Tóth Árpád, a mágikus karmester

Az interjút Warholik Zoltán készítette, elhangzott a Klubrádió Ötös – Kultúrcsütörtök c. műsorában 2025. október 2-án. A szereplők engedélyével adjuk közre a szerkesztett változatot.

Hamar népszerű lett a kevésbé vájtfülű közönség körében is. Különös, dalos interakcióra hívó gyakorlataival a közös éneklés élményét osztja meg sokakkal. Koncertteremben... és az utcán. Tóth Árpád énektanár a demokráciáért, humánumért folytatott köztéri demonstrációkon is megénekelteti az egybegyűlteket.

Nem baj, ha valaki melletted más szólamot énekel, attól még szeresd őt is – ez a legfontosabb. Az ellentéteket kisimítja az éneklés. Én tapasztalati úton jutottam az énekléshez. Nem is a karmesterség, énekesség maga, hanem mindig az vonzott, hogy együtt szóljon az a bizonyos harmónia. Nem mindenki tudja, hogy a tiszta éneklést csak több szólamban lehet megtapasztalni, Kodály az Énekeljünk tisztán című sorozatba kétszólamú gyakorlatokat szerkesztett a tiszta éneklés bemutatására, illusztrálására és tanítására. Mert egy szólamot is csak úgy tudunk igazán tisztán énekelni, ha viszonyítjuk a másikhoz. Ez nagyon fontos üzenet, hiába ezek ellenkező szólamok, valójában mi se tudnánk nélkülük tisztán énekelni.

Szerencsére olyan ember vagyok, akire sokszor gondolnak szervezők bármilyen megmozduláson, ha azt szeretnék, hogy együtt megszólaljon az a bizonyos harmónia. Sokszor énekeltettem tömeget.

Még az is lehet, hogy rákerültem valami listára. Nem hiszem, hogy mindenkinek ugyanazt kellene gondolni, Magyarország jó ország, imádok itt élni, mindenki meg tudja találni a buborékját. Ha páran meg is jegyeztek maguknak, hogy egy ilyen dologban vettem részt (nem lenne meglepő), tudom vállalni, de azt is, ha nem mindenki ért velem egyet. Nincs halálfélelmem, meg attól se félek, hogy elbocsátanak. Van arra példa, hogy az emberek hasonszőrűekkel veszik körül magukat, de baj lenne, ha olyan embereknek kellene együvé tartozniuk, akik mindenről azonos módon gondolkodnak. Ezt vállalom. Ez mindig üzenet. Amikor már félnék ilyet elvállalni, akkor kéne elköltöznöm az országból.

Művésznek lenni menő dolog. Én annak tartom magam, meg pedagógusnak is, meg mást is csinálok, de a művészi szabadság, az alkotás “flowja”, amit egy művész napjában többször, rendszeresen megél, leválasztja az embert a valóságról. Igen, ez egyfajta buborék, és ez nekem kielégítő. Aki élete során gyakran a közösségért cselekszik, akár a családjáért, olyan dolgokra is hajlandó, amikhez esetleg nem lenne kedve, de egyszerűen kötelessége. És vannak pillanatok, amikor önző módon csak a saját drive-ja vezeti. 

Zenész vagyok, ingyen csinálom a kórusaimat. Dilisnek tartanak. Nem olyan szörnyű ez, az ember néha lehatárolja magát a valóságtól. Most például egy kevéssé ismert reneszánsz komédiát fordítok. Néztek rám: ez menekülés? Érdekes volt a kérdés, nem gondoltam a kórusosdira mint menekülésre, mert számomra ugyanakkora valóság a madrigálkomédia, mint a gyűlöletbeszéd Magyarországon. Néha az egyikkel foglalkozom, néha másikkal, és vannak pillanatok, amikor a közélettel kell foglalkozni.

Ingyen csinálom a kórusmunkát. 16 éve működik a Csíkszerda, ha nem figyelünk, a hét minden napját betöltjük. Honnan a “csík”? A kórusnak volt elődje, 21 éve. Volt Halas Dórival közösen egy Halastó nevű kórusunk, ennek egyik része vált Csíkszerdává. Úgy szerettük volna a kórusosdit csinálni, ahogyan kevesen csinálják Magyarországon. Nagyon erős kórushagyomány van nálunk, ennek én is élvezője vagyok, bevallom őszintén, de máshogy szeretném csinálni. Ez nem ellenkórus, senki ellen nem vagyok, de nagyon sok minden másként működik nálunk, mint a legtöbb kórusban. Ennek kifejezője volt, hogy nem szerettünk volna hagyományos nevet. Azt tudtuk, hogy csíkosban fogunk fellépni: az lesz az egyenruhánk, hogy mindenki a saját maga csíkos ruháját veszi fel.

Alapvetően nem szeretek pályázni. Arról is van szó, hogy a szabadság fontosabb mint a pénz. Én meg tudom teremteni az életkörülményeimet anélkül, hogy fizessen nekem a kórus – a tanítás mellett. Fontosabb, hogy nem kapok pénzt, ahogy senki más sem a kórusban, és így teljesen én döntöm el, hogy mivel foglalkozunk. Sokkal lelkesebb vagyok, több energiát tudok mozgatni egy olyan ügyért, amit én személyesen fontosnak tartok, mintha valaki kijelölné, hogy mivel kell foglalkoznom. Volt fizetős kórusom is, de mind lekoptak, nem tudtam olyan energiákat megmozgatni.

Kodály ma másképp tanítana? Vagy nem? Sokan gondolják mindkettőt. Én annak idején nagyon élveztem az énekórákat. Involvált személyiség vagyok, a hagyományos kórusokban is megtaláltam az élvezetet, nincsenek drámai emlékeim. Ugyanakkor pedagógusként tapasztalom: nem minden működik úgy, mint 20 éve. Engem az osztályteremben az érdekel: benne vannak-e a hallgatók, a gyerekek abban, amit csinálnak, tehát nekem az aktív zenélés a “number one statement”. Utána következik, hogy mit énekeltetek. Azt fogom énekeltetni amibe a legtöbben jókedvvel, bátran beleszállnak. Ezzel ellene megyek néhány kodályista, néhány konzervatív pedagógusnak, gyakran kerülök véleménykülönbségbe, de inkább úgy mondom, hogy sajátosabb elveim vannak. Amelyekről érzem, hogy nekem valók, hogy én azt úgy szeretem csinálni.

Bátran énekelni.

Nem lehet elhallgatni, hogy az éneklés művészi megnyilvánulás. Olyan részét nyitod meg lelkednek, szívednek, spirituális lényednek, amit nem nyitogatsz minden percben. Ehhez idő, lelki készenlét kell, ezt néha nehéz megteremteni. Régen könnyebb volt? Nem tudom. Nem érzem, hogy sokkal nehezebb lenne a mai középiskolásokkal, mint húsz éve, amikor elkezdtem tanítani. De valóban: nem jó, hogy az emberek nem mernek egymás előtt énekelni, megnyilvánulni, igazi hókuszpókusz kell, hogy valakit megénekeltess.

A kórushangzás gyönyörű. A tömeg hangzásának van esztétikája, a lelke mélyén senki sem tagadja: gyönyörű, ha sokan énekelnek. Ez más, mint a profi énekesek hangzása, de valóban van egy gyönyörű esztétikája. Annyi sok lélek szól, különböző hangból kirajzolódik az a közép, az a lényeg, az a dallam. Könnyebb 70 000 embert megénekeletni, mint 14-et, mert könnyebb eltalálni azt a közepét, ami mindenki számára megragadható, s ez aztán nagy élmény lesz éneklőnek és hallgatónak egyaránt.

Vendégelőadó vagyok több ázsiai országban, Japánban is, de Japán például a művészetoktatás terén nem a legerősebb, bár valóban ők nyitottak először a Kodály-módszer felé. Ázsiában van egy pedagógiai forradalom, ez hozza, hogy minden iskolában kell, hogy legyen kórus, mert ez a reprezentáció fontos eszköze. Biztosan van felfutás Dél-kelet Ázsiában, Kínában, a Fülöp-szigeteken is. Utóbbi nem gazdag ország, de az oktatási forradalom ott is jelen van, s fontossá válik az iskolákban egy-egy művészeti projekt, pl. a kórus. De ez nagyon sokrétű probléma, egyfajta elitizmust is magával hoz. 

De hogy milyen kedve van az embernek az énekhez, az sok mindentől függ. És Magyarország nem áll rosszul. Van Kodály-koncepció, vannak filozófiai szintű alapelvek, létezik sokféle Kodály-pedagógia. Sok oldala van ennek, szerencsére Magyarországon is él, jó énekórákat lehet tartani, de ilyen szintű zeneórákat látok a világban mindenhol.

Az egész a “dedikált időről” szól. Nem is csak a zenoktatásban, az egész világunknak korszakos problémája: nem szánunk időt dolgoknak. Zenében sem, de az élet sok területére fontos ez. Néha szórakoztató az osztott figyelem, de néha nagyon érdemes odafigyelni a zenében is a részletekre.