Jeney Lajos halálára
Trencsényi László megemlékezése
Szenvedélye a régi volt. A győzelem esélye volt kicsi. Nyugodjék békében.
Vészi János, a művelődéstörténész, a „közös utópia” másik hérosza maga mondta 1990-ben, hogy két váratlan dolgot élt meg élete végére: az igazságot szolgáltató, felemelő Nagy Imre-temetést és a művelődés organikus egységét helyreállító integrált nevelési-közművelődési intézmények, az ő szóhasználatában az „alfák”, a hivatalos nyelvben „általános művelődési központok” (ÁMK-k) legitimációját.
A kortárs-harcostársnak, Jeney Lajosnak nem adatott ilyen öröm. Halálos kórral hősiesen küzdve végig kellett élnie az utópia összeomlását. Az iskola államosítása, az óvoda önkormányzati fenntartása, a jóformán „senki földjévé” tarolt közművelődés, helyi könyvtári hálózat lerongyolódása jogi értelemben is „betette a kaput” a szép tervnek. Vagy 300 integrált intézményt „szedtek szét” a szeme láttára. (Csekély „jóvátételként”, vigaszként szolgálhatott az, hogy az utolsó ellenálló, a kozármislenyi ÁMK rövid túlélése fél évig késleltette a nagy Moloch, a Klebelsberg nevét bitorló intézményfenntartó központ alapító okiratának megszületését.)
Jeney Lajostól búcsúzunk most. A 80 esztendős életútban és karakterben meghatározó a bihari szegényemberi származás és a református kollégium tartást és tudásvágyat adó szellemisége. A 60-as évekre vezető beosztású építész nyugati ösztöndíja a következő komponens. Akkor ez még nem ment könnyen, a három „vándorlegény”, három szépreményű építész bejárhatta a világot. Jeney az „educational center”, a nevelési központ ideáljával tért haza, s ettől az időtől kezdve eltántoríthatatlan harcosává szegődött annak a koncepciónak, mely szerint a helyi társadalmak helyi kultúrateremtésének és -fogyasztásának integrált, ún. többcélú, a különböző nemzedékek tanulási tevékenységét egy fészekben tartó épület alkalmas. Sőt előfordulhat, hogy az új módon szervezett, épített terek kényszerítik ki a kultúraközvetítő értelmiségiekből a tanítási metódusok megújítását. Erre kapott Ybl-díjat. (Talán azért, hogy lecsendesítsék?)
Élére állt a mozgalomnak. Maga és tanítványai több épület tervét készítették: Mezőhegyes, Kecel, Pécse, Csepel, Kunszentmiklós, Debrecen, Csorvás, Baja, Sármellék, Zalaegerszeg; a maguk módján a felújított Besenyőtelek, Sarud; más módon, de e funkciókra alakítva az új káposztásmegyeri épületegyüttes. Hosszan sorolhatnánk a példákat. Mára szomorú a sor. Mire a fejekben, szakemberekben egységes cselekvéssé, szellemiséggé érlelődött az integrált helyi művelődési szolgáltatás eszméje – a rendszerváltozást kísérő jeles innovációs mozgalommá a szakemberek együttműködése –, addigra a közigazgatás behegesztett vaskapukkal, betonfalakkal szüntette meg az átjárókat, a kultúra „Ho Shi Minh-ösvényeit” az egyes ágazatok között. Az óvoda óvoda, az iskola iskola, a művház művház (egye fene: kulturális színtér), külön költségvetés és külön képzett, az együttműködésre alig felkészített külön szakembercsoportok. (Mint a gonosz boszorkány műve Balázs Béla szép, allegorikus meséjében, a Hét királyfiban.)
Jeney pedig nem adta föl. Híres szólása a 70-es években, a „tanácsi elvtársak” megdolgozása idején vált legendássá. „A feudalizmus szőrős lába kilóg a vörös drapéria alól” – mondta annak idején. Utolsó előadásain nem volt nehéz aktualizálnia. Küzdött. Kemény bírálatot írt az elrontott, szűklátókörű, bár sok pénzt emésztő tornateremépítési programról, részt kért a nevelési-oktatási intézmények építési szabványainak megírásából, szociológiai tanulmányokra alapozott építési terveket rajzolt hátrányos helyzetű települések új közintézményeire (ezek közül magam a somogyi útjait kísérhettem: Igalra, Böhönyére, Szulokra).
Már a betegséggel küzdve jött el 2014 tavaszán Balatonfűzfőre, ahol a Magyar Pedagógiai Társaság Veszprémi tagozata és ÁMK-szakosztálya szervezte konferencián a megmaradás, a megőrzés stratégiáit kerestük.
Szenvedélye a régi volt. A győzelem esélye volt kicsi. Nyugodjék békében.