Az együttműködés eredete
Két emberkép ütközése. Fóti Péter írása
A modern nevelés – a kontroll, a teljesítménykényszer és az egyirányú figyelem rendszere – lassan kiszárítja a gyermek spontán együttműködési kedvét.
Egy az 1980-as években végzett vizsgálat szerint az óvodáskorú gyermekek mindössze körülbelül öt százaléka hajlandó közös problémamegoldásra; a többiek inkább győzni próbálnak, vagy elfogadják a vereséget. Első pillantásra ez az eredmény illeszkedik a klasszikus fejlődéslélektan hagyományos képébe: az ember társas viselkedése fokozatosan, tanulás és szocializáció révén alakul ki, s a kisgyermek kezdetben önző, egocentrikus lény, aki még nem érti a másik szándékait. A kooperáció innen nézve nem természetes adottság, hanem tanulandó viselkedés, amely csak később, az erkölcsi és kognitív fejlődés magasabb szintjén jelenik meg.
Piaget szerint az óvodás gyermek még az egocentrikus gondolkodás szakaszában van: a világot saját nézőpontjából szemléli, és nehezen képes más perspektívákat elfogadni. Kohlberg morális fejlődéselmélete is hasonló logikát követ: az erkölcsi döntéseket ebben az életkorban még a jutalom és büntetés vezérli, nem pedig a közösségi elvek. Ebből a szemszögből az 5%-nyi együttműködés a fejlődés egyik korai jele: néhány gyermek már „átlépett” a társas szabályok megértésének szintjére, de a többség még nem jutott el idáig. Az együttműködés tehát cél, amelyet nevelés és tanulás által kell elérni.
Colwyn Trevarthen azonban egészen más alapokról közelített az emberi viselkedéshez. Az 1970-es években végzett mikroanalitikus filmfelvételei során kimutatta, hogy a csecsemő már születése után képes valódi társas kapcsolatra. A baba nem passzív megfigyelő, hanem aktív résztvevő, aki kezdeményez, válaszol és hangolódik. Trevarthen ezt a képességet elsődleges interszubjektivitásnak nevezte: a kölcsönös figyelem és érzelmi ritmus eredendő formájának, amely az emberi kommunikáció legmélyebb alapja. A csecsemő nem tanulja a kapcsolatot, hanem abban él.
Trevarthen megfigyelései – milliméter- és milliszekundum-pontosságú mozgáselemzések – azt mutatták, hogy az anya és a csecsemő mozdulatai, hangjai és tekintetei ritmikusan összehangolódnak, mint két hangszer párbeszéde. Ezt nevezte később „kommunikatív zeneiségnek”: az emberi kapcsolatok nemcsak tartalmukban, hanem időbeli szerveződésükben is közösek. A csecsemő és a gondozó között létrejövő ritmus a későbbi kooperáció és empátia első mintázata.
E felismerés gyökeresen megváltoztatja az emberképünket. Ha a társas kapcsolódás nem tanult viselkedés, hanem velünk született hajlam, akkor az 5%-os együttműködési arány nem a fejlődés hiányát, hanem a kapcsolatvesztés mértékét mutatja. Trevarthen szemszögéből az óvodáskori versengés nem természetes állapot, hanem kulturális következmény: a gyerekek már nem találnak vissza ahhoz a ritmushoz, amelyben a kapcsolat eredetileg gyökerezik. A modern nevelés – a kontroll, a teljesítménykényszer és az egyirányú figyelem rendszere – lassan kiszárítja a gyermek spontán együttműködési kedvét.
A klasszikus és a trevartheni szemlélet tehát két, gyökeresen eltérő emberképet képvisel. Az előbbi szerint az ember társas lényként formálódik, az utóbbi szerint már akként születik. A fejlődéslélektan a kooperációt elérendő célként kezeli, Trevarthen pedig elveszített alapállapotként, amelyet a figyelmes, válaszkész kapcsolat képes újraéleszteni. Vekerdy Tamás szavaival: „A kisgyerekkel nem nevelni kell, hanem együtt lenni vele.” Ez a gondolat pontosan kifejezi Trevarthen felismerésének lényegét.
Két emberkép találkozása
| Szempont | Klasszikus fejlődéslélektan | Trevarthen interszubjektivitás-elmélete |
| Alapfeltevés az emberről | Az ember kezdetben önző, ösztönvezérelt; a társas viselkedés tanult. | Az ember eredendően társas lény, kapcsolatra hangolt már születésétől. |
| A fejlődés fő iránya | Az egyén fokozatosan elsajátítja a társas szabályokat és az empátiát. | A veleszületett kapcsolatkészség kibontakozik, ha a környezet válaszkész. |
| A csecsemő képe | Passzív, ösztönös, reakciói reflexszerűek. | Aktív, figyelő és válaszoló lény; képes érzelmi ritmusra és kölcsönösségre. |
| Az együttműködés eredete | Tanulás, szocializáció, erkölcsi fejlődés eredménye. | Veleszületett interaktív ritmus: az „elsődleges interszubjektivitás”. |
| Az 5% együttműködő gyerek magyarázata | A legtöbb gyerek még nem érte el a szükséges kognitív–morális szintet. | A társadalmi–nevelési környezet már elnyomta a természetes kapcsolatkészséget. |
| A 95% versengő gyerek értelmezése | Normális fejlődési szakasz: az egocentrizmus természetes. | Kulturális torzulás: a gyerekek elveszítik a velük született együttlét képességét. |
| A nevelés szerepe | Nevelni kell, hogy a gyermek megtanuljon együttműködni. | Nem nevelni kell, hanem együtt lenni – a kapcsolatot ébren tartani. |
Trevarthen elmélete – ma már több évtizednyi empirikus adattal alátámasztva – arra tanít, hogy az emberi együttműködés nem az erkölcsi vagy kognitív fejlődés késői gyümölcse, hanem a születéskor jelen lévő kapcsolatképesség továbbélése. Ha a társadalom, a pedagógia és a szülői figyelem nem oltja ki ezt a korai ritmust, az 5%-ból újra lehetne kilencvenöt.
Irodalomjegyzék
- Malloch, S. N., & Trevarthen, C. (Eds.). (2009). Communicative musicality: Exploring the basis of human companionship. Oxford University Press.
- Meltzoff, A. N., & Moore, M. K. (1977). Imitation of facial and manual gestures by human neonates. Science, 198(4312), 75–78.
- Trevarthen, C. (1979). Communication and cooperation in early infancy: A description of primary intersubjectivity. In M. Bullowa (Ed.), Before speech: The beginning of interpersonal communication (pp. 321–347). Cambridge University Press.
- Warneken, F., & Tomasello, M. (2006). Altruistic helping in human infants and young chimpanzees. Science, 311(5765), 1301–1303.
- Vekerdy, T. (2010). Jól szeretni: Tudod-e, hogy milyen a gyereked? Saxum Kiadó.