Lencse Máté: Virtuális környezet...
...virtuális oktatás
Dr. Ollé János: Virtuális környezet, virtuális oktatás. Budapest, 2012, ELTE Eötvös Kiadó.
2012-ben Ollé János kapta a Hutter Ottó díjat, ami a hazai eLearning oktatóit, kutatóit és fejlesztőit összefogó szakmai közélet legrangosabb elismerése. Oktatás-Informatika, e-Didaktika 2.0 címmel közel három éve vezet szakmai blogot, ahol ennek a szerteágazó témának a különböző területeit igyekszik bejárni a blog műfajának megfelelő személyes stílusban, de a szakmaiságot is szem előtt tartva. Az elmúlt két évben a virtuális oktatási környezet címkével ellátott bejegyzések folyamatosan sokasodtak, semmiképpen sem meglepő tehát, hogy idén végre megjelent a Virtuális környezet, virtuális oktatás című könyv, ami igyekszik összeszedni az eddigi tudásokat és tapasztalatokat.
Bár a szintén Ollé János által szerkesztett Oktatás-Informatika(http://bit.ly/U9zleV) folyóiratban már jelentek meg írások, illetve konferencia előadásokon is ismerkedhetett az érdeklődő szakma a területtel, itthon még nem történt meg a virtuális környezetek tanulással kapcsolatos lehetőségeinek széleskörű áttekintése. Ez a könyv tehát körülbelül a nulláról indít, nem véletlen, hogy a 108 oldalból 60 azzal foglalkozik, hogy az olvasó egyáltalán megértse, miről is van szó. És ez bizony szükséges, hiszen a virtuális világok ismerete nem feltétlenül jellemzi az oktatással foglalkozókat. Úgy tűnik, hogy egyre mélyebbre ásunk az informatika területén, hogy minél több dologgal, minél több módon tudjuk támogatni a tanulást. Azonban a könyv egyik legnagyobb erénye, hogy nagyon következetesen és pontosan írja le az előnyöket, de a hátrányokat, és a nehézségeket is, nem akarja az örök élet titkaként árulni portékáját. A 70. oldalon például így fogalmaz: ha „nincs olyan kiemelt előnye, ami a tervezett oktatási program céljainak eléréséhez nélkülözhetetlen, akkor csupán az újszerűség miatt nem szükséges a virtuális világokhoz ragaszkodnunk.” Nagyon reális képet nyújt arról, hogy mikor, milyen körülmények között, milyen céllal érdemes a virtuális világokban egyáltalán gondolkodnunk.
Szóval az első, a könyv több mint felét kitevő fejezetben a virtuális környezetről olvashatunk. Itt még nincsen szó az oktatásban esetlegesen betölthető szerepéről, pusztán történetét, létezését, jellemzőit ismerjük meg, enélkül nincs értelme mélyebbre menni. Bevezetésként a virtualitás és a valóság kapcsolatáról gondolkodik a szerző egy hétköznapi példa kapcsán, ami az olvasás. Bár nem tudok teljesen egyetérteni azzal, hogy olvasás közben feltétlenül megjelenik előttünk egy képzeletbeli világ, remek törekvés, hogy a virtualitást közelebb próbálja hozni az olvasóhoz, megpróbálva oldani az esetleges ellenállást az ismeretlen irányába. Ezután a virtuális környezet értelmezése következik: alkotóelemek, típusok illetve példák népszerű virtuális világokra. Mivel a virtuális kifejezés nem ismeretlen az átlagember számára sem, fontos tisztázni az offline, az online és a virtuális környezetek közötti különbségeket. Az összehasonlítás mind a technológia (megjelenés, környezet, kommunikáció stb.), mind az információáramlás szempontjából megtörténik, törekedve az előnyök és hátrányok kiemelésére is. Ezután ismerkedhetünk meg a virtuális környezet belső világával: virtuális tér, virtuális „én” (avatár), virtuális közösség, virtuális kommunikáció, interakciók, kompetenciák. Összességében elmondható, hogy átfogó képet kapunk a virtuális világ működéséről és sajátosságairól, ezáltal készen állunk az oktatásban betölthető szerepéről való közös gondolkodásra.
Az első fejezet utolsó alfejezetét, ami az integrált virtuális környezet címet viseli, külön is kiemelném. Az itt megjelenő szempontok: valós környezet virtuális térben, virtuális környezet valós térben, virtuális és valós környezet integrálása, virtuális környezet és online környezet, hibrid környezet. Különösen az utolsó végiggondolása után lehet tiszta az, hogy a különböző környezetek nem zárják ki egymást, hiszen adott célok eléréséhez sokszor ezek kombinálása szükséges. Ez is a már kiemelt pozitív, reális hozzáállást támasztja alá, amit már említettem: nem az oktatás minden problémáját megoldandó eszközről, módszerről van szó, hanem valamiről, ami plusz dolgokat nyújthat a tanulás támogatásához. Ez elcsendesítheti azokat a sokszor nagyon megalapozatlan hangokat, hogy aki az eLearninggel foglalkozik, azt gondolja, hogy iskolára, személyes interakciókra nincs is szükség, stb. Ebben a könyvben a virtuális és a valós környezet nem megy egymással szembe, inkább a két környezet összekapcsolhatóságát keresi.
Osztom a szerző saját véleményét, hogy a második fejezet, ami a virtuális oktatásról szól, lehetne kicsivel hosszabb (csupán 30 oldal), ezáltal a kötet szerkezetében is markánsabban jelenhetne meg. Amennyiben valaki azt várja ettől a fejezettől, hogy recepteket kap arra vonatkozóan, hogy miként kell tanítani virtuális környezetben, hát csalódni fog – szerencsére. Bár jelenleg sokan kutatják a virtuális környezetek oktatási felhasználhatóságát, még egy igen fiatal területről beszélhetünk, ahol sok dolog vár felderítésre. Természetesen a pedagógiai alapokat már igyekeztek lerakni, ami többek között egy széles körben ismert rendszer újragondolása, nevezetesen a Bloom-taxonómiáé. A digitális taxonómia leírása azért különösen izgalmas, mert jellemző tevékenységeket is társítanak a szintekhez, amivel sokkal érthetőbbé válik. Létezik már a tanuláshoz szükséges kompetenciák (egy lehetséges) listája is, vagy a virtuális tanár tevékenység- és képességlistája, amik remek kiindulópontot nyújtanak ahhoz, ha valaki virtuális környezetek használatában gondolkodik. Alapokat, példákat kapunk az oktatásszervezési, tanulásszervezési módokhoz, illetve az oktatási módszerekhez kapcsolódóan is. Itt a virtuális tér tevékenységeinek alaptípusaira kell gondolni, mint például szerepjáték, kincsvadászat, túra stb.
A második fejezet egyébként nagyon szépen ráépül az elsőre, így teljes képet nyújtanak a terület alapjairól. Van azonban egy kicsit nehezebben értelmezhető, mindössze hat oldalas zárófejezet. Itt egyrészt a környezetfejlesztéshez kapunk tippeket, ha úgy érezzük, hogy belevágnánk, illetve a szerző vizionálja, hogy a virtuális környezetek oktatáskutatásának és -fejlesztésének mik lehetnek a legfontosabb területei a közeljövőben. Az egész könyv szerkezetével kapcsolatban elmondható, hogy kicsit aránytalanra sikerült. Soknak sehol sem sok, a redundanciát is szépen kerüli, de becsúszott néhány túlságosan vázlatos rész, vagy akár teljes fejezet, mint az utolsó, ami pedig fontos dolgokat boncolgat. Ezek az egyenetlenségek talán egy átstrukturálással orvosolhatóak lettek volna.
Egyébként üdítő olyan könyvet olvasni, amely zömében az elmúlt két évben született publikációkra támaszkodik, tehát valóban a legfrissebb eredményekkel dolgozik. A nemzetközi szakirodalom és ezáltal a nemzetközi kutatási trendek, illetve a szerző saját tapasztalatai, saját kutatásai remek összhangot mutatnak, kiegészítik, megerősítik egymást. Ezzel kapcsolatban a könyv legnagyobb erénye az átláthatóság, ami a jól szerkesztett táblázatoknak és a folyamatos rendszerezésnek köszönhető.
A könyvről mint könyvről többnyire jókat lehet mondani. A kivitelezés nagyon jól sikerült, a kötés remek munka, hiszen masszív és könnyen olvasható, a borító pedig szép. Fontos kiemelni, hogy ábrákban és főleg táblázatokban gazdag kötet, és rengeteg kép támogatja a megértést, amelyek kellően nagyok és jó minőségűek. (Persze lehetnének színesek, de ez a könyvkiadás helyzetét tekintve irreális elvárás.) Ha valamit érdemes lett volna máshogy csinálni, az a betűméret, mert így egy-egy oldal kicsit sűrű lett, illetve a sorok is túlságosan hosszúak, ami nehezíti az olvasást. Nem úgy a könyv stílusa, amit nagyon eltalált a szerző – ez sajnos túlságosan is ritkán jellemzi a (pedagógiai) szakirodalmat –, mert kellően közérthető, de nem nélkülözi a szakmaiságot sem. Mindezekhez hozzájön még a kifogástalan szerkesztői munka is.
(Az előző bekezdésben leírt észrevételek talán nem tűnnek túlságosan fontosnak, de a saját bőrömön tapasztalom, hogy egyre gyakrabban lehet minősíthetetlen könyvkiadással találkozni: csúnya borítók, helyesírási hibák, elütések, túlságosan kicsi belső margó stb. És nem kell ehhez valami ismeretlen kiadótól könyvet venni. Ezektől pedig az ember sokkal kevésbé tud magára a könyvre koncentrálni, ami egyetlen szerzőnek vagy kiadónak sem lehet célja. Szóval ezért tartottam fontosnak kiemelni, hogy itt egy remek kivételt tarthattam a kezemben.)
Összességében a könyv tökéletesen alkalmas arra, amire szánták. Bevezet minket egy valószínűleg kevésbé ismert területre, ahol még az oktatással is tudunk kezdeni valamit. Sokan a saját gyakorlatukhoz kapcsolódóan is elgondolkodhatnak majd a virtuális világokban rejlő lehetőségeken, de az bizonyos, hogy mindenki részéről nyitottságra van szükség, amihez ez a kötet kiváló alap. Egyszer azt a kritikát kaptam egy hallgatómtól, hogy érdekes meg jó volt az óra, de egy csomó dologról nem beszéltem eleget, ezért otthon utána kellett olvasnia sok mindennek. Én meg erről csak azt tudtam gondolni, hogy na, ez már valami. Szóval ez a könyv is valahogy így találkozott velem: sok mindent elmondott, de még több kíváncsiságot hagyott maga után. És ez jó.