Az érzelmi nevelés és a Z generáció

Kovácsné Balla Katalin írása
Elsősorban az ember megy be a tanterembe, nem a tanár, és boldog tanár csak boldog ember lehet.
Szakképző iskolában angol nyelvet, valamint magyar nyelv és kommunikáció tantárgyat oktatóként (a szakképző rendszerben ugyanis már nem pedagógusnak hívják a tanárt, hanem oktatónak) tapasztalom, hogy a digitális oktatás fontosságát túlhangsúlyozó világban a legalapvetőbb mértéket veszítjük el: az emberi kapcsolatot.
Nincs olyan tanártovábbképzés (ha egyáltalán akad még nem online formában hirdetett), oktatói értékelési szempontsor, amely ne építené be minden szakaszába a digitális kompetenciát. Lassan már az az érzésem, hogy szem elől vesztettük a fő oktatási célt, a tanítványok „emberszagú” fejlesztését, és helyette a számítástechnikai eszközök vásárlásának lettünk rabjai. Az oktatási rendszer ilyen szintű rabszolgasága kedvez a technikai cégeknek, nyilván nem kímélve a zöld környezetet, aminek megőrzése fontosabb szempont volna a jövő generáció számára, mint a digitális kompetenciák megléte. Az elmúlt 20 évben több nemzetközi tanulmány készült annak igazolására, hogy a digitális kompetenciákat nem olyan mértékben szükséges iskolai szinten fejleszteni, mint azt követelményként állítják az oktatási rendszerek (lásd például: Green, H. – Hannon, C. (2007): Their Space: Education for a digital generation, pp. 53-54.). A diákok ugyanis már beleszületnek ebbe a digitális világba és kutatások igazolják, hogy azon tanulók, akik otthon keveset használják a digitális eszközöket és az iskolában sem gyakran találkoznak ezekkel, sikeresebben tudják később oktatási célokra használni az internetet szemben azokkal, akik otthon és az intézményben is ezzel együtt nőnek fel. A digitális oktatás túlhangsúlyozása ugyanis alapvető kompetenciák elsorvadásához vezetett: ilyenek az érzelmi intelligencia, a szóbeli kommunikáció vagy a fizikai kapcsolatteremtési készség.
Emellé jön még plusz teherként az érzelmileg bizonytalan családi háttérből érkező tanulók egyre magasabb aránya. A társadalom minden szintjén, anyagi helyzettől függetlenül tapasztalom, hogy az elmúlt 5 évben ugrásszerűen megnövekedett az érzelmi szinten otthon abúzust szenvedő tanulók száma.
Ilyen körülmények között az oktatók számára pedagógiai kihívás a Z generáció. Az a tapasztalatom, hogy a diákok nagyra értékelik a személyes kapcsolatteremtő gesztust, szívesen leteszik digitális eszközeiket egy jó beszélgetésért, egy rövid aktív hallgatásért, hiszen ebből kapnak a legkevesebbet. A digitális világba zárva viszont érzelmi világuk elsorvad vagy ki sem fejlődik, és ilyen szempontból nem érik el az „emberi szintet”.
Ezeket tapasztalva, az elmúlt 6 évben bevezettem pár apró tanóra eleji technikát, amivel munkám hatékonysága nagy mértékben megugrott. A lentebbi pontokban szeretném ezeket sorra bemutatni, három fázisban. Ha egymás után elvégezzük mindhárom szakaszt, az 15 percet vesz igénybe, de nagyon megéri. Egész napra javul a munkalégkör, és a kollégáknak is könnyebben megy a munka, ha utánam mennek be órára. Egyébként is az a tapasztalatom, hogy a szakképző iskolában, ahol többségében hátrányos helyzetű tanulók vannak 14 és 23 éves kor között, a fiatalok figyelmét maximum 30 percre lehet tananyaggal lekötni. Ha így kezdjük az órát, még a legsivárabb tananyaggal is hajlandóak a diákok foglalkozni.
1. Ha reggel megyek be tanórára (délelőtt 10 óra még belefér), először rövid mozgásos gyakorlattal kezdem a munkát. Nem kötelező, de a diákok túlnyomó része velem együtt végzi. Testünket fentről lefelé haladva mozgatjuk át: mindenki magának masszírozza át fülcimpáját, nyakát, vállait, felkarja belső részét (amit erősen elnyom éjszaka a matrac), alkarját és a tenyerét. Ezt követi a nyak alapos körzése, vállkörzés, karmozgatás, a derék átmozgatása mindkét irányba, csípőkörzés, a térd és a boka körzése, majd előre dőlve a karunkat saját súlyánál fogva engedjük spontán lógni körülbelül 1 percig. Ezekután négy mély levegőt veszünk, mindeniket legalább 10 másodpercig bent tartjuk, lassan fújjuk ki. A mozgáshoz szóban természeti képeket is „festek”. Például a légzőgyakorlatoknál képzeljük el, hogy a tenger sekélyes vizében állunk, a víz lágyan simogatja a bokánkat, felemeljük a tenyerünkben a vizet és az arcunkra cseppentjük azt. Közben kisüt a nap, és kinyílik a virágunk, amint széttárt karokkal felemelkedünk. Vagy a derék átmozgatásánál azt képzeljük el, hogy a reggeli kávét éppen tálcán szolgáljuk fel, ugyanis a tenyerünket közben vízszintesen felfelé tartjuk. De az is hatékony, ha halkan meditációs zenét játszok be. Ez a szakasz körülbelül 7 percet vesz igénybe.
2. A rövid mozgásos gyakorlat után érzelmi ráhangolás következik. Mindenféle érzelmet kifejező, emojifejeket tartalmazó színes képet viszek végig. Mindenki választ egy fejet az éppen aktuális érzelmi állapotának megfelelően. Ha valaki negatív érzelmet sugall, és akar beszélni erről (általában akarnak), röviden meghallgatom őt. A többiek ilyenkor nagyon együttérzőek és segítőkészek tudnak lenni. A segítő beszélgetés köztük szünetben is folytatódik.
Időnként az emojifejes kép helyett a változatosság kedvéért jelzőlámpát ábrázoló képet viszek körbe. Itt a jelzőlámpán csak két szín, a piros és a zöld szerepel. A zöld a jó érzést, a piros a rosszat jelenti. A diákok választanak egy színt, és meg is indokolhatják azt.
Van egy harmadik eszközöm is, egy kézi (kozmetikai) tükör. Időnként ezt vetem be a képek helyett. A tükör körbejár, aki akar, belenéz és elmondja, hogy milyennek látja (érzi) ma magát, vagy folytatja az általam megkezdett mondatot, ami az alábbi: „Ma boldog/szomorú vagyok, mert…” Ez a fázis körülbelül (egy 12-15 fős csoport esetén) 3 percet vesz igénybe. Ebben a fázisban én is elmondom, hogy mit érzek aznap és miért.
3. A harmadik, egyben záró fázisban megbeszéljük (ha angolórára megyek, akkor angol nyelven alapszintű kérdések-válaszok formájában), hogy ma milyen az idő, milyen nap van, milyen ruhát viselnek ma, és miért választották ezeket a színeket, mi volt ma a reggeli, és erre mennyit költöttek ma a boltban, mivel töltötték a hétvégét. Erre körülbelül 5 perc megy el.
Voltak évek, amikor az iskola lehetővé tette idegen nyelvi terem kialakítását. Ebben kényelmes babzsákok, kanapé, székek, szőnyeg, plüssök és modern berendezés várta a diákokat. Ez nagyon jó hatással volt a tanulási tevékenységre. Már szünetben azon vitatkoztak a terem ajtó előtt, hogy ki jöhet be előbb a terembe, és óra végén nem akartak kimenni. Mivel hagyományos tankönyvekből nem lehet őket tanítani (ugyanis a koncentrikusan bővülő körök elmélete esetükben megdől), készítettem egy sajátos tananyagot, melyben az olvasmányok és egyéb gyakorlatok róluk és családjukról szólnak, megzenésítettem a legfontosabb információkat az egyes témakörökön belül, olyan gyakorlatokat válogattam és szerkesztettem, melyeket a legjobban szeretnek. Már előre kapkodtak a tananyagért, és kíváncsian várták, kiről fog szólni a következő fejezet. Ezt a tananyagot a mai napig nagy sikerrel használom, fejlesztem.
Csak ajánlani tudom minden kedves kollégámnak, hogy bátran próbálják ki a fent leírtakat. Az én mentális állapotom is egész napra javul, ha közösen a tanulókkal végzem a fenti gyakorlatokat. Elsősorban az ember megy be a tanterembe, nem a tanár, és boldog tanár csak boldog ember lehet. Segítsük egymást ebben a fejlődési folyamatban.