyamatok.

Ha túl sok részletekbe menő szabályt alkotnak, az részint azért van, mert sokan élnek szabályalkotásból, részint mert nem bíznak a folyamat szereplőiben.

Ez nem olyan jó. Gátja a szabályokkal való azonosulásnak: Ha „ők”, a szabályalkotók, nem bíznak bennem, és egyre körmönfontabban próbálnak sarokba szorítani, akkor én majd megmutatom, hogy én így is ki tudom játszani „őket”.

Ezt aztán a pedagógusok jól tudják. Azok a kollegák, akik csak a szabályok szerint járnak el, sosem számíthatnak rá, hogy diákjaik azonosulnak értékeikkel. 

Lopni ugye nem szabad. Ez szabály. Persze tudjuk, hogy lopás azért előfordul. Jó ötlet lenne-e pl. az a szabály, hogy a piacon csak feltartott kézzel lehet közlekedni. Így messziről lehetne látni, hogy ki nem tartja fel a kezét, és azt rögtön külön vagyongyarapodási ellenőrzésnek vethetnénk alá.

Na és akkor mi van?

A pedagógiai munkának az az egyik sajátossága, hogy ha valamit el… rontunk, akkor az nem derül ki úgy, mint ha egy asztalos ront el egy asztalt.

Több ok miatt van ez így. Részint, mert nem csak a pedagógiai intézmények, a tanárok formálják a gyerekeket (hál’ Istennek), hanem a szülők, barátok, az egész társadalmi közeg, melyben élnek. Másrészt pedig, mert a zavarok, problémák (és persze a sikerek is) nem azonnal és nem egyértelműen jelentkeznek. A szekér megy… hogy közben nem történik meg valami, ami megtörténhetett volna, vagy meg kellett volna, hogy történjen, az csak sokára derül ki, s mert hosszú ideig tartó sokszereplős, bonyolult folyamatról van szó, a felelősség sosem egyértelmű, minden kidumálható.

Mégis mindezekkel együtt milyen lehet az élet ma egy kollégiumban?

Hoznék néhány példát a mi intézményünkből, a Káldor Miklós Kollégiumból.

Annak idején sok gyerek a kollégiumban találkozott a kultúra, a technika legújabb vívmányaival. Aztán fordult a kocka, s a családok utolérték az állami intézményeket, illetve az állami intézmények nem voltak képesek megőrizni előnyüket. Mára megint sikerült előnyhöz jutnunk (persze ezt is megfogalmazhatjuk fordítva is: a családok újfent lemaradtak tőlünk).

Kollégiumunkon belül lehetőséget tudunk biztosítani a korcsolyázástól a szaunán át, a biliárdig, a csócsótól a dartsig sok mindenre, és persze a focitól a kézi- és kosárlabdáig a sportok széles skálájára.

Diákjaink (és dolgozóink) saját balatoni üdülőnkbe kirándulhatnak, ott pihenhetnek. Közös útjaikra a kolesz mikrobuszán mehetnek. Évente vehetnek részt külföldi diákcseréken.

Épületeink minden részében internetelérést biztosítunk.

A Káldor médiaműhelyében professzionális kamerákkal és szerkesztő berendezésekkel tanulhatják, gyakorolhatják a videózás, filmezés technikáját. Munkájukat évente mérhetik az ország középiskolásainak filmjeihez az általunk szervezett Filmszemlén. Itt arra is lehetőségük nyílik, hogy a filmes szakma legjobbjaival találkozhassanak, beszélhessenek. Az eddigi három szemlén személyes kapcsolatba kerülhettek Jancsó Miklóssal, Kende Jánossal, Koltai Lajossal, Kardos Sándorral, Koltai Róberttel, Pindroch Csabával, Sándor Pállal, Salamon Andrással.

Nagyjából havi rendszerességgel szerkeszthetik, írhatják és persze olvashatják újságunkat, a Koleszterint. Kitalálhatják, szerkeszthetik weblapunkat.

Mindezt egy család sem tudja nyújtani a gyerekének… S akkor mi lenne, lehetne, ha nem összekötözött lábbal kéne táncolnunk, hanem még segítenék is az intézményeket, tantestületeket?!

Bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy idén a kollégiumok sok éves álma megvalósulni látszik: az alapvetően a szakképzésben tanuló diákoknak szolgáltató kollégiumok részesülhetnek a szakképzési alapból! Hatalmas lehetőséget jelenthet ez, hacsak… Hacsak valamivel, pl. a kisadók összevonásával visszaveszi az egyik kéz, amit a másik adott.

De ami a látványos dolgoknál fontosabb: rendezvényeinken, programjainkon, a kollégium mindennapjaiban megtapasztalhatják az együttműködés, a versenyzés, a közös alkotás, közös élet, semmihez sem hasonlítható, hatékony személyiségformáló élményét. És legfőképpen pedagógusaink jóvoltából egy őket fontosnak tartó, következetes, de szeretetteljes, alapvetően biztonságot adó, nyugodt, segítő légkörben élhetnek.

Néhány szó a jövőről. A bentlakásos forma hihetetlen lehetőségeket rejt szinte bármilyen pedagógiai cél megvalósításában. Mégpedig azért, mert a közös életnél, a mindennapi együttélésnél nem lehetséges intenzívebben ható körülményeket teremteni. 24 órán keresztül, az élet minden részletére kiterjedően zajlanak az események. Így aztán a bentlakásos forma ideális legyen szó felzárkóztatásról, integrált nevelésről, idegen nyelvi képzésről, vagy pl. elitképzésről.

Ha a „gazdák” – az önkormányzatok, a kormányzat – okosan fejlesztik, ösztönzik a hálózatot, s a lábuk után nem törekszenek a kezüket is megkötni, akkor e lehetőségek közül egyre többet lesznek képesek majd valóra váltani.

Valaki nyilván csinál majd egy bentlakásos gimnáziumot is. Sajnos az valószínűleg nem én leszek.

Összefoglalva az alábbiakat tartom a legfontosabbnak.

• A kollégiumoknak – mint más intézményeknek – és a pedagógusoknak szükségük lenne kiszámítható, nyugodt körülményekre.
• A kollégiumoknak – mint más intézményeknek – és a pedagógusoknak szükségük lenne bizalomra a fenntartók, az oktatáspolitikusok részéről.
• A kollégiummal kapcsolatos változtatásoknak a kollégium speciális feladatait, lehetőségeit figyelembe véve, a szakmával való nyugodt légkörű egyeztetéseken kellene megfogalmazódniuk.
• Szükséges lenne az eddigi, céltévesztett változtatásokat felülvizsgálni.
• A kollégiumi (és nem kollégiumi) pedagógia primer színtere a tanár és diák között zajló interakció. A tanügyigazgatás kérdései – iskolatípusok, tantervek, vizsgaszabályzatok stb. a finanszírozási kérdések, tanulás-módszertani, mérési kérdések, a tanulástechnikai eszközök lehetőségei, a tárgyi eszközök lehetőségei mind-mind a tanár-diák között zajló folyamatban kap értelmet, válik segítő, vagy nehezítő tényezővé.
• Az interakció szereplői közül, a pedagógus minősége, annak fejlesztése a fenntartó(k) felelőssége. Ennek legalább olyan hangsúlyt kéne kapnia, mint a struktúra, infrastruktura fejlesztésének.
• Lehetőséget kell adni arra, hogy minél több szakmai kérdés intézményi szinten dőlhessen el.