L. Ritók Nóra: Államosítás

És nem fog tetszeni azért sem, mert ez egy szociálisan érzékeny iskola. Ahol a gyereket a teljes szociokulturális környezetével értelmezzük. És mivel megértjük, miért olyan, amilyen, szociális munkát is végzünk. Igaz, ezt az alapítvány keretében, de nem elválasztható módon az oktatástól. A komplex munka megszervezése és lebonyolítása pedig pedagógiai asszisztenseket, szociális munkást is kíván. 

L. Ritók NóraVendégünk volt a suliban. Elismerően bólogatott, majd azt mondta: remélem, már megnyugodtál… azért ezt az intézményt már nem lehet ellehetetleníteni… ugye? 

De nem nyugodtam meg. Az államosítással kapcsolatban tele vagyok kétkedéssel.

Mióta először felröppent a hír, próbálom értelmezni, elhelyezni magunkat benne. Magunkat, vagyis az Igazgyöngyöt, azt az alapítványi fenntartású alapfokú művészetoktatási intézményt, amely a hátrányos helyzetű gyerekek művészeti képzését is felvállalta.

De nem megy. Pedig olvasom a híreket, nézem az értelmezéseket, most a héten a megyei lapban is volt két cikk… mégsem vagyok nyugodt. Sőt. Egyre kilátástalanabbnak látom a jövőnket.

Próbálom összevetni például a tervezett finanszírozást a mostani helyzetünkkel. A működés költségét három részből fedezzük. Az első a normatíva, amit csoportos oktatásra kapunk, a második a térítési díjak, amit a szülőknek kell hozzátenni, de nálunk a gyerekek 70%-a ezalól felmentést kap, hiszen igazoltan hátrányos helyzetű. És a harmadik, amit a fenntartó alapítvány tesz hozzá. Eddig volt ugye egy közoktatási megállapodás, amiről többször írtam már, amiben kaptunk még kiegészítést, épp a HH gyerekek miatt. Volt vagy van? Nem is tudom. Azt mondták, a tanév végig kapjuk, de a valóság az, hogy január óta nem utalják.

Szóval, ez van a bevételi oldalon. 

A kiadásin a bérek, járulékok, a tetemes útiköltség, hiszen utazunk a telephelyek között, az anyagköltség, ami szintén jelentős, a központban a rezsi és a bérleti díj. Szerencsére más önkormányzat nem kéri, csak a berettyóújfalui. Mert mindenhol az általános iskola épületében dolgozunk, délutánonként, amit amúgy is fűtenek, takarítanak, világítanak. Eddig megkönyörültek rajtunk, megértve, hogy nem vagyunk azonosak a felnőttoktatásra vagy sporttevékenységre, rendezvényre a helyiségeket bérlőkkel. De mi lesz ezután? Mikor nekik kell kitermelni majd a fenntartási költségeket?

Épületünk nincs hát. Hogy hol dolgozunk majd, utána, nem tudom.

Azt értem, hogy az államosítás után a béreket az állam állja. A többit a mi esetünkben ugye az alapítványnak kellene. Hiszen nem az önkormányzatokhoz tartozunk.

Próbálom ezt is megérteni. Az alapítvány alapítójaként azzal a céllal hoztam létre a fenntartó szervezetet, majd az iskolát, hogy a törvényeknek megfelelve, de saját pedagógiai arculattal rendelkező iskolám legyen. Mert másképp akartam, mint a hagyományos oktatásban. Ez sikerült is. Sajátos, személyiség- és gyermekközpontú, innovációkkal teli iskola lett az Igazgyöngy, olyan, ahol a hátránykompenzálás és a tehetséggondozás egyaránt jelen van.

Nemzetközi sikerek, tankönyvek, kiállítások, külföldi meghívások, látogatások, felsőoktatási gyakorlóhelynek való felkérés, díjak sora igazolta, hogy jó az út.

Ám van egy nagy hibám: szakmai kritikákat fogalmazok meg. És ez ma nem nyerő. Aki kritizál, annak konfliktusai vannak. Az nem kívánatos személy. Ahogy a megyei intézmények államosítás utáni igazgatói kinevezéseit elnézem, én sem sok eséllyel indulok az általam alapított iskola igazgatói székéért. Nyilván nem én leszek a kormányhivatal jelöltje. 

És vajon mi lesz a kollégáimmal? Mi lesz azokkal, akik gyerekként szerzett tapasztalatokkal pedagógusként, művészként visszajöttek, mert érezték, jó ez így, és ezt akarták választani. Tanítani, velem, az Igazgyöngyben. Sok energiát fektettem a csapatba. Egyéni szinten is és közösségi szinten is. Jók lettek. A szemléletet átvették. És ha az új igazgatónak ez nem tetszik majd? Ha nem állnak be a sorba, gondolom, ők is mehetnek. 

Mert nem fog tetszeni, hiszen más… ha lett volna még egy kis időm az aránylag biztosban, elkészültem volna egy alternatív művészetoktatási tantervvel.

Más, mert nem a tananyag, hanem a gyerek az elsődleges, fontos az is, hogy jól érezze magát… hogy rendben legyen magával és a társaival. Hogy másképp lásson, másképp működjön, mint a hagyományos oktatásban.

És nem fog tetszeni azért sem, mert ez egy szociálisan érzékeny iskola. Ahol a gyereket a teljes szociokulturális környezetével értelmezzük. És mivel megértjük, miért olyan, amilyen, szociális munkát is végzünk. Igaz, ezt az alapítvány keretében, de nem elválasztható módon az oktatástól. A komplex munka megszervezése és lebonyolítása pedig pedagógiai asszisztenseket, szociális munkást is kíván. 

Tudom, elfelejtendő lesz majd a fejlesztett „szociális iskola” modellje is, hiszen ez végképp nem illeszkedik a koncepcióba, az esélyegyenlőség témaköre épp lecsúszóban van a központi szemléletben. A legnagyobb baj pedig az, hogy az egész esélyteremtő munkánk az oktatásra van felfűzve. Enélkül értelmetlenné válik az egész stratégiaszerűen működtetett rendszer.

Szóval, azt gondolom, a művészeti iskolák államosítása úgy történik majd, hogy bekérik a tanulólétszámot, ezt elosztják a maximálisan egy csoportban tanítható gyerekek létszámával, aztán ezt összenézik a heti óraszámmal, és megkapják a minimális pedagógusszámot. Ehhez kell egy igazgató, jobb esetben egy igazgatóhelyettes, és max. egy iskolatitkár. Bár lehet, ezt is meg lehet spórolni. És ennyi bért adnak. 

Nem lesz egyéni sajátosság, hagyomány, arculat, tanulóösszetétel, csoportbontás, pedagógiai asszisztensek, szociális érzékenység, helyi sajátosság, alternativitás, innovációk. A szempont a költséghatékonyságra és a „mi emberünk”-re korlátozódik majd.

Most azon gondolkodom, mitől lesz akkor a kuratórium is, meg persze én is motivált abban, hogy egy olyan iskolának, amit ugyan én álmodtam meg, de aminek nem én leszek már a vezetője, nem én adom a folytatását annak, amit megkezdtem, nem én döntök a kollégákról, a szemléletről, semmiről, nos, hogy ennek az iskolának a működéséhez hozzátegyem a többit… a béren felüli költségeket… 

Nem tudom, mi lesz hát. Meg akarom menteni, még mindig, mindazt, amit az Igazgyöngy jelent. Skizofrén állapot: eddig azért dolgoztam, hogy beépülhessen az állami rendszerbe mindaz a tapasztalat, tudás, módszertan, szemlélet, ami itt kikristályosodott. Most meg azért küzdök, hogyan menekíthetném meg az államtól. 

Fogalmam sincs, sikerül-e.

A szerzőről: 

Hozzászólások

És ugye, valaki ír majd, hogy ő tudja mi lesz....hogy neki vannak biztos információi....hogy neki válaszoltak....tájékoztatták.....hitelt érdemlő módon....
Valaki tud valami bíztatót? Vagy legalább biztosat?