Az V. Miskolci Taní-tani Konferencián (2012. február 3.) elhangzott előadás szerkesztett változata

A legnagyobb tanulság számomra mint pedagógus számára azt volt, hogy én is nagyon fontos vagyok. Nem lehetek úgy egy segítő pályán, hogy önmagamra nem figyelek, a szükségleteimet nem veszem komolyan, és belefeledkezem olyan feladatokba, amiket élvezek, amik látszólag energiával töltenek fel, ugyanakkor hosszabb távon kimerítenek. Önismeretben is fejlődtem – tulajdonképpen nagyon mély egyéni megerősödés és önelfogadás történt.

A legfontosabb eszköz az egyéni szükségletek állandó figyelemmel kísérése, az iskolai eredményesség mérése, visszajelzése. A tanórai differenciálás alapvető követelmény a tanári munkával szemben. Ebben a különböző nemzetiségű, eltérő képzési utakat bejáró pedagógusok között jelentős különbségek vannak, de az iskolai együttműködés kiváló lehetőséget ad az egymástól való tanulásra.

Nem hiszek ebben az elgondolásban. Nem hiszem, hogy ugyanez a pedagógustársadalom, ugyanezzel a tudással, módszertannal felvértezve képes lesz egy (vagy sikertelenség esetén két) év alatt pótolni mindazt, ami 14 évig kimaradt. Ami képes áthidalni azt az elképesztő szakadékot, ami ezeknek a gyerekeknek az élete és az iskolai elvárások között feszül.

Az V. Miskolci Taní-tani Konferencia (2012. február 3.) "virtuális" (a szerző kényszerű távolléte miatt a résztvevőknek írásban kiosztott) előadása

A megoldás egyértelmű: ebben a felfogásban a tanulót magát „beszállítónak” kell, lehet tekinteni, ez fejezi ki azt, hogy az iskola érdekelt e partnerével kötött – legalábbis virtuális – szerződés megtartásában, de érdekelt a tanuló is, aki saját motivációit, érdeklődését, előzetes tudását, egész tanulói személyiségét „szállítja be” a folyamatba – így az iskolai tevékenység eredménye, mondhatni „terméke” nem egyszerűen a „megművelt tanuló”, hanem maga az a változás, ami az iskolai hatásoknak köszönhetően benne végbemegy.

Sikó Dórával, az Önkéntes Interkulturális Pedagógiai Munkacsoport vezetőjével Lencse Máté beszélgetett.

Az interjú 2011. október 28-án készült.

Eddig is az volt a projektünk neve, hogy gyerekszoba, célja pedig az, hogy tényleg egy gyerekszobaként funkcionáljon, hogy oda tudjanak jönni játszani a gyerekek, szervezett foglalkozásokban, fejlesztő játékokban vehessenek részt, hogy együttműködjenek egymással, hogy átéljék azt, hogy az ő egyébként nagyon sok üres idejük értelmesen és fejlesztő módon is felhasználható, de az a tapasztalatunk, hogy el kell mozdulnunk az iskolai világ felé. 

Gábor Ignác leányával, Rónai Mihály Andrásné Gábor Marianne festőművésszel a Centropa megbízásából Bihari Józsefné készített életútinterjút.

Szerkesztett részletek a teljes interjúból

Ő többször mondta: „Miért nem emeli föl a papád az árakat? Hogy csak a leg-leg… gyerekek jöhessenek.” De hát erről szó se volt. Sőt! A papa a szegény gyerekeket ingyen vette oda. Mindenfélék voltak nálunk. Szóval üzleti szempontból ez egy nagy nulla volt. Arra is emlékszem, hogy egy gyerek egy napra 6 pengő 60 fillér. Ez röhej. Amit a papa ezért nyújtott, gondolhatod!