Kiss Áron emléktáblájánál
Kriston Vízi József beszéde 2016. június 19-én a Gálbory-villa kertjében
Hogy jobban lássuk és halljuk egymást...
Kedves Egybegyűltek!
Ilyentájt, amikor készülődni kezdek immár szokássá vált éves találkozónkra, előveszem azon fotók egyikét, amelyek 21 évvel ezelőtt e helyen készültek. Rajta a Gálbory-villa kertjében frissen avatott Kiss Áron-emléktábla, előterében azokkal, akik akkor – a másoktól nyert bizalommal együtt – ott, pontosabban: itt tudtak lenni.
Máskor másokkal, többekkel itt; szakadó esőben a túloldalról leselkedve, máskor meg összébb húzódva hűvös szelek elől. Hogy jobban lássuk és halljuk egymást, mert az autóbusznak szigorú menetrendje van, s kanyar előtt ma már a csuda sem lassít…
Nem lettünk kevesebben, ám néhányak kiválásával, végleg eltávoztával kevesebbek lettünk! Az akkori fotót – ellentétben más emlékgyártókkal – mi nem retusáltuk, sőt: az akkori képek ideidézik az immár örökké játék-arcú, nemsokára 85 éves Szentiványi Tibort, a Ludi Magistert. És ide idézzük a házigazdákat, e villának és kertjének akkori gondozóit, a Biharban nemességet nyert, majd Pest-Budára vetődött Gálbory család tagjait is.
És persze közvetve azokat is illesse kegyelet, akik éppen 105 évvel ezelőtt a fejlődő Budai Hegyvidék Virányosa erre kanyarodó utcáinak a haza művelt és iránytűként szolgáló példaképeinek: Zirzen Jankának, Szarvas Gábornak, György Aladárnak, valamint Kiss Áronnak a nevét adományozták, azokét, akik eszmeváltásokon át maradtak meg mértékadó elődjeinknek.
Láttuk és láttattuk: Kiss Áron, a Kiss Áronok, művelt kor- és kartársaik korszakos dolgaiban mennyi elrejtett üzenet is jutott a mának – s ma délután azt is látni fogjuk, mert ez az igazi küldetés: hogy mi adható át valódi értékként a sokszor csak sejtett jövőbeli utazóknak?!
Kiss Áron, a nevelő, a kutató, a lekész, az egyház- és közösségszervező, a gyűjtő élete tartalmas 63 esztendeje során igen sok munka megindítója volt. Megkezdett számos, annak idején még jó értelmű, pozitív tartalmat jelentő úgynevezett „szervezkedést, korszerű vállalatot”. A legendás Nagykőrösi Református Tanítóképző Intézet élére 25 esztendősen kinevezett ifjú nem sokkal később már új neveléstörténeti kézikönyvet ír, valóságra nyitott tankönyvcsaládot tervez, aztán Budára, a Paedagogiumba kerülve alapítója az Országos Tanszermúzeumnak s a Pedagógiai Könyvtárnak. De itt sem áll meg: 140 évvel ezelőtt Egy neveléstudományi társaság iránti jámbor szándék címmel felhívást tesz közzé. Pár hónappal később aztán megalakul a Paedagogiai Társaság, amelynek – akkor szinte törvényszerű tiszavirágélete, csupán néhány kurta év alatt – mindenese, főtitkára volt. Talán nemsokára eljön az ideje annak is, hogy ez a néhány esztendő külön is megörökíttessék…
A ma, és egy egész esztendő során megemlékezések sorával ünnepelt 125 éves múltú Magyar Paedagogiai Társaság megszületése valamivel később már jobb és bíztató időket sejttetett a Monarchia sokszínű és életrevaló pedagógus társadalma számára. Erről mai találkozónkon Trencsényi tanár úr jóvoltából külön is szó lesz.
Jelképes az is, hogy szintén 125 évvel ezelőtt, 1891 kora nyarán jelent meg a magyar játékkultúra alapvető műve, a Magyar gyermekjáték-gyűjtemény, amely még ugyanabban az évben további három kiadásban látott napvilágot!
Kedves Barátaim!
Szívből kívánom mindannyiunknak, hogy még hosszú éveken át jöjjünk, jöhessünk össze ennél az emléktáblánál. És magunk alakította hagyományaink szerint e délután is merítkezzünk meg a magyar és magyarországi játékkultúra, a Játékos Lét (nem a Léthé!) forrásvizében. Amelyből ha mást nem, a nagyon fontos kedvet és erőt vihessük haza, és kortyoljuk mindennap a jövő évi találkozásig.