Az “antropológiai gyerek”
Trencsényi László írása
A "furi gyerek" terminusból nőtt ki a minden tanulóban fellelhetőnek gondolt "atipikus tehetség" fogalma.
Az OPKM (Tündérpalota) szép dísztermében előkelő és népes közönség jelenlétében négyesben beszélgettünk egy új könyvről. A Szerző (Kerényi Mari), Gyarmathy Éva pszichológus, Földes Petra (ezúttal újságíró, bár a könyv “főszereplőjének”, a Zöld Kakas Liceumnak is egykoron dolgozója), s jómagam. A könyv címe e kis írás poénja lesz, késleltetem a közreadását.
A moderátor kérdésére (“honnan ered kapcsolatom a ZK-val?”) elmeséltem egy 90-es évek elején történt esetet, amikor “szakértői” segítséget kért (tőlem) az iskolavezető, mert “baj van a kilencedikesek fegyelmével”, gondolta, ha a pasas valami országos fejlesztőintézetben dolgozik, akkor ért hozzá. Csak azt mondhattam, egy javaslatom van: átalakított órarenddel üljön be egész napra minden kolléga, aki ebben az osztályban tanít, s figyeljük meg a dolgot. Nagyon tanulságos volt. A tanárok? Egyik hosszú perceken át “izmozott”, hogy az “osztály, vigyázz” instrukció beteljesüljön (jóformán hiába), a másik egyszerűen besomfordált az ajtón (észre se vettük), s az első padban ülőkkel elkezdett “matekozni”. Minden megoldás jó lehet – tisztáztuk, de számolni kell annak a hatásával, ha van valami közös szabály, meg azzal is, ha nincsen. (Hozzáteszem, azt tudtam én is, hogy a ZK a “második esély középiskolája”, s elsősorban nehéz szociális-szociokulturális környezetben nevelkedve a “normál” középiskolából “kicseppent”, akár devianciáktól is megkísértett kamaszok a tanulók. Ezt a célcsoportot az iskola szerette egyébként, elfogadta.) Jellegzetes volt, hogy egész nap ettek a kamaszfiúk. Hatalmas szendvicsek és üdítők tűntek el torkukban. Volt kolléga, aki tűrte, másik a szalámi pecsétjétől féltette a dolgozatfüzetet. Reménytelen dolog volt. Ezek a gyerekek a világot befalták volna fékevesztett – nyilván elsősorban pszichikus eredetű – éhségükben. Utolsó óra: kémia. A jelenet a szokásos. Elkezdődik a magyarázat, egy fiú előveszi a padból a zsírosdeszkát meg a kólásüveget, s hozzálát a kajáláshoz. A fiatal tanárnő rászól, erélyesebben rászól, várakozik, nem tud mit tenni...
– De tanárnő, reggel óta nem ettem... – mondta ártatlan nefelejcskék szemével felvéve a kontaktust tanárával. A hospitáló tantestület kacagva lebukott a padban. Ez már az 5. vagy 6. szelet volt. Csak éppen a tanárnő ezt nem tudta. Megsajnálta, megsimogatta:
– No, jól van akkor, egyél nyugodtan.
Aztán az iskola apránként megtalálta stílusát, a tanulókkal kötött egyezségek megoldásait. Volt “multikulturalizmus”, decemberben egy este magyar betlehemes, hanuka, de még “posztszovjet” sznyegurocska (fenyőünnep) is. De ennél még érdekesebb volt a “fogadalom” hagyománya. Ki-ki tehetett valami fogadalmat (pl. egy nap csak fél doboz cigit szív, egy tizedet javít az eredményén, csak húsz napot mulaszt stb.) A kuratórium (a legendás szociális munkás, Kovi nyomán) értékelte a vállalásokat, s félév végén a teljesítéseket is. Komoly jutalmak voltak (pl. félév tandíjmentesség). Amikor arra jártam, a győztes az a súlyos szívbeteg fiú volt, aki egészsége érdekében 12 kilogrammot fogyott. Látható: elmozdulás a “hagyományos” iskola értékvilágától, közeledés a gyerekek saját értékvilágához. De a közeledés alapja – apró elmozdulásokkal – a szociális hátrányok, a szegénység előidézte kulturális deficitek pótlásának szándéka volt. Vagyis a ZK első korszakának középpontjában a “szociális gyerek” volt.
S fokról-fokra áttevődött a hangsúly a különösségek, “furiságok” pszichológiai elemzésére, háttereire. A “furi gyerek” terminusból nőtt ki a minden tanulóban fellelhetőnek gondolt “atipikus tehetség” fogalma. Mondhatni: a második korszakban a fókuszban a “pszichikus gyerek” állt. (Erről többet tud mesélni Gyarmathy Éva.)
A könyv címe? Jómadarak. Jó szó. Magába foglalja az előzó két korszak gyerekképét, de valami új emberkép érződik benne. Hiszen immár minden gyerekre érvényes. Mondhatni: az új korszak tanulója: az “antropológai gyerek” minden szociális, illetve pszichikus különösség nélkül – pontosabban: mindet magába foglalva. Az Ember gyereke.
A neki való, neki szánt iskolában.
*
Már csak egy kérdés marad (ezúttal) válaszolatlan. Ha igaz az a tétel, hogy az iskola kultúráját az adott társadalom (gazdaság és közélet) kultúrája hívja életre: gondoljunk, az ipari forradalom, sőt a “szalagmunka” és a népiskola összefüggéseire, a modern nagyvárosi társadalom – örömeivel és gondjaival – a reformpedagógiák bölcsője volt, akkor vajon a szélsőséges individualizálás a tanulási folyamatban, az “egyéni utak” támogatása milyen társadalmi kihívásra, szükségletre, munka- és közéleti kultúra kihívásaira válaszol? Az evolúció vagy éppenséggel végzetes krízis tükre?